Nem akarom szépíteni a dolgot: nehéz volt. Egyrészt azért, mert volt olyan nap, hogy kilencszer hánytam, másrészt pedig azért, mert egy 16 hónapos gyermeknek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy anya most nem bír ugrabugrálni, mert úgy érzi, mindjárt összeesik a fáradtságtól. Nehezebb volt most, mint Mátéval. Sokkal fáradtabb voltam, többször is voltam rosszul, és úgy igazán semmilyen kaját nem kívántam. Nagyon remélem, hogy megbocsátja Pocaklakóm és az egészségünk azt a sok paradicsomos tésztát, amit egy hónapon keresztül ettem, ugyanis ez volt az egyetlen kaja, amit meg tudtam enni... egy ideig. Aztán egyszer ez is kijött belőlem, és a szerelemnek vége szakadt. Persze, most már sokkal jobb a helyzet, jobban is érzem magam, és nagyon boldog vagyok. :) Nyilván boldog voltam én eddig is, de ez a boldogság nem volt felhőtlen. Sokkal többet aggódtam a Pici egészségéért, mert ugye tudtam, hogy nem étkezem úgy, ahogyan kellene, vagyis én próbáltam, de nem ment. Nem is tudtam annyit pihenni, és sokszor voltam ideges, hogy miért van ez így. És mindezek miatt meg sokszor gyötört a bűntudat. Tényleg megtettem mindent? Minden praktikát kipróbáltam, bevetettem? Nem adtam fel túl hamar?
Mostanra megnyugodni látszik a lelkem és a gyomrom. :)
A pocakom nagy, a fenekem is, de ez így van rendjén. Majd lesz mindkettő kisebb. Sírós vagyok, könnyen megbántódom, és könnyen megbántok, de hát tudom mire fogni, ezzel mentegetem magamat. :) Remélem elnézik nekem az emberek, és ugyanannyi baráttal fejezem be ezt a babavárást, mint amennyivel elkezdtem. Reménykedjünk.
A napjaink szépen telnek, Máté rengeteget fejlődött, mióta nem írtam, de erről majd egy másik bejegyzésben, mert most olvasok egy kicsit, azaz pszichopartizok egy palacsintázóban. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése