Anyák napjára - most tényleg szeretettel

Tök régóta terveztem, hogy írok ide, mert le akarom jegyezni a történeteket, ugyanis attól félek, hogy ha nem írom le, elfelejtem majd, és nem lesz reális képem arról, mi hogyan is történt. Hogy megszépülnek az emlékek, amit nagyon nem akarok, mert akarom tudni és olvasni, hogy szar volt, meg nehéz, meg persze azt is, hogy jó és könnyű. 

Nem tudom, hogy érdekes-e vagy sem, hogy épp ma, anyák napján ültem le a gép elé, mindenesetre azért tuti jó, mert a bejegyzés címét hamar kipipáltam. :) És innen jutott eszembe az is, hogy a mai napig a legolvasottabb blogposztom a 2014-es anyák napi kirohanásom(?), és hogy ezt valószínűleg soha többé nem fogom tudni überelni (200 feletti kattintás, jesszusom!). Mondjuk ha részletesen leírnám a tegnapi ultrafos napunkat, akkor talán felül tudnám múlni azt a 2014-es hangulatot, de nem teszem. Azért hogy emlékezzek, annyit idevések, hogy miután vízipisztollyal felfegyverkezve jó hangulatban végigtakarítottuk az erkélyt a srácokkal és a Mekiben betoltunk egy-egy mcfreeze-t, azért utána jól elcsesződött minden, mert egymást túlüvöltve jöttünk haza, rugdosódások, "Te vagy a leggonoszabb anya" és "Meg sem érdemled ezt" mondatok közepette.

Helyette írok olyan cukiságokat, hogy ma kaptam két virágot, és nem olyan 500 forintosat, amivel tele van az OBI meg az összes útszéli virágbolt és csak arra jók, hogy a megvásárolásukkal a virágboltosok - és a vásárlás után 5 nappal a kukák - gazdagodjanak, ja és persze arra, hogy a hülye népek meg enyhítsenek a lelkiismeretükön, hogy csak nem felejtették el az anyák napját (vagy nőnapot)... szánalmas! Pár évvel ezelőtt kerek-perec kijelentettem hát, hogy nekem rendes virág kell ilyen alkalmakra. (Bandinak már átment, de a család lelkébe még nem gázolunk bele, semmiképpen sem!) Szóval azt találtam mondani talán 3 évvel ezelőtt, hogy vágott virág köll, amitől nem is várok sokat, csak hogy ameddig van, addig szép és színes legyen, és ez idénre már odáig fejlődött, hogy rendes, zöldzöld virágot "rendeltem" magamnak. Ez utóbbit meg is kaptam, és kicsit sem zavar(t), hogy én magam választottam ki az egyiket. És hogy rögtön kapcsoljak valami okos, magasröptű, anyáknapi okosságot is ide, azért tettem mindezt, mert szembe jött velem ez:

és közben meg azon agyaltam, hogy igen, értem, tényleg szar nekünk, mert alig marad időnk magunkra, de honnan tudná szerencsétlen másik fél, hogy én arra a sok dologra vágyom, ha nem mondom el neki??? Ha nem fejezem ki, hogy ezt vagy azt akarom? Tudom, okos és bölcs vagyok, nem volt ez mindig így! :))))) Na de komolyan! Tudom, hogy meg kell tanulni az érzéseink és vágyaink kinyilvánítását is, de akkor nem kellene már ezzel sokáig várni! Nekem eljött egy pont, amikor megértettem, hogy nem gondolatolvasó a másik; és hogy megint valami szipiszupi anyáknapi vonatkozás is legyen, azért ehhez nagyban hozzájárult anyukám, aki közeledve a 60-hoz, millió pszichológiai könyv/cikk/előadás után egyszerűen még mindig azt várja el mindenkitől maga körül, hogy gondolatolvasó legyen és találja ki, mit szeretne. Én nem haragszom rá ezért (de, néha kurvára), tudom, hogy ilyen, csak sajnálom őt, mert már tudom, hogy sokkal több energiába telik azon agyalni, hogy már megint nem tudjuk, mit szeretne, ráadásul plusz energia, hogy ezért még meg is kell bántódnia... Szóval én már ott tartok, hogy emeltem a futásadagomat, és heti háromszor futok, meg Anyahajózok, meg egy kis koncert is becsúszik néha. 

És amúgy meg pl. tök büszke vagyok magamra, mert valamikor februárban megfogadtam, hogy leküzdöm a játszótér (valójában a játszótéri anyukák, bocs) iránt utálatomat, és tavasztól minden nap játszóterezek a gyerekekkel. Nem mondom, hogy mindig ép elmével és hangos szó nélkül megússzuk, de hát ez van, nem vagyok tökéletes, de próbálkozom. Mondjuk annyira még nem vagyok badass arc, hogy a tömött, "legforgalmasabb" játszótérre menjek, de majd az is eljön. Meg inkább oda megyünk, ahol ovis társak vannak, és lehet nyugodtan biciklizni is anélkül, hogy a kocsiktól vagy a sok járókelőktől kellene védeni vagy szólongatni a gyerekeket.

Ja, gyerekek! :) Mátét felvették a kiszemelt suliba, sőt a kiszemelt osztályba. Ó, je! Ha meg jön a feketeleves, akkor jön, és kitaláljuk, mi legyen.

Na mára ennyi voltam.

Suli, ovi, meló és egyéb tervek, célok, álmok, kétségek

Na szóval, ezerrel benne vagyunk a suliválasztásban. El kellett engednem a Waldorf-ban, illetve az alternatív iskolákban való gondolkodást. Nagyon sok emberrel beszéltem, meghallgattam az összes olyan anyukát, akinek adok a szavára, illetve olyat is, akit csak látásból ismerek, és az van, hogy a lakótelep három sulija közül fogunk választani. Mivel az egyiktől egy zebrányira lakunk, adná magát, hogy az legyen, de lehet, hogy mégsem az lesz a befutó. Most nincs kedvem/időm erről bővebben írni, talán később és külön. Szóval lehet, hogy megint egy kicsit messzebbre megyünk (ahogyan az ovinál, és ami jó döntésnek bizonyult), de mégsem túl messzire, és egy olyan sulit, illetve osztályt, még pontosabban tanító nénit választunk, akiről azt tudjuk, hallottuk, hogy nála első a gyerek. Azt gondolom, hogy Máténál ez válna be leginkább. Vagyis nyilván minden gyereknél, de ez állami vonal, itt ennek már örülni kell, sajnos. :( De erről is később majd. Mátéról még annyit mindenképpen írnom kell, hogy valószínűleg felmérik majd figyelemzavar területen. Nem NevTan vonalban gondolkodom, hanem egy komolyabb helyen (Vadaskert) és egy kis "magánház"-ban (DIXI Stúdió).

Zsombi látszólag szereti az ovit. Mondjuk reggelente rendre elmondja, hogy nem akar oviba menni, kicsit sírdogál is, erre én nem kezdem el győzködni, hogy "de az ovi jó", hanem csak megölelgetem, megpuszilgatom, és utána valahogyan felöltözünk, elindulunk, és aztán meg már mindenféle fennakadás nélkül megy be a csoportszobába. Volt fogadóóra, ahol elolvashattam az értékelést róla, és hát minden szép és jó volt. Minden területen ügyes, nyitott, barátkozós, ügyes, értelmes, azt se tudják, milyen szakkörre vigyék majd, mert mindenhez ért. Fura volt ezt így olvasni, különösen annak fényében, hogy Mátéról ugyanezek az óvó nénik írtak már jellemzést. Meg amiatt is, mert írásos nyoma van annak, hogy a két gyerekem egyáltalán nem ugyanolyan természetű, tudású, hozzáállású és lelkületű egyéniség. 

Nehéz ez. Látszólag Zsombornak könnyebb, mert mindig mosolyog, alapvetően nagyon nyugodt természet, szeret mindenféle tevékenységet, elmolyolgat a feladatokkal, játékokkal. Ennek alapvetően nagyon kellene örülnöm és persze örülök is, meg nem is hasonlítgatok, de mindig bennem van az, hogy Máté meg nem ilyen. Ő morcos, kiabál, veszekszik, hullámzik a hangulata, sok minden nem megy neki, vagy Zsombornak sokkal jobban megy, mert Zsombor összeszedettebb. Máté hamarabb megunja a játékokat, szeret irányítani és nem jól viseli, ha nem az van, amit ő akar. Mindig arra gondolok, hogy ez az én hibám? Vele türelmetlenebb voltam? Szigorúbb? Jobban észreveszem a rossz dolgait és arra erősítek rá? Most is azt emelem ki, hogy mi nem megy neki... Meg hogy igen, az, aki kiabálós, izgőmozgó, az a gyerek nehezebben tud beilleszkedni, több vele a "probléma", nehezebb vele közösségbe menni. És valahol azt hiszem, ez az, ami zavar. És ilyenkor meg persze bűntudatom lesz, hogy mekkora egy szarszemét anya vagyok, hogyan gondolhatok ilyeneket?! Valószínűleg amúgy az egész mögött az van, hogy első gyerek, tapasztalatlanabbak voltunk (én mindenképpen), nehezebben viseltem azt, hogy megváltozott az életünk, és hogy nem minden fekete és fehér. És hogy lehet nehezebb vele egy közösségbe menni, mert hamar konfliktusba keveredik és nyíltan megmondja, ha valakivel nem akar játszani, mert nem szereti, de mikor ezen gondolkodom, akkor meg az is eszembe jut, hogy úgy vág az esze, mint a borotva, soha nem lehet átvágni, figyel az összefüggésre, és soha nem lehet mismásolni, mert olyan éles megfigyelő és úgy emlékszik mindenre, ahogyan senki a családból. 6 és fél évesen érvekkel felfegyverkezve veszekszik velem és az igazságérzete hatalmas. Kimondja, amit akar, ami bántja, ha felbosszantom és ha undok módon viselkedem vele. És hát azért ez jó, nem? Ha valaki megfogalmazza az érzéseit, ha mer rosszul lenni. Folyamatosan tanít engem amúgy. Egyszer csak megtanulom a leckét. :) Csak olyan jó lenne nem bűntudattal és örökös félelemmel élni ezzel az egésszel kapcsolatban; neki se, nekem se.

Melótéren az van, hogy projektezünk ezerrel, kapok is utána jó kis pénzt és a fizetésemet is megemelték. Juhéjjj!

Futok, itt van a bizonyíték is. Áprilisban a Vivicittán indulok 10 km-en.

Sok tervem van: a kapcsolódó neveléses dolgokra sokkal jobban rá kellene feküdnöm, ha már az oktatója lettem. Áprilisig döntenem kell, hogy belevágok-e a mentálhigiénés képzésbe, ami kétéves, a Semmelweis Egyetemen tanulnék. Az angolra is rá kellene erősítenem, mert amúgy menne nekem, csak nulla önbizalmam van. A jogi szakvizsga meg... hát nem is tudom, hogy akarom-e.

Helyzetjelentés (tudom, hogy mindig ez a címe, de nem jut eszembe jobb, na)

Ezt írtam kb. 5 hete, de nem tettem ki az oldalra; most megteszem:

Írok már egy rendes bejegyzést is, hogy valami hasznosat is csináljak, ha már a gyerek kezébe nyomtam a tabletet... Ja igen, most itthon vagyunk, mert Zsombor lázas és megy a hasa. Előtte Mátéval voltam itthon, mert nagyon köhögött, és egy kis hőemelkedése is volt. Nem panaszkodom, eddig tök jól megúsztuk a betegséges időszakot, ennyi belefér, csak ezek is történtek velünk.

Tegnap nézegettem a blogot, tök régen írtam rendes bejegyzést arról, mi van velünk, hol tartunk stb., úgyhogy most ez következik.

Máté jól van. Úszik és focizik, ezek ilyen óvodai foglalkozások, de a focival az a terv, hogy járni fog külön focira is, vagyis gondolom akkor már csak a különre, mert az heti 3 alkalom, és 3 alkalom mellé nem kell még egy ovis. Hát nem mondom, hogy túlzottan örülök, de ez van. Nagyon szereti a focit és az edző bácsi is azt mondta, hogy szeretné, ha járna külön, mert fejben nagyon ott van, csak ügyesednie kell. Szóval járni fog. Igazából már járna január óta, csakhogy összetörték a kocsinkat, így most kb. 4 hete kocsi nélkül vagyunk. Mindig is terveztem, hogy tartani kellene egy kocsimentes hónapot, de sosem gondoltam arra, hogy ezt a leghidegebb és legjegesebb időszakban kellene megejtenünk... de amúgy meg az is van, hogy ha most meg tudtuk csinálni, máskor is menne vagy menni fog. Mondjuk ehhez azért kellett az is, hogy nagyon elnézőek a munkahelyemen, ha nem érek be időben, de persze nem élek ezzel vissza, és ha arról van szó, simán dolgozom hétvégén is. Szóval nagy gondok nem voltak, de azért jó a kocsi. Zsombor bölcsije oda-vissza 20 perc kocsival, BKV-val 1 óra... Ami miatt viszont a legjobban zavar, hogy nincs autónk, az a doki. Így sem a rendes, sem a homeós dokihoz nem tudok elmenni a gyerekekkel, mert baromi messze vannak. Jó, jó, mehetnék, persze, van busz meg villamos, de beteg gyerekkel nem szívesen mennék. Meg az is igaz, hogy ez annyira szívás, hogy az ovikba és a bölcsikbe csak igazolással lehet menni... Itt van pl. Máté esete. Csak köhögött, semmi extra, de el kellett volna vinnem dokihoz, hogy adjon igazolást, és lehet sokkal több betegséget kapott volna el, ha összezárva ülünk egy orvosi rendelőben 10 másik gyerekkel. Most kialkudtam, hogy itthon maradtunk és nem vittünk igazolást, de ezzel nem akarok visszaélni...

Na, de vissza Mátéhoz. Megint volt félévkor fogadóóra, értékelés, jellemzés. Ugyanazokat mondták el és írták le, amit mi is tudunk. És én ennek nagyon örülök. Olyannak látják, amilyen. Néha haragos és durva és kötekedős, néha meg tündércsibebaba. Hangulatember, és ezért nem tudom hibáztatni, az anyja is ilyen... Ezt elmondtam az óvó néniknek is. Most eszembe jutott az az értékelés, amit a piros csoportban kapott kiscsoportosként, és megfogalmazódott bennem, hogy akkor sem az volt a bajom, hogy rosszakat írtak róla, hanem hogy nem a valóságot. Úgy éreztem akkor, hogy csak a rosszra koncentrálnak, arra, ami nem megy, és totál nem vették figyelembe, hogy Máté sokuktól egy évvel fiatalabb... Mindegy is, az már a múlt, csak most ez is eszembe jutott. Szóval írtak róla csúcs dolgokat: a finommotorikája kiváló, ami azért vicces, mert csinált vele Nóri néni, a fejlesztőpedagógus valamilyen tesztet, amikor betöltötte az 5 évet, és ott meg a finommotorikás feladatra 0 pontot kapott. :) De mondjuk az is igaz, hogy azt is mondta Nóri néni ennél az 5 éves korban felvett tesztnél, hogy furcsa is volt, hogy maga a finommotorika feladat ugyan nem ment, de pl. a ceruzát nagyon szépen fogja, és a rajzai is nagyon jók. Az egyébként ebből a tesztből és az ovis jellemzésből is kiderült, hogy a képességeivel nincsen baj, okos, értelmes, érdeklődő, ami viszont nehéz neki, az a koncentrálás és a kitartás. Bizonyos esetekben és napokon az van, hogy ha kap egy feladatot, akkor azt összedobja, hogy meg legyen csinálva és az óvó nénik hagyják már békén, máskor meg úgy elmélyed valamiben, hogy a legapróbb részletekig kidolgoz mindent. Szélsőséges egy kicsit... Nem is baj, hogy nem megy most suliba, szerintem jó, hogy 7 éves lesz, amikor elkezdi a sulit. Ami tudom, hogy messze van, de egyre inkább kezd megérinteni az alternatív iskolás szele, és ezzel hamarosan foglalkoznom is kell. Mert ebben a kérdésben lesz még egy komolyabb köröm Bandival, mert ebben szerintem nem igazán értünk egyet, és nem mondom, hogy nekem van igazam, csak... nem is tudom, most épp szerencsések vagyunk, mert az ovis óvó nénik mennyeiek, segítőkészek, Máté szeret oda járni, mert szerintem nem kritizálják folyton, hanem nagyon sok pozitív megerősítést kap, bírják, hogy olyan, amilyen. De hogy vajon leszünk-e ilyen szerencsések a sulival? Egy alternatív iskolában csak több erre az esély, nem? Tudom, onnan is hallok rosszakat, de azért egy normál állami iskola biztosan másabb... Na, de ez még egy év.

Mivel már kezd bűntudatom lenni a sok tabletezés és mesenézés miatt (amúgy nem), elkezdek Zsomborról írni. Zsombor teljesen más, mint Máté. Mondjuk ezt eddig is tudtuk, de Ő tényleg nagyon más. Nem jobb vagy rosszabb, más. Ezt magam miatt is írom, mert nagyon nehéz így hozzáállni a látottakhoz és tapasztaltakhoz. Zsombor nagyon nyugodt, megfontolt és kitartó. Hosszan elvan bármilyen játékkal, mondjuk ez igaz a tabletes játékokra is sajnos. Vagy nem. Nem tudom, Szóval kitartó, nem sieti el a dolgokat. Nagyon ritkán lesz dühös, de akkor nagyon. Máté persze mindent megtesz azért, hogy tesztelgesse, amit rossz nézni, és sokszor reagálok hülyén, de néha már elszakad a cérna, na. Zsombor bújós, és ha felkel reggel, az az első dolga, hogy köszön a tesójának, Máté meg kb. leszarja. Szörnyű ezt látni, a szívem szakad meg...

Na eddig jutottam kb. 5 hete.

Most azt van, hogy a kocsinkat megszerelték, és azóta sokkal több pénzt költök a boltban, mert van kocsi, van hely, nem kell cipekedni, lehet költeni. Míg nem volt kocsi, és a teherbírásomat a Kölkök táskája és a vállam határozta meg, addig csak a legszükségesebb dolgokat vettem meg. Na de azért jó, hogy van kocsi, nem rinyálok.

Máté nem biztos, hogy járni fog focira. Heti 3x másfél óra, és azt végig ott kell tölteni. Ez eddig még oké is, de hová tegyem addig Zsombort? Nem jöhet velem, mert az felér egy kínzással, hogy Ő üljön heti 3x másfél órát egy padon és nézze, ahogy a tesója játszik. Banditól viszont tök jogosan nem várható el, hogy heti 3x legyen itthon délután ötre, hogy én időben odaérjek Mátéval a focira. Túl sok szervezés és a focit is utálom.

Fogyókúrába kezdtem. Ezt csak úgy megjegyeztem, bővebbet nem akarok írni erről még.

Megvan a jegyem Orfűre. IGEEEEEENNNN!!!! 

Voltam Csehországban Zsuzsival, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt. Beszéltem angolul, előadásokat hallgattam angolul, 3 napig nem ettem húst, csodás tájakat láttam, hócsatáztam, reggelente jógáztam, esténként táncoltam zenére úgy, ahogy éppen jött. Felejthetetlen élmény volt.

Az elmúlt időszakunk, megint csak felsorolásszerűen

- Mátém egyre okosabb és ügyesebb, most épp azt az időszakát éli, hogy az ilyen feladatmegoldós dolgokat nagyon élvezi (kösd össze a számokat, hogy megkapd az elefánt fejét; találd meg a hat kép közül azt a kettőt, amelyik ugyanolyan; melyik ábra melyik sorba illik - miniképessudoku stb.).

- Zsombor beszédfejlődése, logikája, gondolkodása beindult, mint a rakkkkkettttta. Imádom, amikor olyanokat mond nekem, hogy "Anya, tudod vannak repülőgépek meg vannak helikopterek, ugye?"

- Zsombor még egy évig bölcsi lesz; így döntött a családi kupaktanács. Majd meglátjuk, jól döntöttünk-e vagy sem, hiba volt-e abból kiindulni, hogy azt nagyon megbántuk, hogy Máté 3 éves korában már ovis lett, és most ismétli a kiscsoportot.

- A szénhidrátmentességnek köszönhetően már 4 kg mínuszban vagyok. Királyság!

- Tök jól haladok a tanfolyammal. És imádom is.

- Az Anyahajóban minden oké, azt hiszem, megtaláltam a helyemet benne. Nincs bűntudatom, annyit teszek bele, amennyit tudok, és élvezem ezt. Beindultunk, erről itt és itt lehet olvasni.

- Rájöttem, hogy hiányzik a kedvenc sorozatom. És hogy alig várom, hogy újra beinduljon a szezon, mert parlagon heverek ezen a téren. Viszont mostanában nagyon sok jó filmet is láttam, és újra rákaptam a filmek ízére. Kár, hogy nem nézhetek annyit, amennyit szeretnék. De ezt pl. ajánlom: Locke (Tom Hardy, aki zseniális ebben a filmben is.)

- Imádom Katicát.

- Nagyon beteg a nagymamám.

- A néhány szál cigiből az elmúlt időszakban viszonylag sok lett. Szerintem emiatt is fájt sokat a fejem, így úgy döntöttem, hogy rendszeres cigis pályafutásom ezennel véget ér. 

- Még mindig azon vekengünk, hogy hová költözzünk, költözzünk-e, ha igen, mennyi pénzt áldozzunk erre, mekkora hitelt vegyünk fel. Ez a legszörnyűbb és legidegtépőbb része a mostani életünknek. Túl sok a tényező, a szempont, a körülmény.

- Megtanultam szelektálni. Ez is királyság! És kezdem megtanulni azt mondani, hogy nem! Volt egy nagyon komoly mélypontom, amiből rengeteget tanultam. Rájöttem, hogy bizonyos emberek teljesen mást mutatnak, mint amilyenek valójában, és hogy gyengék, és hogy nem ismerik a határokat. Nekik köszönöm, hogy megtanultam baromira karakánul nemet mondani.

- Imádom, hogy a Srácok nagyon tudnak örülni a tőlünk vagyis igazából a bárkitől kapott ruháknak is. Annyira jó látni, hogy ha a boltból azzal jövünk ki, hogy vettünk 6 pár zoknit, vagy egy vászoncipőt a kínaiban, akkor abban akarnak aludni, és le nem lehet róluk szedni. Nagyon szeretném, ha ez így is maradna. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, és kicsit értetlenül állok az előtt, hogy van kb. 5 db ruha, amit Máté választott magának, ennek ellenére egyszerűen nem hajlandó felvenni azokat, és ha meglátja, hogy a kezemben vannak, üvölt, toporzékol, hisztizik. Nem is értem, hiszen Ő választotta magának azokat. 

- Június végén bezár az ovi, méghozzá 4 hétre. És azt hiszem, megoldottuk a helyzetet úgy, hogy senkit (nagyszülőket) sem terheltünk agyon, mi is fogunk tudni pihenni és a munkahelyen sem volt ebből semmi gáz.

Mára ennyi. Kiszedem a pogikat a sütőből, és megyek csucsukálni.

Helyzetünk

Itthon vagyok, dögrováson, úgyhogy írok. Az idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára lázas, úgy igazán lázas, mint most. Merthogy most 38,7 is volt ám a lázam, és lehet, hogy valakinek ez alap egy betegség idején, de nekem nagyon nem. Én már 37,5-öt rosszul viselem, mivel az sem megszokott nálam, úgyhogy el lehet képzelni, milyen vagyok, amikor 38 felé megy a lázam (kibírhatatlan, fetrengő, semmitnemevő, semmitnemivó, gyerekeketegésznapameseelőttültető). Na, de nem magamról akarok írni, hanem a Kölkökről.

Máténak megint rossz periódusa van. Megint nagyon nehezen bírjuk egymást elviselni. A tesóját nem bántja, de megindult benne a mindenténakarokelőszörcsinálni, Zsombisemmivelsemjátszhatamiténkaptam és még sorolhatnám. Közben meg látom, mennyire okos, mennyire vág az agya, de hogy mindig csak betyárkodna, az már nekem sok. Meg ezeket a vitákat sem bírom, ami kettejük között van. Hogy mindenen veszekednek, hogy mindig megy az a hülye versengés, hogy ki csinálja először, kit öltöztessek először, ki mellé feküdjek az ágyba este altatásnál. Fárasztó. És közben semmi segítségünk sincs, ami szintén kiborító. Valószínűleg ezért is betegedtem le. Meg persze nyilván az sem segít, hogy egy hónapja megint mindketten tök betegesek. Máté folyamatosan köhögött, de úgy, hogy fel sem szakadt neki, úgyhogy most antibiotikumot kap, de legalább alszik éjszakánként. Zsombi egy kicsit nehezebb és egyben könnyebb eset, mert Ő úgy köhög, hogy fel is szakad neki, de ugyanakkor meg tök sokszor belázasodik, de nem komolyan, csak éppen annyira, hogy ne tudjon bölcsibe menni. Szóval ez tart egy ideje. Közben persze dolgozni is kellene, merthát ugye nem szeretnék belekerülni a bürokráciacsökkentésbe. Mert bár amennyit keresek, abból nyugodtan éhen halhatnánk, azért jó, hogy van ez a meló. És szeretem is, és a kollégák is tök jók, és érdekes, és a főnökömet is bírom, de nem tudom, hogy mennyire torelálják, hogy bizony kiesek napokra, néha hetekre. És nincs senki, aki leválthatna, aki segítene. Szar ez így, de ez van. Sokat gondolkodom ezen egyébként. Hogy vajon gyakrabban kellene kérnem? Vagy mit rontottam el? Kicsi a lakás, tudom. Mondjuk nyilván minden nézőpont kérdése. Meg messze is vannak, ezt is tudom. De nem hiszem, hogy ne lehetne kibírni egy hetet. De mindegy is, kár ezen bosszankodnom, mert ha igazán őszinte akarok lenni, pontosan tudom, hogy ha nagyobb lenne a lakás, akkor se jönnének gyakrabban, és ha közelebb lennének, lehet akkor sem. Csak ilyenkor minden bennem van a kisördög, hogy akkor én miért törjem magam, hogy hazamenjünk? És miért nem fogják fel az emberek, hogy nekünk nehezebb a hazajutás, mert nekünk négyünknek kell pakolni, hazautazni stb. Mindegy, hagyjuk is, mert még mindig inkább a gyerekekről szeretnék írni. Na, szóval Zsombi nagyon kis cukker, és közben meg egy kis akaratgombóc kezd lenni. Elérkeztünk vele az "én atalom" időszakhoz. És mindent Ő akar, mindent. Amit nem tud, azt is, de legalább ha nem megy, belátja, és kér segítséget. Nem dühöng, csak nyafog. Máté mindig dühöng. Mindkettő kiakasztó tud lenni. Na, de mennem kell Mátéért az oviba. Ez egy kicsit kesergős lett, bocs.

Zsomborról - és persze Mátéról

A korábbi bejegyzésből sok minden kimaradt Zsomborral kapcsolatban, jön a pótlás.

Legújabb kedvenc szavai:

Tete=Máté

dgdgdg=dugi, dugi (öltözésnél)

toti=csoki

amané=almalé

vinamé=villamos

tók, tók=csók, csók

pá pá

bu=busz

nem

de

idde, odda

dede=gyere

Profin kezeli a tablet-et. Úgy kezdi, hogy feloldja a képernyőzárat, kiválasztja a főoldalról a Zoo train-t, és még azon belül is válogat, hogy épp a sípos játékkal zenél, vagy vonatokat kapcsol össze, de még az angol szavak kirakásában is jó (minden betűt a jó helyre húz). Ha megunta az egyik játékot, visszalép, és újat választ. Beszarok. És bár nem szeretek hasonlítgatni, muszáj leírnom, hogy Máté ezt kb. 2 hónapja csinálja, és neki nincs is annyi kitartása. Zsombi olyan, hogy ha elsőre nem megy, akkor addig próbálja, ameddig nem sikerül, Máté egy idő után bedühödik, és feladja. Régen azt mondtam, hogy hasonlítgatni hülyeség. Ma már úgy gondolom, hogy hasonlítgatni, egyik gyerekkel a másiknak példálózni hülyeség, de szeretem amúgy, hogy ezeket a különbségeket észreveszem, mert szerintem ez segít eligazodni a gyerekeim megértésében. Máté sokkal türelmetlenebb személyiség (tiszta anyja?), Zsombor nyugodtabb, de ha kijön a sodrából, kő kövön nem marad (tiszta apja?).

Zsombor egyébként mindenben utánozza a tesóját. Nem tudom, jó dolog-e, hogy ezt Máténak el szoktuk mondani, hogy Ő a példa a tesója számára. Visszafelé nézve, meddig hagyjuk, hogy Ő is visszafejlődjön Zsombi szintjére? Példa. Ameddig Zsombin pizsama van, Ő sem hajlandó levenni a pizsit. De ha elkezdem öltöztetni Zsombit, akkor persze jön oda, hogy Ő akar elsőnek. Legújabb szokása például az, hogy Ő is belekakil reggel a pelusba. Ettől frászt kapok, nem tudok elég gyors lenni, felkel, és hopp, ott a kaki benne. Jó, jó, sokszor lustálkodom még 10 percet, és ez pont elég a bekakilásra. Szóval ez van. Tudom, hogy azért csinálja, mert Zsombi is belekakil reggel a pelusba, na de ez így fura akkor is. 

Azt is meg kell jegyeznem viszont, hogy ugye Zsombi imád mindent, ami zene. Énekli a maga nyelvén a "Hinta, palintát", és hát ilyenkor zabálnivaló, mindig mosolygunk. Nem tudom, hogy ezért-e, de egy ideje Máté is elkezdett énekelni. És persze Ő is annyira cuki, főleg amikor a magas hangokat énekli, és kis szégyellősen énekel, és annyira kis drága. Na megyek, megpuszilgatom őket. :)

A Feldmár Intézetben jártam

Már nem emlékszem, hogy írtam-e bakancslistát ide, a blogba (azt hiszem, csak felsoroltam, milyen terveim vannak erre az évre), de ha írtam volna, az tuti rajta lett volna, hogy egyszer menjek el Feldmár András előadására. Úgy "találkoztam" vele először, hogy elmentünk kirándulni, de nem vittem könyvet. Betértünk egy bevásárlóközpontba, és míg mások a pörkölthöz valót vették meg, én egy Feldmár könyvet a Libriben. Igazából csak azért azt választottam, mert akkoriban többször hallottam itt-ott a nevét, azt mondták, korszakalkotó dolgokról mer beszélni, én meg kíváncsi lettem. A könyv abszolút nem kötött le, nehéznek, érthetetlennek tartottam, így Jocónál kötött ki. Aztán egyszer megint belebotlottam, de ekkor egy filmet ajánlottak, amiben Ő mesél arról, hogy "Van-e élet a halál előtt?". Még akkor leszedtem a netről, aztán egyszer, amikor mindkét gyerkőc aludt, én meg épp főztem, bekapcsoltam, és hát mondanom sem kell, totál magával ragadt. A filmben szó van arról is, hogy LSD hatása alatt álló emberekkel végzett pszichoterápiát, de számomra nem ez volt a lényeg, hanem az mondjuk, hogy nyíltan ki merte mondani, hogy az anyja sosem szerette őt, és ahogyan a szokásainkról (alkoholizmus, drog) beszélt, az is igazán elgondolkodtató volt (akkor sikerült helyreraknom a TV szerepét a gyerekek életében). Még sok, nagyon fontos dologról beszélt, de most csak ezek ugranak be. A lényeg, hogy ezután mindenképpen el akartam menni egy előadására, de mivel ritkán van itt, Magyarországon, ez nem jött össze. Az fb -n persze követem az intézetének az oldalát, olvasom, amit oda ír, két hete pedig szembejött velem egy előadáscím: "Mit üzen a gyermekem?", és hááááát, tudtam, hogy ezt nekem találták ki; gyorsan vettem is jegyet, és ma meg is hallgattam az előadást Gógl Györgyitől. Fenomenális volt. Csekély értelmű medvebocs vagyok, nekem hallani kell triviálisnak tűnő dolgokat is, és ezeket gyakran kell hallanom, különböző helyekről, más-más módon, hogy végre leülepedjen. Mert amiben felnő az ember, az nagyon ragadós, és baromi sok meló, míg onnan kikecmereg az ember, ha egyáltalán. Megtudtam például, hogy nekem is van tik-em, ropogtatom az ujjamat. És azt is, hogy mikor kezdjek el aggódni, ha Máté bepisil, bekakil. Hogy a születés élménye igenis fontos és meghatározó, és hogy kell a külső segítség, valaki, aki nincs benne abban a szituációban, amellyel nekem bajom van. Az ujjszopásomra is kaptam válaszokat, és az egyik példája annyira szíven ütött, hogy muszáj elmesélnem. A Szondi-féle tesztről mesélt nekünk, az ösztönök szerepéről, és a következő példát mondta. Képzeljetek el egy kislányt, aki mindig jól tanult, kitűnő volt az iskoláiban, jó gimnáziumba járt, jogi egyetemet végzett, elégedett volt az életével, mégis, amikor kitölti ezt a tesztet, az jön ki, hogy ő igazából, az ösztönei szerint teljesen más beállítottságú, és a művészetek vonzzák. Döbbenetes volt számomra, de nem azért, mert azt gondolom, hogy engem is a művészetek vonzanak, és tévút a jog, hanem azért, mert azt azért érzem, hogy nem a jog az, amit szívvel-lélekkel csinálok. De mivel nem tudom, mit is szeretnék igazán (fasza erre rájönni 30 évesen), ezért marad a jog, míg valahogyan - egy Szondi-teszttel? :) - ki nem derítem, mi akarok lenni, ha nagy leszek. (Gógl Györgyi azzal viccelődött, hogy talán ez a kislány 40 évesen majd beleszeret egy művészbe, aki miatt otthagyja a családját, és persze mindenki bolondnak tartja majd.) És itt mesélek el még valamit. Negyedikes gimis voltam, egy hónap volt a felvételi lapok leadásáig. A gimis töri tanáromnak mertem először elmondani, hogy nem vágyom a jogra, egyáltalán nem akarok oda menni, de azt sem tudom, mit szeretnék. Kérdezgetett, beszélgettünk, végül kinyögtem, hogy talán az angol az, ami érdekelne, szívesen kimennék Angliába, mert bár a nyelvtan mindig is jól ment, szóban baromi rossz voltam, meg sem mertem szólalni. A tanárom, Gabesz, azt mondta, mondjam ezt el Anyának, beszéljek vele. Megtettem, Anya persze totál kiakadt, hogy mi az, hogy én őt eddig abban a hitben ringattam, hogy én jogász szeretnék lenni, és hogy ha nem az, akkor mi leszek, kérdezte, talán utcaseprő (ja, mert ezen a két foglalkozáson kívül más nincs is a világon - én hülye!), én meg hebegtem-habogtam, mondtam Angliát, amit elvetett, azt mondta, szó sem lehet róla. A másik álmomat, a pszichológiát ezután már említeni se mertem (mikor pár éve egyszer normálisan tudtunk beszélni erről, akkor azt mondta, hogy ha ezt mondtam volna, akkor támogatta volna, mert ez neki is nagy álma volt - ebben nem hiszek sajnos, de tegyük fel, hogy így lett volna). Mikor visszamentem Debrecenbe, és elmondtam Gabesznek, mennyire szarul sikerült a beszélgetés, azt mondta, hogy nem anyám adja be a felvételi lapot, szóval oda adom be, ahová akarom. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, és akkor lett volna annyi erő bennem, mint most, akkor nem adtam volna be. De ez már így van, nem bánom egyébként, hogy így alakult, hiszek a "minden okkal történik" elvben. És hát jó kamasz módjára így is betartottam Anyának, mert azt viszont kikötöttem, hogy az akaratával ellentétben, nem fogom Pestre beadni, csakis és kizárólag Szegedre. Így lettem hát szegedi joghallgató, ami végül is nem is sült el olyan rosszul, de most itt vagyok, szeptemberben vissza kell mennem dolgozni, várom is, kíváncsi is vagyok, de azért érzem, hogy valami más lenne az igazi. Ha kitaláltam, mi akarok lenni, majd megírom Nektek. Addig is várom az ötleteket?! :)

Miért nem írok mostanában?

A válasz egyszerű: nincs időm. Ez egyfelől baromi gáz, másfelől nagyon jó, mert ami miatt nincs időm, az az, hogy sosem unatkozom, mindig van valami elintéznivalóm vagy olyan programom, amire mindenképpen el akarok menni. 

Múlt héten azt sem tudtam, mikor vegyek levegőt. Voltam két szabadulós játékon, utána beszélgettem egy jót az egyik barátommal, segítettem egy Refisnek egy közvélemény-kutatásszerűségben, megbeszéltem egy önkéntes "munkát" egy alapítvánnyal, beírattam Zsombort bölcsibe, ittam egy iszonyat finom szilvás sört az Élesztőben, és újra eljutottam Hiperkarma koncertre. Persze ezek mellett még voltam Anyahajós programokon, meg a Gyerekekkel ezer helyen. Mindezt úgy, hogy full beteg voltam, ugyanis megint valami felső légúti csodával lettem gazdagabb, ami igen makacs, mert még mindig tart. És sajnos az alkoholkúra sem segített.

Olyan jó ez most. Hogy jövünk-megyünk, és hogy mindig van valami. Élvezem.

Amit nem élvezek, hogy azok a fránya kilók maradtak, és annyira jól érzik magukat, hogy eszük ágában sincs elhagyni a bennem élő karcsú testet. Ez van. Májusban ezen a téren is akarok változtatni, meglátjuk mire megyek.

A gyerekekről is fogok majd írni, de nem most, mert annyi minden van, hogy estig tudnám írni, annyi időm viszont nincs.

Fejlemények oviügyben

Na, csütörtök délután jól kipanaszkodtam magamat oviügyben, erre még aznap rendkívüli fogadóórán voltam az egyik gondozó nénivel. 

Mostanában az van, hogy miután kijövünk a csoportszobából, Máté még vagy 30 percet piszmog, ugrál, szaladgál, számol az öltözőben, és csak utána tudunk indulni. Így volt ez csütörtökön is, csak már nagyon eldurvult a helyzet, csapkodott a harisnyával, meg minden, nekem meg elegem lett, elvettem tőle, erre jött a sírás. Már sírt egy ideje, amikor J. néni kijött, hogy "Ki sír itt ennyire? Mátékám, miért nem öltözöl, nem kerülsz így fel az olimpiára. Hol is van a jeled?" Mondom, hogy "Sehol, nincs rajta a répa, ne is keresse J. néni." Erre J. néni: "Hogyhogy nincs fent? Fent kellene lennie." Mondom azért, mert múlt héten Máté nem volt oviban (akkor kezdték ezt a hülye olimpiát). Erre mondta J. néni, hogy de hát minden nap fel lehet oda kerülni, és hogy aznap is kerültek le meg fel, úgyhogy öltözzön ügyesen Máté, hogy én örüljek. Na, ezt nem kellett volna, elgurult a gyógyszerem, és valószínűleg elég flegmán odavágtam, hogy én akkor is örülök, ha nem öltözik. Erre persze J. néni megkért, hogy valamikor menjek fogadóórára, merthogy már látja egy ideje, hogy valami nem oké velem, de ez így akkor sem jó, és akár most is beszélhetünk, bár jön érte a fia, mert ma van a szülinapja, úgyhogy pont ma ez nem hiányzott neki. Na, én meg nem akartam húzni, mondtam, hogy ok, menjünk ma. Leültünk, és persze én egyből elsírtam magam. Kérdezte, hogy mi a baj, és belőlem egyből kijött, hogy nem tudom, hogy ők hogyan látják Mátét, de nekem nagyon rosszul esik, hogy nem látják, hogy mennyire ügyes és okos, és hogy nem tudom, szeretik-e egyáltalán, merthogy Máté mostanában nem akar oviba menni, és azt mondja, hogy őt senki sem szereti az oviban, nincsenek barátai. Erre J. néni egyből rávágta, hogy nagyon szeretik, látják, mennyit ügyesedett stb. Jött a vigasztalás, meg hogy sejti J. néni, hogy a múltkori öltözős jelenet volt nálam a gond (erről írtam az előző bejegyzésben). Én nem tagadtam, mondtam, hogy igen, erre Ő azt válaszolta, hogy ez meg volt beszélve az anyukával, merthogy ez a kisfiú mindig ezt csinálja, hogy azt mondja, nem tud valamit megcsinálni, és sír, de ezzel csak felhívja magára a figyelmet, és ez így nem jó, az önbizalmát muszáj növelni azzal, hogy erősítik benne, hogy de igenis meg tudja csinálni. Én itt csendben maradtam, és nem mondtam, hogy ezek szerint más gondolunk az önbizalom erősítés módszertanáról, azt azonban mondtam, hogy ez a jelenet nagyon elgondolkodtatott engem, hogy vajon Mátéval is történt-e ilyen és hogy nekik szoktak-e segíteni. Erre persze jött, hogy amúgy ügyesen öltözik Máté, csak a harisnyánál kell segíteni. És hogy higgyem el, hogy szeretik, és szokták simogatni sokszor, és hogy ezen ne izguljak. Mondtam, hogy tudom, hogy J. néni szereti. Ebből értette, mit akarok mondani, és egyből rávágta, hogy A. néni is szereti, de akkor erről beszéljek vele is. Mondtam, hogy nem szeretnék, mert úgyis csoportot váltunk, és én már nem akarok konfrontálódni. És akkor itt meséltem el, hogy az is milyen bénán jött ki, amikor beszéltem a vezetővel erről a csoportváltásról, hogy mik a teendőim, vagy mire számítsak, és én ezt el akartam mondani J. néninek és A. néninek is, de nem érkeztem, és már Ők kérdeztek rá(?), hogy "Hallották, hogy voltam lent I. néninél..." És hogy ott is rosszul éreztem magam, úgy éreztem, számon kérnek, de erre is azt mondta, hogy erről nincs szó, és hozzátette - most jön a lényeg - , hogy: "Igazából mi akkor szembesültünk vele, hogy Mátéka szeptemberi, és hogy Ő a legkisebb a csoportban, így nála az elvárások mások." Hát, akkor b***** meg, mi a francnak kellett ilyen jellemzést írni??????? És ezt a kérdést fel is tettem, csak nem így, és az volt a válasz, hogy Ők az őszinteségre törekednek, és erről muszáj tudnunk nekünk, szülőknek, csak lehet az úgy kemény volt. Hát mondom ja, meg akkor ezek szerint túlzás is egy kicsit. Erre mondjuk semmi sem mondott, de én tudom, hogy így van. 

Na, hát ez volt. Utána még nyugtatgattuk egymást, én sajnálkoztam, hogy pont a szülinapján volt ez, Ő győzködött, hogy szeretik Mátét, és hogy sokat ügyesedett, és majd meglátom a következő fogadóórán, hogy a jellemzésében is megjelenik majd ez. Hát ja, efelől nincs kétségem...

Már megint ovi

Magasabb szintre léptem oviügyben. Nem vagyok hajlandó egyetlen egy percig sem feleslegesen idegeskedni az ovi vagy a nevelőnők miatt. Már leszarom, hogy az egyik óvó néni szinte sosem mosolyog rá Mátéra, mikor belép az ajtón reggel. Sőt, fintorog, hogy Mátém az ajtó üvegrészén kopog. Az, hogy oda sem jön érte, már fel se tűnik, mert hát na, egyedül van x másik gyerekkel, ne jöjjön. De hogy egy rohadt mosolyt nem bír az arcára erőltetni, ez már csak Őt minősíti. Úgy vagyok most valahogy, hogy ez sem érdekel. Ha az öltözés-olimpián a jele egyik karikákba se kerül bele, akkor sem fogom magam törni, majd itthon megdicsérem, hogy ügyesen öltözik. Nem vagyok hajlandó ilyen mondatokkal tömni reggel vagy délután a fejét, hogy "ha fel akarsz kerülni, akkor bizony ügyesnek kell lenned". Tudom, hogy így van, de most komolyan, mi van, ha nem kerül oda a neve? Majd odakerül máskor. Amúgy öltözés. Egyik délután korán mentem érte, mert itt voltak a nagyszülők. Hallom a folyosón, hogy nagyon sír egy gyerek, kinyitom az öltöző ajtaját, látom, hogy az új kisfiú sír nagyon, és Máté is ott öltözik, mindenki más már uzsonnázik. A nevelő pedig megy vissza a csoportszobába, és közben azt mondja, hogy ő bizony nem segít a gyereknek, tud ő egyedül öltözni, és ez csak hiszti, és majd megmondja az anyukájának. Odamentem Mátéhoz, felöltöztünk, és addig nem jöttek ki a gyerekhez, csak akkor, amikor a dadus észrevette, hogy sírok, mert már nem bírtam cérnával. 1. Új volt a kisfiú. Mi a francért kell így viselkedni? 2. Mi az, hogy nem segítenek egy kiscsoportosnak? Nem tudom, mennyi idős, de ha még késett is, tehát már nagyobb valamivel a kiscsoportosoknál, akkor is... Képzelem, hányszor és hogyan beszéltek Mátémról, aki szeret elbambulózni öltözés közben, nem pedig kapkod és iparkodik, főleg nem ébredés után. 3. Az oké, hogy a nevelő nem segít, de mi van a dadussal? Jó, neki az uzsonnát kellett felügyelnie, de akkor is. Ott volt arra a nevelő, a dadus már csak állt. Én tudom, hogy ahhoz, hogy egy oviban rend legyen, kell a szigor, de ez még az? Nem túl sok ez? Vagy megint én dramatizálom túl? Komolyan nem tudom. Ők még kiscsoportos gyerekek. Tudom, hogy meg kell őket tanítani az életre... Vagy van erre türelmi idő? Az év második felére már illik tudni öltözni? De amúgy meg ez olyan, hogy a mi kiscsoportunkba is járnak évvesztesek, akik már betöltötték a 4 évet, míg Máté csak nemrég volt 3 és fél. Ugyanazt kell elvárni? Nem úgy van, hogy ebben az időszakban 1 hónap különbség is szembetűnő lehet? Vagy hogy van, amelyik gyerek ebben jobb, a másik meg másban? Na, csak nem bírtam ki a panaszkodást... 

Gyereknevelési kisokos - Erikának, érteeeeed! :)

Egy fb-csoportban egy anyuka megosztotta a "Lélekegyensúly - Fitor Zoltán" oldalon megjelent írást, a címe valami olyasmi, hogy miért nem működik a mai gyereknevelés, és ez most engem írásra sarkall. Nem akarom bemásolni a szöveget, mert nagyon hosszú, meg igazából elérhető bárkinek, itt van (https://www.facebook.com/lelekegyensuly/posts/863894176996149:0), én inkább az ezzel kapcsolatban eszembe jutott gondolatokat akarom kilőni az internetnevű űrbe.

Tisztelet, jólneveltség, kötelességtudat vagy szeretet, vidámság, könnyedség? Ez egy nagyon drasztikus, emiatt természetesen túlzó szembeállítás, és tudom, hogy a kettő nem is zárja ki egymást, de szerintem amikor egy szülő elkezdni nevelni a gyermekét, óhatatlanul elbillen a mérleg nyelve az egyik felé, noha jól tudjuk, hogy mindig van arany középút, csak nehéz megtalálni és végig menni rajta. Én magam tényleg igyekeztem belőni a közepet, és ahhoz tartani magamat, de lehet épp ez okozza most azt a fajta tanácstalanságot, amit érzek a gyermeknevelésemmel kapcsolatban. Sőt, egyik blogíró szerint nem is annyira jó a szürke szín, mert igenis el kell dönteni, hogy valami fekete vagy fehér. Van igazság ebben. Ha valamiről tudod, hogy fekete vagy fehér, akkor az örökké támpontot jelent, nincs mellébeszélés, dilemmázás, követed és kész. Csakhogy én azt olvastam, hogy bár kellenek az elvek, meg a következetesség a gyereknevelésben, de muszáj rugalmasnak lenni, és ha a helyzet úgy hozza, változtatni a szabályokon. Na most, két dolog lehetséges: vagy én vagyok béna, és valójában nem is vagyok/voltam következetes, csak rugalmas, vagy ez kivitelezhetetlen. Én egy "első a kötelesség" típusú családban nőttem fel, és bár Apukám nagyon sokat tett, hogy a szeretet része is vastagon jelen legyen, ma ez már teljesen eltűnt. A konfliktusaink is azért vannak, mert én meg - valószínűleg már-már kényszeresen - a szeretet és a könnyedség mintapéldánya akarok lenni, de hát ugye, most úgy érzem, hogy a "kutyából nem lesz szalonna" szólásmondás kezd beigazolódni a "miből lesz a cserebogár" örökérvényű helyett.

Ha szétnézek magam körül, nagy általánosságban azt látom, hogy egy olyan családban minden sokkal inkább a helyén van, ahol a vidámság a lényeg, és az az első, hogy egymást elfogadva éljenek a családtagok. Tudom, hogy a tisztelet, meg a kötelességtudat, illetve az ezekre nevelés nem zárja ki a szeretetet egy családban, még csak véletlenül sem szeretném ezt sugallni, mondani, csak ahogy én látom, ahol inkább fontos az, hogy egy gyerek kötelességtudó legyen, ott valami bibi van, és a gyerekbe óhatatlanul belénevelődik (bocsánat) a megfelelési kényszer. Míg ahol szeretet van, és nincsenek túlzott, a gyermek életkorát figyelembe nem vevő elvárások, de van helyette követendő példamutatás, ott helyén van minden. Nem azt mondom, hogy ezekben a családokban minden tökéletes, de szerény tapasztalataim szerint ezek a családok és tagjaik még a nehézségeiket is könnyebben veszik. 

És hogy van-e átmenet? Lehet-e áttérni, kibújni önmagunkból? Hát nem tudom...

És még egy: mindenkinek igaza van - és senkinek!

Terveink

Hű, nagyon sok van. Egy párat már említettem. De jöjjön a többi, felsorolásszerűen, mint az iskolában. Az év végén meg majd lecsekkolom, mi sikerült és mi nem.

- angolozni

- lefogyni 10 kg-t

- türelmesebb, sőt, sokkal türelmesebb lenni a gyerekekkel, leginkább Mátéval

- Zsomborral Menő manó tornázni

- többet írni sorozatokról

- aktív szerepet vállalni az Anya-ha-jó-ban

- kevesebbet veszekedni

- keresni egy bombabiztos kenyérreceptet, és ráállni a kenyérsütésre

- rendszeresen kitakarítani a kocsit

- olvasni, sokat, nagyon sokat

- követni a világ eseményeit, ami semmiképpen sem jelent politizálálást

- kötni

- eladni a gyerekek kinőtt ruháit, feleslegessé vált játékait, ugyanezekből adakozni is

- rendet rakni a hivatalos iratok között

- nyitni számlát a gyerekeknek, és pénzt gyűjteni nekik

- új zenéket felkutatni

- ötletelni, hogyan lehetne a nagyszobából hálófülkét kialakítani

- lélekrendbetétel

- az internethasználatomat optimizálni, leszűkíteni

- a gyerekek mesenézési szokásain javítani, de nagyon

Évzárósjövőbetekintős

Milyen is volt 2014?

Hatalmas nagy dolgok nem történtek, persze ez nézőpont kérdése. Összességében nem gondolom, hogy rossz volt, a nagy bajok is elkerültek minket, viszont nekem sok-sok csalódást hozott ez az év. Mondjuk ha azt nézzük, hogy ebben az évben jutottam el odáig, hogy egyszerűen nem tűr halasztást a lelkemnek a rendbetétele, akkor ezen nincs mit meglepődni. Sok irányba indultam el, talán túl sokba is, mindenbe belekaptam egy picit, de végülis nem bánom, mert azt hiszem, hogy tudom, mit is szeretnék a jövőben.

Például sokkal többet foglalkozni a bloggal. Jó lenne, ha amiken gondolkodom, azok egyből leírásra is kerülnének, mert sokszor annyira király összefüggésekre jövők rá, hogy magam is meglepődöm, mekkora zseni vagyok (hahaha), és annyira le akarom írni, de egyszerűen nem jön össze, mert vagy bealszom én is altatás közben, amikor ezek a gyöngyszemek megfogalmazódnak, reggel meg már kezdődik a hajtás, vagy épp olyan helyen vagyok, ahol nem tudok írni. A sok belekapkodás közül ki kell emelnem egyet. Elkezdtem írni egy másik blogot, amiről senki sem tudott. Aztán elmeséltem két embernek, mármint azt, hogy írok, a címet, elérhetőséget nem, és utána mégis úgy bepánikoltam, hogy töröltem a blogot. Az ok egyszerű. Ott annyira nyílt és őszinte voltam a gyerekkorommal kapcsolatban, hogy magam is meglepődtem, és nem akartam, hogy rámtaláljanak. Ugyan sosem tudták volna hozzám kötni, max. ha az ott említett személyek akadnak rá, és magukra ismernek, mégis megijedtem. Erre még nem állok készen. Az ugyan nagyon hasznos lenne szerintem, ha az ott leírtakról beszélhetnék, de arra gondoltam, hogy ha már beszélek róla, akkor lehet olyannak kellene, aki segíteni is tudna. És igen, ez az. Ebben az évben eljutottam kineziológushoz is, de az a helyzet, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, arra viszont mindenképpen jó volt, hogy rájöjjek, kell nekem segítség. Mert bár elhiszem, hogy nem a múlt számít, és azt is elhiszem, hogy mindenki csak annyit tehet a kapott pakkal, hogy tanulva belőle nem követi el ugyanazokat a hibákat, de egyszerűen arra is rájöttem, nem is igazán tudom, mit kaptam a pakkban. Régen, amikor még közelebb voltam a szüleimhez, akkor valahogy ugyanazokat tartottam jónak, amiket ők. Ma már nem. Sőt. Sajnos az van, hogy bizony nagyon nem úgy gondolkodom dolgokról, ahogyan ők. Erre már korábban is rájöttem, de ami baj, hogy azt is hoztam, hogy mások elfogadása nem megy nekem könnyen. Amikor egyre több dolog nem tetszett a szüleim viselkedésében, akkor amellett, hogy ezeket megfogalmaztam magamnak, amellett elkezdtem bírálni őket. Kritizáltam, haragudtam, hogy miattuk lettem ilyen, dühös voltam. Aztán nemrég jött a felismerés, hogy pont ugyanolyan vagyok, mint ők. Ők is sok mindenkit kritizálnak, megítélik mások életét, az elfogadás hiányzik belőlük. És én is így vagyok velük. Nem tudom őket elfogadni. Másokat már igen, ami elég nagy szó, és azt gondolom, ez is valami. De anyáékra haragszom. Mert okolom őket. Holott tudom, nem ők mondták, hogy ilyen legyek, lehetek más, de mégis kurva nehéz, és ilyenkor az jut eszembe, mi lenne ha… más családba születek, ha a szüleim nem válnak el, ha anya is jobb (értsd: szeretetőbb) családba születik stb. Szóval ezeknek az érzéseknek a „kiértékelése”, feldolgozása nagyon kellene, és remélem, hogy össze is jön, noha tisztában vagyok vele, hogy ez baromi hosszú időt igényel majd!

Azt is szeretném, ha az Anyaközpontos aktívkodásom megmaradna, és ha nem is szerves része, de azért része lehetnék a lakótelepünk létrejött nagyon jó kis közösségnek. Nagyon sokféle szemléletű anyával és gyermekeikkel találkoztam már eddig is, és úgy érzem, hogy ki is lógok közülük egy kicsit. Ilyenkor megpróbálok kompenzálni, és még jobban be akarok illeszkedni, és szégyellem magam, ha mondjuk egy megígért programot le kell mondanom, de ha őszinte akarok lenni, ők biztosan megértik, meg kell érteniük, hiszen mindannyian anyukák, és tudják, milyen az, ha a gyerek lebetegszik. Mégis úgy érzem, hogy ilyenkor kudarcot vallok, és igazán nem is tudok majd meghatározó része lenni ennek a közösségnek sem. Na igen, közösség.

Az idei év másik nagy felismerése volt számomra, hogy ez a gyereknevelés iszonyat nehéz dolog. Persze azért nehéz, mert én könnyen befolyásolható vagyok. Vagyis nem is, inkább úgy mondanám, könnyen elbizonytalanodom, és akkor megijedek. Régen nagyon határozott voltam gyereknevelési témákban, de ma már ez sincs így. Most csak címszavakban: édességevés, szigor, mesenézés. Rengeteg barátom van, mindannyian mások. Ez nagyon jó, mert ezer impulzus ér, ugyanakkor elveszek közöttük. Alapvető terveim, hitem ingott meg bizonyos témákban, és azt veszem észre, hogy nem tudok érvelni, nem tudom alátámasztani, ha azt mondom, hogy ezt meg ezt így csinálom. Lehet nem is kellene, nem is várják el, és csak én hiszem ezt azok mögé a bizonyos nézések mögé. Valahogy úgy érzem, úszok az árral, és ez nem jó. Vagy épp ez a jó. Nem tudom. de hol marad a következetesség? Meg biztos, hogy csak azért, mert az egyik barátnőm gyermeke olyan amilyen, az azért van, mert ő máshogyan nevelte? Nem lehet, hogy az a gyerek eleve olyannak született? Sok minden megkérdőjeleződött bennem, és ez gáz. Persze ez talán összefüggésben van azzal, hogy én magam is megkérdőjelezem saját magamat, ha értitek, mire gondolok. Önmagam elfogadását is tanulnom kell még.

Ami a gyerekeket illeti. Zsombor nagyon is aktív tagja lett családunknak. Tanul a bátyjától, ami jó és rossz, mert jót és rosszat is tanul. Nehéz évünk lesz ezen a téren, ebben biztos vagyok. Karácsony környékén Bandimmal nagyon kétségbeestünk Máté viselkedése miatt. Egyszerűen széttettük a kezünket, és nem értettük, mi az, ami történik. Kiabáltunk, kiborultunk, ettől a gyerekek is, és kész káosz volt minden. Most úgy néz ki, minden happy, csak el ne kiabáljam…

Erre az évre vár az is, hogy egy kicsit felhozzam magamat angolból, és hogy lekezdjek barátkozni a munkába állás gondolatával, meg ehhez kapcsolódva a szakvizsga réme is ott lebeg a fejem felett. Kell nekem egyáltalán? Mi lesz velem? Hogy oldjuk meg a gyerekek oviba, bölcsibe vitelét? Egyáltalán hová járjon Zsomborom bölcsibe? A magán messze, az államitól borsódzik a hátam…

Komoly évünk lesz…

Gyors helyzetjelentés

Annyi minden történt velünk, hogy ha csak említés szintjén is, de le kell írnom.

Megvolt Zsombor keresztelője, szép volt, jó volt.

Én meg múlt héten pénteken Hiperkarma koncerten voltam, óóóó, jeeeeee. Életem egyik legjobb koncertje volt, egyszerűen imádom. 

Máté elkezdte az ovit. Na nem most, ugye, de eddig nem véletlenül nem írtam. Eseménydús volt az elmúlt másfél hónap, és nem akartam elhamarkodottan véleményt formálni. Mostanra viszont talán összeért bennem a sok tapasztalás, és talán írni is fogok róla.

Egy ideje járok templomba, végre találtam egy nagy jó kis gyülekezetet, régi vágyam volt már.

Voltam kineziológusnál is már párszor. Háát, erről bővebben nagyon nem szeretnék írni, annyit csak talán, hogy vegyesek az érzéseim. 

A végére hagytam az "izgalmas" hírt. Máté bárányhimlős. Voltunk "rendes" dokinál, homeósnál, gyerekorvosi ügyeleten, és a Szent Lászlóban is. Ha majd túlvagyunk rajta, akkor írok róla bővebben is. Azt mondták, Zsombor jó eséllyel elkapta, amit annyira nem bánok, de majd meglátjuk, hogy ez lesz-e a véleményem akkor is, amikor Vele is benne leszünk.

Azt hiszem, ennyi nagyjából.

Sorozatos elmélkedős

Írni támadt kedvem, így éjjel fél kettő körül. Az ok baromi egyszerű. Van nekem egy kedvenc sorozatom, a Sons of Anarchy. (Igen, ez most nem gyerekes bejegyzés lesz, meg annak össze-vissza, aki nem ismeri a sorozatot, de valahol ki kell dühöngenem magamat.) Ez a sorozat az utolsó évadát éli, szomorú karácsonyom lesz. Szóval mivel ez nekem a kedvenc sorozatom, vagyis az egyik nagy kedvencem, ezért követem minden rezdülését. A kedvéért még angol nyelvű oldalakat is hajlandó vagyok elolvasni, ami nagy szó. És tök hasznos. A Sorozatjunkie-n mindig írnak róla, most is van egy "kibeszélő", ahol rendesen szapulják ám ezt az évadot. Oké, rendben, tegyék, DE! Ha azt írja valaki, hogy klisés, unalmas, kiszámítható, akkor miért nem ír legalább egy klisés jelenetet? És miért nem mondja el, hogy milyen cselekmény, történetszál lett volna neki izgalmas és nem kiszámítható? Vagy akkor ne írja, hogy mit szeretett volna látni, de fejtse már ki, hogy mitől unalmas? Mely momentumok, párbeszédek? Ezen én annyira felidegesítem magamat, persze teljesen felesleges, tudom, de ennek nagyon alapos oka van. Én azt gondolom, hogy ha valaki néz egy sorozatot, olvassa a vele kapcsolatban megjelent kritikákat, és még hozzá is szól, az vegye már a fáradtságot, és rendesen, normálisan, ha azt vesszük, a művet elemezve írjon már róla? Magyarázza meg! Fejtse ki! Érveljen, hogy vitázni tudjunk róla, mert ez az egésznek a lényege! Szerintem. Ha hozzászól, az legyen kerek, komoly, elgondolkodtató. És egyébként itt jegyzem meg, hogy szerintem így kellene eljárni minden egyes témánál minden egyes szituációban. A Kismamablogot anno azért hagytam el, mert nem bírta a gyomrom bevenni a sok egymást minősítő hozzászólást. Anyukák(!) fikázták, és vélhetően fikázzák most is egymást olyan felületen, ahol egymást segíteni és támogatni kellene. Nem arról van szó, hogy nem szabad elmondani az ellenvéleményt és mindenben egyet kell érteni. Nem. Soha, de soha nem a vélemény a lényeg, hanem a stílus, amivel azt közöljük. Én régen mindenkinek mindent odavetettem, úgy, ahogy épp gondoltam. Most is megvan ez benne, nyilván, a saját bőrömből kibújni nem tudok, és nem is akarok. De az interneten történő fröcsögést nem értem. Vagy lehet, hogy ez egyeseknek terápia? Az otthon vagy a munkahelyen ki nem adott dühöt vezetik le? Lehet. Akkor meg nem tudom, mi a megoldás. Visszatérve a sorozathoz, még egy valamit megfigyeltem. Nem mindegy, hogy az indító írásnak milyen a hangvétele. Ha pozitívabb, akkor valahogy a kommentek is pozitívabbak, bár nyilván van ellenpélda is. Jelen esetben a kezdő írásban is megfogalmaztak egy-két kritikát, de legalább megindokolták. Elfogadom, elgondolkodom, talán igazat is adok, de hülye szavak odadobálásával nem tudok mit kezdeni. Meg amikor nem tudják, hogy mi a sorozat főszereplőjének a neve! Az milyen már? Ááá, mindegy, felidegesítettem magamat, mert nem bírom, mikor emberek csak azért szólnak hozzá témákhoz, hogy elmondhassák, hogy hozzászóltak, de valójában nulla a tartalom. Tudom, most ledöbbentek, mert ez csak egy sorozat, de sajnos ez nálam így van. Ha nézek egyet, akkor én azt nagyon nézem, figyelek minden történetszálra, újranézem, ha valamit nem értek, és olvasok is utána. Mondjuk azt, hogy ez az én hobbim. :) Köszönöm, hogy meghallgattatok!

Változások

Egy kis időre átalakul a blog. Az okokról talán később. Lesznek bejegyzések, de ezekben olyan oldalakat vagy cikkeket fogok megosztani, amelyeket olvasgatok. 

Mátés (is)

Kezdem egy aranyköpéssel. Kakilt a wc-be, majd belekukkantott, és megállapította: "csigabigát kakiltam".

Ezt a bejegyzést gondolatban - általában Máté altatása közben - számtalanszor megírtam már. Úgy terveztem, hogy a közelgő szülinap alkalmából teszem ki a blogra, de most egyszerűen nem tudok elaludni, muszáj írnom, ráadásul a cirka egy órán keresztül tartó altatás közben megint egy csomó dolgot megfogalmaztam magamnak.

Sosem aggódtam azon, hogy ha két gyerekem lesz, akkor vajon tudom-e egyformán szeretni őket. Evidens volt, hogy igen. És így is van. Ma, skype-olás közben láttam a kis képen magunkat, középen én, egyik lábamon Máté, aki csak dumált és dumált Anyáéknak, a másikon Zsombor, aki épp kölesgolyót majszolgatott, és azt éreztem, hogy én imádom ezt a két gyereket, és baromira szerencsés vagyok, és el sem tudom képzelni, hogy csak az egyikük van. De mivel mindig van de, most is van egy de. De Mátén többet töröm az agyamat, rá többet gondolok. Folyamatosan lesem a mozdulatait, a megnyilvánulásait, elemzem őket, próbálok következtetni, hogy milyen is lesz Ő, mire kell figyelnem majd vele kapcsolatban, milyen is lesz a jelleme. Zsombor adott nekem. Ő egy tündérbogyó, nem tudok rá mást mondani. Mosolygós. Ha régen azt írtam, hogy Máté kiegyensúlyozott baba, akkor Zsombor extra kiegyensúlyozott baba. Nem tudom az okát, hogy miért van mindig Máté a fejemben. Csak találgatni tudok. 

Máténál egy idő után terhesnek éreztem a taposómalmot, a mindennapokat. (Fogalmatok sincs, mennyire féltem ezt leírni.) Haragudtam mindenkire, hogy nekem éjszaka fel kell kelnem, és ha délután nem aludt el, akkor kiakadtam, és sokszor sírva hívtam fel Bandit, hogy nekem miért nem jut egy óra nyugalomban, csendben, amikor azt csinálhatok, amit akarok? Nem is kezeltem jól egy időben a problémákat. Sírtam, kiakadtam, sokszor alig vártam, hogy elmeneküljek itthonról, és egy órát csak én lehessek, csendben, nyugalomban. Aztán amikor hazajöttem, csak a mardosó bűntudat volt, hogy milyen anya vagyok én, aki elmenekül, akinek teher az éjszakai ébredés. Bandi mondta, hogy oké, akkor szokassuk le, hagyjuk sírni. Nem ment, mert milyen anya az, aki hagyja sírni éjszaka a gyerekét. Egyébként itt jegyzem meg, hogy utálom a Kismamablogot. Nem Vida Ági írásaival van a problémám, hanem azokkal a kommentekkel, amiket az egyes írásokhoz fűznek egyes anyukák. Minősítenek, ítélkeznek, megmondják a tutit, lenéznek. Persze, nem kellett volna elolvasnom, de hát azt meg sosem tudtam megállni.

Első gyermekes anyaként mindent tökéletesen akartam csinálni. De nagyon nem ment, türelmetlen voltam sokszor. Ha Máté ideges, kiabál, csapkod, dobálózik, nem azért nem akadok ki, nem azért nem szólok rá, mert nemtörődöm vagyok, meg nem akarom megnevelni, hanem mert tudom, lehet, hogy ez életkori sajátosság is, de sajnos az én kezem is benne van a dologban. És mert nem tudom kezelni ezeket a dolgokat. Ha kiabálok vele, akkor milyen példát mutatok? Szart. Ördögi kör. 

Amikor látom Őt kiakadni, akkor mindig elszégyellem magam. Meg elgondolkodom. Vajon ha türelmesebb vagyok, akkor másabb lenne? Akkor könnyebb lenne vele, neki? Vajon tönkretettem vagy mennyire tettem tönkre a lelki világát? Vagy megússzuk "annyival", hogy Ő is türelmetlenebb típusú ember lesz, és majd hátha rájön, és megpróbál ezen változtatni? Mit tanítok neki a viselkedésemmel? Mindent. Szerintem. Tudom, van genetika, de a családunkat nézve, igazán remélem, hogy nem számottevő a tényezőszerepe, mert akkor hajjaj, bajban vagyunk. Én olyan családból jövök, ahol a veszekedés az olyan alap. Mindenki hangosan, ahogy a torkán kifér, mondja a magáét, összeveszik, megharagszik, nem beszél a másikkal, és még sorolhatnám, ha merném. Egy ideig ezt nem tartottam bajnak, ilyenek vagyunk, kész, kellenek ilyen családok is. Aztán elveszítettem valakit a természetem miatt, és én akkor baromira megrogytam. Gyűlöltem mindenkit, aki a családomban volt, hibáztattam őket, hogy ilyen lettem, és hogy így jártam. Aztán egyszer csak letisztult minden, és kimondtam, hogy ez van. Nem tudom visszacsinálni, és hajlamos vagyok hinni abban a közhelyben, hogy minden okkal történik. És hogy a legkönnyebb másokat hibáztatni a dolgokért. Elindultam egy úton, változni akartam, és akarok ma is. Nem tudom, mennyire lehet, kibújhatunk-e önmagunkból? Máté születéséig nagyon büszke voltam magamra, hogy igen, jó úton járok. Aztán rájöttem, hogy az útnak még a tizedét sem tettem meg. Nagyon, de nagyon sokat kell még fejlődnöm, fejlesztenem önmagamat. 

Talán azért van Ő bennem ennyire, mert mardos a bűntudat. Hogy nem kaptam hamarabb észhez, hogy nem változtam eleget addigra, mire Ő megszületett, és elkövettem egy csomó hibát, aminek talán Ő issza meg a levét. Jó tudom, nem vagyok szörnyű szülő, nyilván, nem üvöltözöm vele egész nap, nem verem, nem zsarolom érzelmileg minden rossz cselekedeténél, de tudom, lehetnék kicsit jobb is, mégha ez a szó így elég béna, és nem is igazán fejezi ki azt, amit gondolok. Nem kellene olyanokat mondanom neki, amiket én is hallgattam, és tudom, mennyire szarul estek. Mondjuk haladás, hogy már felismerem, mit kellene tennem, és az esetek felében a helyeset teszem. (Ez megint béna szó.) De ott van a maradék 50%, ami baromi sok, rengeteg. 

Létezik, hogy Zsombornál azért nem teher az éjszakai ébredés, mert ma már tudom, ez egy időszak, ami elmúlik, amin át kell esni, ami nem a világ vége? Máténál, tapasztalat híján, ezt nem tudtam, és nagyon sötéten láttam a helyzetet, úgy éreztem, sosem lesz kiút belőle. Ma az van, hogy ha Zsombor nem alszik annyit délben, akkor tudom, hogy oké, nem aludt, ez van, lesz majd olyan időszak is, amikor meg 4 órát alszik, én meg unatkozni fogok. Máténál így volt, és csak utólag jöttem rá, hogy lazábban kellett volna kezelni a dolgokat, hiszen mi a francot tudok csinálni, ha Ő már nem akar aludni? Legfeljebb nem mosogatok el, és kész. 

Egyszer megfogalmaztam, hogy a gyereknevelésben az nehéz nekem, hogy nem tudhatom, végére tudok-e érni annak, amit elkezdtem. Valóban, ez most is dühít és zavar, de valahogy most könnyebben megy ennek az elengedése, elfogadása. Valahogy most nem fontos, hogy éjszaka mennyit szopizik, hogyan altatom, együtt alszunk-e vagy sem. Régen úgy gondoltam, ezeket el kell dönteni, és azt kell tenni, amit eldöntöttünk. Persze akkor is alakítottunk a dolgokon, ha nem mentek, csak nem könnyen, és nem egyből. Görcsös voltam. Görcsösebb. Arra gondoltam, hogy ha megkérdezik, hogy éjszaka szopizik-e, és én azt mondom, hogy igen, óránként, akkor kiakadnak, nem értik, hiszen már át kellene aludnia az éjszakát. És utáltam ezt hallani. Mostanában így volt a szobatisztasággal. Hogyhogy még pelusos? Hát úgy, hogy még nem szobatiszta. Én most éreztem magamban annyi erőt és türelmet, hogy elkezdjük a szobatisztaságot. Meg tudtam jól, erre meg kell érni agyilag. 

Az életünk akkor arról szólt, hogy hány kg, mennyi centi, mit eszik már, felült-e, megy-e, csapkod-e még, agresszív-e. Annyira szar volt, hogy ha odacsapott valakinek a gyerekének, akkor elkönyveltek a verekedős gyerek anyjának. Nem is mentünk közösségbe egy ideig emiatt. Egyesek szerint csak beképzelem, szerintem nem. Meg mindegy is. Ha én szarul éreztem magam emiatt, akkor annyi elég volt, hogy nagy ívben kerüljem a játszótereket vagy a babamamajógát. És olyan jól esik a lelkemnek, igen, ilyen köcsög vagyok, amikor látom az ítélkező anyuka gyerekét, amint tépi ki egy másik gyerek kezéből a lapátot és szórja a homokot, mert jól esik a lelkemnek, hogy lám, lám, ezért nem kellene megszólni a másikat, mert sosem tudhatjuk. 

Akkoriban azt hittem, hogy jók a napjaink. Még a nehezebb időszakok alatt is ezt hittem. Ma már tudom, hogy lehet sokkal jobb, könnyebb, egyszerűbb. És minden nap megpróbálom kárpótolni a kimaradt dolgokért Mátét. Túlkompenzálás? Nem tudom. Elkapatás? Ezt sem tudom. És néha visszaesek. És egyes időszakokban sokszor esek vissza. De akkor is, valami megváltozott bennem.

Amikor én még kislány voltam...

Nem is volt az olyan régen, és mégis, milyen rég volt már... 

Mindezt egy tányér rántott paszuly leves ihlette.

Anya szüleinél mindig volt a levegőnek illata vagy szaga. Még most is itt van az orromban a frissen locsolt kiskert illata, a trágya vagy épp a kopasztott tyúk szaga. De jó is volt, amikor reggelire a frissen szedett, ormótlan, finom édes paradicsomból annyit ettem, amennyit csak bírtam. Utáltam, hogy menni kellett bugót csépelni, krumplit szedni. Elbújhattam a góréba, ahol a faládákból, rossz pokrócokból kis kuckót építhettem magamnak, ahol a mamámtól kölcsönvett táskában lapuló papírokkal, tollakkal irodásat játszottam. Mama gyúrta a tésztát, én is kaptam belőle, és persze mindet megettem. Kikunyeráltam egy kis lisztet, tojást, pirospaprikát, cukrot, és főztem kaját az állatoknak. Mezítláb szaladgáltam, bicikliztem, és degeszre ettem magam a szomszéd néniknél. Nem szerettem Orbán Margit nénit, pedig egy tündér volt, odáig voltam viszont Orbán Magdiért, meg Széles Géza anyukájáért, akinek mindig volt ideje kártyázni velem. Naponta három-négy ember is megfordult nálunk, leültek beszélgetni egy kicsit, néha viccelődtek, néha megbántottak, főleg amikor Ilikének szólítottak. Mindig volt sütemény, mert bármikor betoppanhatott egy vendég, akit kávéval, pálinkával és süteménnyel meg kellett kínálni, mert meg kellett. Traktorok jöttek, mentek, pakolták fel a búzát vagy épp a kukoricát, én meg csak néztem azokat a nagy kerekeket, azt hiszem, félelemmel vegyes csodálattal. Ugráltam a szénaboglyákon, elbújtam a kiskutyákkal, ott szeretgettem őket, beszélgettem velük. A disznóvágásokat egyrészt nagyon szerettem, mert egykeként olyan jó volt Uncsimékkal találkozni, hárman együtt aludni a nagyágyon. Még azt sem bántam, hogy mindketten lehúzták rólam a takarót, a lényeg, hogy velük alhattam. Másrészt utáltam, mert estére a sok-sok pálinkától mindenki kiabált, és nem múlt el úgy disznóvágás, hogy valakik ne vesszenek össze. Azok a levesek... csak mama tudta úgy elkészíteni őket, nem találok rájuk szavakat. Ahogyan arra sem, mennyivel jobb volt madárcsicsergésre ébredni, még akkor is, ha már egyszer felkeltem arra, hogy a nagyothalló papám bekapcsolta a rádiót, és elindította a napját hajnal 5-kor. Mi, csajok meg fél 8-kor kikecmeregtünk az ágyból, és isteni sült szalonnát vagy tojást reggeliztünk...

Az apai nagyszüleimnél minden más volt, máshogy volt jó. Ott reggelire virsli volt, meg fokhagymás pirítós teával, és joghurt. Meg minden délután strandolás, ahol addig jártunk papám nyakára, míg valamilyen kajára ki nem kunyeráltunk tőle egy kis pénzt. Videótékából vettünk ki filmeket uncsimmal, és azt játszottuk, hogy a főszereplők beszélgetéseit kiírtuk magunknak, majd előadtuk a filmet. Mindig ki kellett venni a Dirty Dancing-et, napjában akár kétszer is megnéztük. Mamám mennyei paradicsomszószt készített, főtt hússal és krumplipürével ettük. Kifestettük magunkat, felvettük mamám ruháit, persze nekem, a kicsinek csak a már kiválogatott ruhák, övek, cipők maradtak. Megszoktam, hogy második vagyok. Nagyon sokáig a nagyszüleinkkel aludtunk, és éjszaka arra keltem, hogy mamám nyakamig húzza a takarót, nehogy megfázzak, nyáron. Mikor nagyobbak lettünk, mama mesélt nekünk Istenről, imádságokat tanultunk, énekeltünk. Olyan jókat nevettünk, amikor mamám fel-alá szaladgált a házban 9:50-kor bugyiban, melltartóban és harisnyában, és az énekeskönyvét kereste, hogy a 10 órás istentiszteletre odaérjen, amire papám pontban 9:30-kor már elindult. Mama sosem engedte, hogy segítsünk, mindent megcsinált helyettünk. Ha úgy tartotta kedvünk, délig ki se másztunk az ágyból, ott heverésztünk, filmeket néztünk. Mindig felsétáltunk a városba, valami kis apróságot muszáj volt vennünk, mondjuk egy tollat vagy új füzetet. Náluk nem volt kert meg állat, volt viszont kötélgyártó műhely, ahol pucér nős naptárak lógtak, és ahonnan mindig kicsent párszáz forintot nekünk mamám. Pontban délben kétfogásos ebéd volt, sosem maradék, majd ebéd után csendes pihenő következett, mindenkinek. Utána pedig irány a strand, ahonnan hullaként hazaérkezve várt minket a szintén friss vacsora, a megvetett ágy, és az újabb történet Istenről.

De kár, hogy felnőttem...