A játszótéren

Még nem meséltem a csapkodós problémánkról, de a tegnapi nap eseményei miatt most erre is sort kerítek itt.
Kb. 2 hónapja kezdődött, hogy Máté elkezdett csapkodni felénk, illetve ránk. Ez is elég nagy és megoldandó probléma (volt) szerintem, de ennél is aggasztóbb (volt) számomra, hogy a gyerekeket is bántotta. Ez, vagyis inkább az, hogy hiába volt minden próbálkozásom, egy ideig nem javult a helyzet, annyira elkeserített, hogy emiatt hagytuk abba a baba-mama jógát, és csak olyan programokra jártunk, ahol szemmel tudom tartani, és csak Rá kell figyelnem. Mindent kipróbáltam, és csak lassan kezdett javulni a helyzet. Nálunk az segített, hogy rászóltam határozottan, hogy nem szabad, és ha folytatta, akkor bevittem a szobájába. Nem zártam rá az ajtót, de bevittem, hogy érezze, ha így viselkedik, bizony egyedül marad, nem lesz játszópajtása. A kezére csak egyszer ütöttem rá, és mondanom sem kell, visszakaptam, és utána én bőgtem a bűntudattól, hogy megütöttem a gyerekemet, mikor én megfogadtam, hogy soha ilyet nem teszek. Nem tudom, hogy más volt-e már hasonló helyzetben, és hogy más hogyan oldotta meg, de én tényleg mindent kipróbáltam, és csak ez segített. Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt olyan, hogy már annyira kiborultam a tehetetlenségtől, hogy sírtam, és rákiabáltam, vagy egyszerűen csak zokogtam, de szerencsére ez nem fordult elő gyakran. Izgultam én amiatt is, hogy ez a módszer jó-e, mármint az, hogy egy idő után beviszem a szobájába, de megnyugodtam, mert az egyik baba-mama klubos összejövetelen sikerült beszélnem egy pszichológussal, aki szerint ez jó módszer, csak legyek nagyon következetes, hogy érezze, nincs kiút, mentség a csapkodásra. Megnyugodtam. Persze még most is oda-oda csap, de már sokkal kevesebbszer. Még mindig van bennem egy félsz, amikor közösségbe megyünk, de szerencsére mindig akad egy-két anyuka, aki megnyugtat, az Ő gyermeke is átesett egy ilyen időszakon, aztán ez is szépen lecsengett.
Ennyi bevezető után jöjjön az, hogy mi is történt tegnap a játszótéren, ahol idén most voltunk másodszor. Szóval ugyebár terhes vagyok, és már egy korábbi bejegyzésben is írtam, hogy néha megbántok másokat. Ez azért történik, mert nem mindig lép nálam működésbe a "számolj el 10-ig, és csak azután szólalj meg" módszer, és ilyenkor ami eszembe jut, azt ki is mondom.Tegnap eléggé sokan vártak a csúszdára, így kis tömeg alakult ki, és hiába voltam Máté mellett, az egyik kisfiúnak odacsapott, aki megpróbált elé menni. Rászóltam, hogy nem szabad, ahogy kell, és abba is hagyta. Erre megkérdezte Tőlem egy apuka, hogy "miért ilyen csapkodós ez a gyerek?", mire nekem az jutott eszembe, hogy hülye kérdésre hülye választ illik adni, így azt találtam mondani, hogy "így nevelem". Az apuka arcára kiült a döbbenet, mire persze közöltem, hogy vicceltem, és természetesen nem így nevelem, de most van ez az időszak, ami nagyon nehéz, és próbálok mindent megtenni stb. Majd egy félórával később, ismét a csúszdán játszott Máté, amikor is egy kislány fel akart mászni, és Máté odacsapott. Megint rászóltam, hogy nem szabad, de nem érkeztem befejezni a mondandómat, ugyanis a kislány anyukája emelt hangon megkérdezte a 19 hónapos gyerekemtől, hogy "Hé, ezt meg hogy gondoltad? Hogy képzelted? Nem látod, hogy nagyobb? És ha visszaadja, akkor mit csinálsz?", majd odaszólt a mellett álló anyukának, hogy "látod, hogy meglepődött?" Na már most, elmondom, hogy nekem ezzel mi a problémám. Az én gyerekemnek is csaptak már oda, és én nem szóltam annak a gyereknek, inkább Máténak próbáltam elmagyarázni, hogy semmi baj, ilyen előfordul, stb. Mert szerintem minden gyereket a szüleinek kell nevelni. Persze ide nem értve a bölcsőde, óvoda, iskola tanárait, nevelőit, akik igenis szóljanak rá a gyerekre egy ilyen helyzetben. Szóval én nem nevelem más gyerekét, mert nem az én dolgom. Ha megütik Mátét, akkor egyből mondom, hogy semmi baj, próbálom a szülőt is megnyugtatni, hogy ilyen előfordul. Mert tényleg. Tegnap is történt egy ilyen. Máté barátját, Gergőt egy kislány fejbe csapta egy bottal, mégsem ugrott neki Gergő apukája a kislánynak, pedig az a kislány már legalább 2,5-3 éves lehetett. Mert ilyen előfordul. Mondanom sem kell, nagyon ideges lettem, de most nem szóltam, mert a döbbenettől nem is tudtam megszólalni. Elhoztam onnan Mátét, hogy ne is alakuljon ki még egy ilyen helyzet. És most nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy nem szóltam, vagy igenis ki kellett volna állnom a gyerekem mellett?! Nem tudom. Vagy én gondolom rosszul a dolgot? Én állok hülyén ehhez a helyzethez?