Helyzetjelentés

Máté lassan 22 hónapos lesz. Azon gondolkodtam, hogy ha betölti a 2. életévét, akkor már talán nem hónapokban kellene számolnom a korát, nem? Azt már olyan nehéz számon tartani, és másoknak is könnyebb lesz megérteni, ha azt mondom, hogy 2 éves és 3 hónapos, mintha azt mondanám, hogy 27 hónapos. Szóval ezzel a 2. életévvel valószínűleg új időszámítás kezdődik mindannyiunk életében, így Mátééban is. Mert hát lehet, hogy épp akkoriban fog megszületni a kistesója, ami egy tök új helyzet lesz neki, és én meg kíváncsian várom, hogyan fog Ő megbirkózni vele. Remélem a szülinapi tortáját megint én süthetem meg neki. Én már kezdek gondolkodni, hogyan rendezzük át a szobáját. Persze nem az Ő kis helyét bolygatjuk majd meg, hanem a bútorokkal variálunk majd, ami persze lehet tök felesleges móka lesz, mert hát ugye az is előfordulhat, hogy nem is tudnak majd egy szobában aludni, és akkor a Kicsi át fog jönni a mi szobánkba. De vajon akkor Máté nem lesz féltékeny, hogy Ő miért nem lehet velünk együtt éjszaka? És mi lesz, ha egyszerre kelnek fel? Mert hát ugye Mátém nem egy jóalvó baba, amit persze nem panaszkodásból írok, csak a logisztikán gondolkodom most. Lehet én költözöm át egy időre. Apára is biztosan nagy feladat vár az elején. Remélem, bírni fogjuk testileg és lelkileg. Mátéval azért voltak nehéz időszakok, mármint nem Mátéval, hanem Máté kiskorában közöttünk. De megoldottuk, túlléptünk rajta. Biztosan most is így lesz. Meg talán már rutinosabbak leszünk. Vagy nem. Ki tudja? A Pocaklakó egyébként megállás nélkül mocorog most is odabent. Már olyan kíváncsi vagyok rá. A számított idő szerint 27 hetes vagyok, de a Babóca méretei miatt 28 hetesnek mondanak. Kíváncsi vagyok, hogy ez azt jelenti, hogy hamarabb fogok szülni a kiírt időponthoz képest, vagy marad a szeptember 23-a, csak egy gigababát fogok szülni. Mindegy, pont úgy lesz jó, ahogyan lesz. :) 

Máténak már van 18 foga, és remélem, hogy a Kicsi érkezéséig kibújik a maradék kettő is, és akkor a fogzást egy időre letudtuk. Olyan fura amúgy, hogy Kicsi-nek írom a Pocaklakót, hiszen még Máté is olyan kicsi. :) Mátémnak - aki majdnem teljes fogsorral rendelkezik - most épp az egyik szeme tiszta kék, mert a szemöldökéhez vágta a kaputelefont. És a homlokán is van egy fekete folt, de arról fogalmam sincs, hogy azt hogyan és mikor szerezte. Motorozik ezerrel, imád pancsizni, és egyre ügyesebben beszél. És már szituációkat akar elmesélni. Pl. azt mondja, hogy Apa memü. Ez azt jelenti, hogy Apa elment dolgozni metróval. Ezt minden reggel elmondja vagy 20x, és mikor még itthon van Apa, már akkor pápázik neki, de szerintem csak azért, hogy elmondhassa: Apa memü. Gergő barátját már majdnem Gergőnek hívja. Volt Gege, aztán Gegi, mostanában pedig a Gegü a menő. Gergő tesóját, Danit még nem igazán szeretgeti, inkább csak cibálja, de remélem, hogy ezek a dolgok elmúlnak vagy finomodnak. Játszóterezünk, ahol már nagyon ügyesen homokozik, és csak ritkán csapkod, aminek én nagyon örülök. Imád szerelni, Boribon a kedvenc meséje, amit persze át kellett költenem rendesen, mert olyanok vannak benne, hogy csak pislogok. De kapta a könyvet, és valamiért ez tetszett neki, így ezt kell mesélnem, csak átköltve. Amúgy sejtem, hogy azért tetszik neki, mert nincs telenyomva rajzzal, és így talán könnyebben emészthető neki is. Nagyon ügyesen szalad, csak még nem mindig néz előre szaladgálás közben. Nézegeti a bogikat (bogarak), botokat gyűjt, és ügyesen fogja a kezemet, miközben sétálunk az utcán. Külön megnevezi a buszokat (bu), a teherautókat (te), és a mi autónknak is van neve: Jojo (Zuzu). Most épp a jo (joghurt) és a vájós (vajas) kenyér a mindene, de észrevettem, ha én elkezdek valamit enni, akkor neki is az kell, de ha előtte megkérdezem, hogy kér-e mondjuk levest, akkor nem a válasz. Amúgy igen, most mindenre nem-mel válaszol, ami kicsit megnehezíti a napjainkat, de majd elmúlik ez is. Hisztiből egyre kevesebb van, aminek nagyon örülök. Felkelt, úgyhogy most ennyi fért bele.

Változnak az évszakok... és vele együtt a hangulatom is

Már régóta tervezem, hogy írok, de valami miatt sosem jött össze. Vagy túl elfoglalt voltam, vagy nem is volt kedvem írni, mert eléggé nehéz időszakon vagyok túl. Ha időrendben akarok haladni, akkor azzal kell kezdenem, hogy a május eleje nagyon mozgalmasra sikeredett. Voltam főzni a Chefparade főzőiskolában, és megnéztem A teljes tízedik évad c. darabot a Bárkában. Május vége és június eleje sem volt semmi, megvolt a 10 éves osztálytalálkozóm, és egy jó kis leánybúcsún is részt vettem. Ezek mind-mind szuper élmények voltak. Főzni imádok, ráadásul olasz kajákat főztünk, hmmmm. A darab is érdekes és tanulságos volt, ugyanis egy családról szólt, ahol van két gyerek, a szülők folyamatosan kezdenek eltávolodni egymástól, mire az asszonyka belemenekül egy sorozatba, függő lesz. A végét nem írom le, mert hátha valaki szeretné megnézni, de nagyon ütős kis előadás, érdemes megnézni. Az osztálytalálkozóm is nagyon jóra sikeredett, és a leánybúcsú is. Közben voltunk otthon a szüleimnél 2 hetet, ami már annál kevésbé volt jó. Pihenés szempontjából nem panaszkodhatok, mert Mátét szinte le sem lehetett vakarni a nagyszülőkről. Én csak az altatáshoz és a fürdéshez kellettem. Meg a hisztielhárításhoz. Mert az volt bőven, ugyanis Mátéval egyszerűen nem lehetett bírni. Mindenre a "nem" volt a válasz, a napirendünk borult, hiszti hisztit követett. Pedig a szüleim nagyon normálisak, nem nevelik az elveim ellen, mindig igyekeztek figyelembe venni, amit én szeretnék, ami nekünk fontos, de mégis, Máté ott valahogy teljesen kifordult önmagából. Ez tartott egy hétig, aztán mikor már úgy volt, hogy hazajövünk, változtattam a hozzáállásomon. Nem érdekelt, ha nem alszik akkor és annyit és úgy, ahogyan itthon szokott, hiszen hogyan is várnám el tőle, hogy minden ugyanúgy menjen, mint itthon, mikor ki lett szakítva a kis világából. Meg persze az is igaz, hogy nagyiéknál eléggé sok új inger érte, és valljuk be, a kertben lévő dolgok érdekesebbek, mint mondjuk egy szelet hús vagy vajas kenyér. Mamiéknál olyan udvar van, ami tele van kaviccsal, amiket lehet gyűjtögetni, meg autó, amit le lehet mosni naponta 2x, meg Füleskutya, akit lehet etetni, meg virágok, amiket lehet locsolni. Emiatt szuper volt. A rossz az egészben ugye az volt, hogy csak a szüleimnél és anyósoméknál voltunk, és nehéz kezelni, meg helyretenni azt, hogy a gyerekem hisztizik és hisztizik, és én úgy érzem, tehetetlen vagyok. Előjött a "mit gondolnak rólam", és a "mit rontottam el" kérdés bennem. Ráadásul egy-két emberke jól meg is bántott, amikor kerek-perec közölték, hogy kövér vagyok, és elhíztam, és még a faros szót is használták. Nagyon bántó volt. És a legrosszabb az egészben, hogy ott van anyukám, aki egy nagyon vékony, tipp-topp nő, és mellette tényleg úgy éreztem magam, mint egy elhízott disznó. Jó, persze, Ő nem terhes. :) De anya nagyon figyel arra, mit eszik, engem is gyakran akar térítgetni, és sose mondta, hogy nem vagyok kövér, és nem bíztatott, hogy ez egy átmeneti állapot, ami majd elmúlik. Rossz volt... Félreértés ne essék, nem vagyok olyan, aki állandóan az alakja miatt kesereg, tudom, hogy terhes vagyok, ilyenkor ez természetes, de ezek a megjegyzések olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy azután sokáig csak ezen törtem az agyamat. Ha láttam egy vékonyabb kismamát, akkor arra gondoltam, lehet nekem is másképp kellene csinálnom valamit, mert hát látszik, hogy van, aki tudja máshogy csinálni. Amúgy meg valóban többet híztam most, mint mondjuk Mátéval, de mit tegyek?! Nem a szénhidrátot meg az édességet zabálom, igyekszem gyümölcsöt nasizni, sok zöldséget enni, és ennek ellenére most ez van. A lényeg, hogy a picivel minden rendben legyen. Csak ledöbbentett, hogy emberek mennyire tapintatlanok tudnak lenni. Máté hisztije persze itthon is folytatódott, és aztán beteg is lett, meg kibújt a 17. és a 18. foga is, szóval összeadódott minden, és én meg éreztem, hogy elhagy minden pozitív energiám, és egyre keserűbb vagyok, aki sokat sír, ritkán nevet, és úgy érzi, hogy az Ő hibája, hogy a gyerek hisztis vagy nem alszik jól. Talán a hormonok is közrejátszottak, de valamiért nagyon el voltam keseredve. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de boldogtalan voltam. Tudom, hogy ez furán hangzik, de tényleg így éreztem. Semmihez se volt kedvem, állandóan fáradt voltam. Aztán eldöntöttem, hogy ebből nem lehet megélni, és most minden oké. :) Azzal mondjuk még meg tudnak bántani, hogy mikor meglátnak Mátéval és a nagy pocakkal, akkor azt kérdezik, "és mikor születik meg a hugi?", mert mindenki, vagyis főleg azon nénik szerint evidens az, hogy egy fiú után egy lánynak kell jönnie, akiknek semmi közük hozzánk. Ezen sem kellene megbántódnom, vagy felháborodnom, csak sok volt már ebből is. Otthon, anyáéknál pl. tök sokan meglepődtek, hogy egyáltalán nem bánkódom, hogy nem kislányunk lesz. Vissza is kérdeztek, hogy "és tényleg nem bánod, hogy nem lány?". Most erre mit mondjak?! Otthon semmit, mert nem akarom anyáékat kellemetlen helyzetbe hozni, de eldöntöttem, hogy ha még egyszer valaki ezt megkérdezi vagy utalást tesz erre, akkor annyit fogok mondani, hogy "de, bánom, szóval ha megszületik, örökbe is adom, mert kinek kell még egy fiú?". Ez annyira fog ütni, hogy talán észhez térnek. És nekem is jól fog esni, hogy végre nem kell illedelmes jókislánynak lennem. Szóval ezek vannak. A pocakom hatalmas, a Pocaklakó még mindig névtelen, ami eléggé zavar, de egyszerűen minden névvel van valami bajunk... Lehet tényleg lány lesz? :)