Fontos(?) kérdések

Az elmúlt időszakban nekem feltett kérdésekről, azok fontosságáról agyaltam a minap elalvás előtt. Valóban fontosak ezek a kérdések?! Ide most csak egy-két kérdést írok le, mert azt hiszem, ezekből is látszik, hogy miről is van szó. Szóval, elhangzott pl. az a kérdés, hogy "Máté hány kg volt 9 hónapos korában?". Vagy az is, hogy "Hány cm most a Pocaklakó?". Sőt, Máté evésével kapcsolatban az is, hogy "Mit vacsorázott 9 hónaposan?". Én ezekre a kérdésekre a következő válaszokat adtam. Fogalmam sincs, hogy pontosan hány kg volt Máté 9 hónaposan, de azt tudom, hogy 6 hónapos koráig 40-50 dkg-okat hízott havonta, kivéve az első hónapot, amikor 1 kg-ot, illetve azt is tudom, hogy 6 hónapos korától 1 éves koráig 20-30 dkg-okat hízott havonta, kivéve a 6 és a 7 hónap közötti időszakot, mert akkor 1 kg-ot. Sőt, emlékeztem, hogy 7 hónaposan 8 kg volt. Ez a válasz nem volt kielégítő, hanem döbbenetet okozott, hogy nem tudom pontosan(!), hogy hány kg volt Máté. Én ezen nagyon meglepődtem, és iszonyatosan elszégyelltem magam, hogy ilyet nem tudok. Nagyon sokáig, de tényleg sokáig okozott nekem ez bűntudatot, és azon vettem észre magamat, hogy sorolom fel magamban az összes adatot, amit biztosan tudok Mátéval kapcsolatban. Bár sok ilyen volt, nem nyugodtam meg egykönnyen. A Pocaklakó méretével kapcsolatban sem tudtam pontos választ adni, ugyanis mondtam, hogy mostanában nem voltam UH-on, így nem tudom, hány cm lehet. Ez a válaszom is döbbenetet okozott, mert kiderült, hogy az az anyuka, aki kérdezett engem, hétről hétre mindig felírta, hogy hány cm volt az Ő Pocaklakója. Megint csak megsemmisültem, és hallgattam. Annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam azt válaszolni, hogy minden baba más és más, és csak azt lehet tudni, hogy az adott hétben mi az átlagos súly és cm, és Ő is csak max. ezt írhatta fel, hiszen nem járt hetente UH-ra. Már azt meg sem kérdeztem Tőle, hogy ha Ő így tudta, akkor biztosan emlékszik, és mondja már meg nekem. Azt el sem mertem mondtam, hogy én Máténál sem írtam ezeket, persze megnéztem, hogy mikor mi fejlődik ki nála, és azt is tudtam, mikor vannak a nagy fejlődési ugrások, de pontos adatokat nem tudtam. De megkönnyebbültem, hogy azt legalább tudtam, mit vacsizott 9 hónaposan. :) :) :)
Az anyukán láttam a döbbenetet, és láttam, hogy nem érti, hogyhogy nem tudtam ezeket. Azt is mondta, hogy "Fura, hogy nem emlékszel." Tényleg sokat agyaltam ezen, hogy tényleg tudnom kellene ezeket? Az elején Mátéval rengeteget bántott engem a doktornő Máté gyarapodását illetően. Én meg állandóan a netet bújtam, hogy kinek hány kg a babája az adott hónapban, melyik baba mennyit eszik stb. Mondanom sem kell, nagyon feszült voltam, és ennek tudjuk, mi volt a következménye. És amikor elengedtem ezt az egészet, és rájöttem, hogy nem a szakirodalom a lényeges, mert az csak egy átlagot mutat, mond, vetít elő, tudatosan nem foglalkoztam sosem azzal, hogy Máté hány kg, cm, mennyinek kellene lennie. Arra figyeltem, hogyan mozog, de akkor sem azt, hogy mikor kellene másznia, kúsznia, ezt vagy azt csinálnia, hanem azt, hogy fejlődik-e szépen, egyenletesen, folyamatosan. Mert ez a lényeg szerintem. Nem az, hogy pont akkor másszon, amikor kell, hanem hogy látszódjon, hogy próbálgatja, tesztelgeti magát. Amikor még Máté a pocakomban volt, én akkor sem azzal foglalkoztam, hogy hány cm vagy hány gramm, hanem azzal, hogy mi fejlődött már ki nála, hogy milyen zenére hogyan reagál, mikor mozog stb. Mindig bocsánatot kértem tőle, ha feszült voltam, vagy ha a férjemmel összeugrottunk, vagy ha sírtam. Megbeszéltem vele a nap történéseit este. Tudom, hogy egyeseknek ez furcsa, de nekem természetes volt. És most ne egy magában beszélő anyát képzeljetek el, hanem egy anyát, aki elalvás előtt csendben, magában számba veszi a napot, és azt a gyermekének elmesélni, megbeszéli vele. Nekem ez volt fontos. És a Pocaklakómmal is ez a fontos nekem. A többi is, de úgy vélem, az csak mellékes, amit jó figyelemmel kísérni, de nem jó, ha az ember azon agyal, hogy már ennyi kg-nak kellene lennie, már annyi cm-nek kellene lenni. A lényeg, hogy hízzon, de legalábbis ne fogyjon, és fejlődjön úgy, ahogyan nála ez meg van írva.

Végre, éreztem!!!

Már tök sokan kérdezték, hogy éreztem-e már a Pici mozgását, és mindig azt válaszoltam, hogy én még nem merem biztosan azt állítani, hogy igen. Aztán mondták azt is, hogy pedig a másodiknál mindig hamarabb szokták érezni... Hát, én nem így voltam vele, és már kezdtem furcsállni a dolgot, de aztán április 12-én, pont amikor Máté betöltötte a 19 hónapot, megtörtént, aminek meg kellett történnie... :) Ekkor éreztem először, hogy igen, az én kis Pocaklakóm odabent virgonckodik. Addig is voltak "furcsaságok", de nem mertem egyértelműen rámondani, hogy igen, ez Ő. Erről eszembe jutott, hogy Máténál mikor éreztem először a mocorgást, és arra gondoltam, hogy talán leírom, mi mikor történt a gyerkőcökkel először. Persze tudom én, hogy nem szabad összehasonlítani két (vagy több) gyermekünket, de talán ezzel a kis összevetéssel még nem okozok olyan problémákat, amik miatt később pszichológushoz kell fordulniuk. :)
Szóval Máténál április legvégén, 28-án éreztem először a mocorgást, Pocaklakómnál pedig április 12-én.
Az első UH mindkét babával január legvégén történt meg, igaz, a Pocaklakóval ismétlésre került sor február közepén, mert január végén még csak sejthető volt a szívhang.
Mindkét babócával március elején került sor a 12 hetes genetikai (Down) szűrésre, és mindkettőnél szuper jó eredményeket kaptunk. A különbség annyi volt, hogy Mátéval az Istenhegyiben voltunk, míg Pocaklakómmal az RMC-ben. Az okokról majd máskor, később, mert nem tudom, leírhatom-e... És ami még más volt, hogy Mátém már ezen szűrés alkalmával megmutatta, hogy Ő bizony egy tökös kis legény. Pocaklakóm még titkolja, hogy kisfiú-e vagy kislány, de nem baj, én türelmes vagyok. :)

A játszótéren

Még nem meséltem a csapkodós problémánkról, de a tegnapi nap eseményei miatt most erre is sort kerítek itt.
Kb. 2 hónapja kezdődött, hogy Máté elkezdett csapkodni felénk, illetve ránk. Ez is elég nagy és megoldandó probléma (volt) szerintem, de ennél is aggasztóbb (volt) számomra, hogy a gyerekeket is bántotta. Ez, vagyis inkább az, hogy hiába volt minden próbálkozásom, egy ideig nem javult a helyzet, annyira elkeserített, hogy emiatt hagytuk abba a baba-mama jógát, és csak olyan programokra jártunk, ahol szemmel tudom tartani, és csak Rá kell figyelnem. Mindent kipróbáltam, és csak lassan kezdett javulni a helyzet. Nálunk az segített, hogy rászóltam határozottan, hogy nem szabad, és ha folytatta, akkor bevittem a szobájába. Nem zártam rá az ajtót, de bevittem, hogy érezze, ha így viselkedik, bizony egyedül marad, nem lesz játszópajtása. A kezére csak egyszer ütöttem rá, és mondanom sem kell, visszakaptam, és utána én bőgtem a bűntudattól, hogy megütöttem a gyerekemet, mikor én megfogadtam, hogy soha ilyet nem teszek. Nem tudom, hogy más volt-e már hasonló helyzetben, és hogy más hogyan oldotta meg, de én tényleg mindent kipróbáltam, és csak ez segített. Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt olyan, hogy már annyira kiborultam a tehetetlenségtől, hogy sírtam, és rákiabáltam, vagy egyszerűen csak zokogtam, de szerencsére ez nem fordult elő gyakran. Izgultam én amiatt is, hogy ez a módszer jó-e, mármint az, hogy egy idő után beviszem a szobájába, de megnyugodtam, mert az egyik baba-mama klubos összejövetelen sikerült beszélnem egy pszichológussal, aki szerint ez jó módszer, csak legyek nagyon következetes, hogy érezze, nincs kiút, mentség a csapkodásra. Megnyugodtam. Persze még most is oda-oda csap, de már sokkal kevesebbszer. Még mindig van bennem egy félsz, amikor közösségbe megyünk, de szerencsére mindig akad egy-két anyuka, aki megnyugtat, az Ő gyermeke is átesett egy ilyen időszakon, aztán ez is szépen lecsengett.
Ennyi bevezető után jöjjön az, hogy mi is történt tegnap a játszótéren, ahol idén most voltunk másodszor. Szóval ugyebár terhes vagyok, és már egy korábbi bejegyzésben is írtam, hogy néha megbántok másokat. Ez azért történik, mert nem mindig lép nálam működésbe a "számolj el 10-ig, és csak azután szólalj meg" módszer, és ilyenkor ami eszembe jut, azt ki is mondom.Tegnap eléggé sokan vártak a csúszdára, így kis tömeg alakult ki, és hiába voltam Máté mellett, az egyik kisfiúnak odacsapott, aki megpróbált elé menni. Rászóltam, hogy nem szabad, ahogy kell, és abba is hagyta. Erre megkérdezte Tőlem egy apuka, hogy "miért ilyen csapkodós ez a gyerek?", mire nekem az jutott eszembe, hogy hülye kérdésre hülye választ illik adni, így azt találtam mondani, hogy "így nevelem". Az apuka arcára kiült a döbbenet, mire persze közöltem, hogy vicceltem, és természetesen nem így nevelem, de most van ez az időszak, ami nagyon nehéz, és próbálok mindent megtenni stb. Majd egy félórával később, ismét a csúszdán játszott Máté, amikor is egy kislány fel akart mászni, és Máté odacsapott. Megint rászóltam, hogy nem szabad, de nem érkeztem befejezni a mondandómat, ugyanis a kislány anyukája emelt hangon megkérdezte a 19 hónapos gyerekemtől, hogy "Hé, ezt meg hogy gondoltad? Hogy képzelted? Nem látod, hogy nagyobb? És ha visszaadja, akkor mit csinálsz?", majd odaszólt a mellett álló anyukának, hogy "látod, hogy meglepődött?" Na már most, elmondom, hogy nekem ezzel mi a problémám. Az én gyerekemnek is csaptak már oda, és én nem szóltam annak a gyereknek, inkább Máténak próbáltam elmagyarázni, hogy semmi baj, ilyen előfordul, stb. Mert szerintem minden gyereket a szüleinek kell nevelni. Persze ide nem értve a bölcsőde, óvoda, iskola tanárait, nevelőit, akik igenis szóljanak rá a gyerekre egy ilyen helyzetben. Szóval én nem nevelem más gyerekét, mert nem az én dolgom. Ha megütik Mátét, akkor egyből mondom, hogy semmi baj, próbálom a szülőt is megnyugtatni, hogy ilyen előfordul. Mert tényleg. Tegnap is történt egy ilyen. Máté barátját, Gergőt egy kislány fejbe csapta egy bottal, mégsem ugrott neki Gergő apukája a kislánynak, pedig az a kislány már legalább 2,5-3 éves lehetett. Mert ilyen előfordul. Mondanom sem kell, nagyon ideges lettem, de most nem szóltam, mert a döbbenettől nem is tudtam megszólalni. Elhoztam onnan Mátét, hogy ne is alakuljon ki még egy ilyen helyzet. És most nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy nem szóltam, vagy igenis ki kellett volna állnom a gyerekem mellett?! Nem tudom. Vagy én gondolom rosszul a dolgot? Én állok hülyén ehhez a helyzethez?

Ez történt Mátéval az elmúlt 6 hónapban

Olyan mérges vagyok, mint a fene, de nem hagyom, hogy ez tönkretegye ezt a gyönyörű napsütéses délutánt. Persze ha valaki tud egy jó kis eladó házat a 18. kerületben, szóljon azonnal, mert holnap szeretnék is költözni. Deeee... most jöjjön a bejegyzés Mátéról!
A rideg tények: 11,3 kg, 86 cm. Csak szaladva tud közlekedni, így nincs nap, hogy ne ütné meg magát valahol valamiben. A fején jelenleg három púp található, melyből kettő tutibiztos, hogy sosem fog elmúlni. Nagyon huncut, és ravasz, és egyre ügyesebben hisztizik. Nagy hurrá... Nem baj, kitartok. Vagy nem. Még nem dőlt el a verseny. Ma pl. 10 percen keresztül üvöltött, mert nem akart elaludni. Mindent megpróbáltam, végül az segített, hogy az elefántja is elaludt. Azóta durmol.
16 foga van, amivel hatalmasat tud harapni, ha etetés közben véletlenül nem húzom ki elég gyorsan a kezemet a szájából.
Szavai: hamma (éhes/szomjas vagyok), aja (anya), apa/apuszi/api, baba, abbo (abból, azt, abba), amma (alma), gelge (Gergő barátom), mama, papa, ubo (uborka), néne (néni), bá (bácsi, baba, Balázs), hapa (hoppá), májé (májkrém).
2013. január 6-án váltunk el, ami meglepően könnyen ment. És még csak tervben sem volt. Az egész úgy kezdődött, hogy az esti altatásnál is úgy kezdtem elaltatni Mátét, mint a délutáninál. Jó 5 perc után jutott eszembe, hogy nem volt szopi, és nem is kérte. Szépen elaludt nélküle, én meg csak pislogtam. Tényleg nem terveztem az egészet, tök véletlenül történt az egész. Mivel már csak este alvás előtt szopizott, már alig vártam a következő estét, hogy lássam, most mi lesz. Újra elhelyezkedtünk a délutáni altatós pózban, és Máté megint elaludt. Én meg szomorúan kijöttem a szobából, és konstatáltam: a fiam és én elváltunk... Nem éreztem rajta változást, nem történt semmi. Azután sem kérte, csak egyszer örült meg a cicinek, amikor öltöztem, de akkor sem kérte. Így történt nálunk az elvál(aszt)ás.

A második első 16 hét

Nem akarom szépíteni a dolgot: nehéz volt. Egyrészt azért, mert volt olyan nap, hogy kilencszer hánytam, másrészt pedig azért, mert egy 16 hónapos gyermeknek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy anya most nem bír ugrabugrálni, mert úgy érzi, mindjárt összeesik a fáradtságtól. Nehezebb volt most, mint Mátéval. Sokkal fáradtabb voltam, többször is voltam rosszul, és úgy igazán semmilyen kaját nem kívántam. Nagyon remélem, hogy megbocsátja Pocaklakóm és az egészségünk azt a sok paradicsomos tésztát, amit egy hónapon keresztül ettem, ugyanis ez volt az egyetlen kaja, amit meg tudtam enni... egy ideig. Aztán egyszer ez is kijött belőlem, és a szerelemnek vége szakadt. Persze, most már sokkal jobb a helyzet, jobban is érzem magam, és nagyon boldog vagyok. :) Nyilván boldog voltam én eddig is, de ez a boldogság nem volt felhőtlen. Sokkal többet aggódtam a Pici egészségéért, mert ugye tudtam, hogy nem étkezem úgy, ahogyan kellene, vagyis én próbáltam, de nem ment. Nem is tudtam annyit pihenni, és sokszor voltam ideges, hogy miért van ez így. És mindezek miatt meg sokszor gyötört a bűntudat. Tényleg megtettem mindent? Minden praktikát kipróbáltam, bevetettem? Nem adtam fel túl hamar?
Mostanra megnyugodni látszik a lelkem és a gyomrom. :)
A pocakom nagy, a fenekem is, de ez így van rendjén. Majd lesz mindkettő kisebb. Sírós vagyok, könnyen megbántódom, és könnyen megbántok, de hát tudom mire fogni, ezzel mentegetem magamat. :) Remélem elnézik nekem az emberek, és ugyanannyi baráttal fejezem be ezt a babavárást, mint amennyivel elkezdtem. Reménykedjünk.
A napjaink szépen telnek, Máté rengeteget fejlődött, mióta nem írtam, de erről majd egy másik bejegyzésben, mert most olvasok egy kicsit, azaz pszichopartizok egy palacsintázóban. :)