Itthon vagyok, dögrováson, úgyhogy írok. Az idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára lázas, úgy igazán lázas, mint most. Merthogy most 38,7 is volt ám a lázam, és lehet, hogy valakinek ez alap egy betegség idején, de nekem nagyon nem. Én már 37,5-öt rosszul viselem, mivel az sem megszokott nálam, úgyhogy el lehet képzelni, milyen vagyok, amikor 38 felé megy a lázam (kibírhatatlan, fetrengő, semmitnemevő, semmitnemivó, gyerekeketegésznapameseelőttültető). Na, de nem magamról akarok írni, hanem a Kölkökről.
Máténak megint rossz periódusa van. Megint nagyon nehezen bírjuk egymást elviselni. A tesóját nem bántja, de megindult benne a mindenténakarokelőszörcsinálni, Zsombisemmivelsemjátszhatamiténkaptam és még sorolhatnám. Közben meg látom, mennyire okos, mennyire vág az agya, de hogy mindig csak betyárkodna, az már nekem sok. Meg ezeket a vitákat sem bírom, ami kettejük között van. Hogy mindenen veszekednek, hogy mindig megy az a hülye versengés, hogy ki csinálja először, kit öltöztessek először, ki mellé feküdjek az ágyba este altatásnál. Fárasztó. És közben semmi segítségünk sincs, ami szintén kiborító. Valószínűleg ezért is betegedtem le. Meg persze nyilván az sem segít, hogy egy hónapja megint mindketten tök betegesek. Máté folyamatosan köhögött, de úgy, hogy fel sem szakadt neki, úgyhogy most antibiotikumot kap, de legalább alszik éjszakánként. Zsombi egy kicsit nehezebb és egyben könnyebb eset, mert Ő úgy köhög, hogy fel is szakad neki, de ugyanakkor meg tök sokszor belázasodik, de nem komolyan, csak éppen annyira, hogy ne tudjon bölcsibe menni. Szóval ez tart egy ideje. Közben persze dolgozni is kellene, merthát ugye nem szeretnék belekerülni a bürokráciacsökkentésbe. Mert bár amennyit keresek, abból nyugodtan éhen halhatnánk, azért jó, hogy van ez a meló. És szeretem is, és a kollégák is tök jók, és érdekes, és a főnökömet is bírom, de nem tudom, hogy mennyire torelálják, hogy bizony kiesek napokra, néha hetekre. És nincs senki, aki leválthatna, aki segítene. Szar ez így, de ez van. Sokat gondolkodom ezen egyébként. Hogy vajon gyakrabban kellene kérnem? Vagy mit rontottam el? Kicsi a lakás, tudom. Mondjuk nyilván minden nézőpont kérdése. Meg messze is vannak, ezt is tudom. De nem hiszem, hogy ne lehetne kibírni egy hetet. De mindegy is, kár ezen bosszankodnom, mert ha igazán őszinte akarok lenni, pontosan tudom, hogy ha nagyobb lenne a lakás, akkor se jönnének gyakrabban, és ha közelebb lennének, lehet akkor sem. Csak ilyenkor minden bennem van a kisördög, hogy akkor én miért törjem magam, hogy hazamenjünk? És miért nem fogják fel az emberek, hogy nekünk nehezebb a hazajutás, mert nekünk négyünknek kell pakolni, hazautazni stb. Mindegy, hagyjuk is, mert még mindig inkább a gyerekekről szeretnék írni. Na, szóval Zsombi nagyon kis cukker, és közben meg egy kis akaratgombóc kezd lenni. Elérkeztünk vele az "én atalom" időszakhoz. És mindent Ő akar, mindent. Amit nem tud, azt is, de legalább ha nem megy, belátja, és kér segítséget. Nem dühöng, csak nyafog. Máté mindig dühöng. Mindkettő kiakasztó tud lenni. Na, de mennem kell Mátéért az oviba. Ez egy kicsit kesergős lett, bocs.
