Változások

Egy kis időre átalakul a blog. Az okokról talán később. Lesznek bejegyzések, de ezekben olyan oldalakat vagy cikkeket fogok megosztani, amelyeket olvasgatok. 

Kibújt belőlem az állat

Ha valaki pénteken délután 5 körül az Ecseri metró megállójánál sétálgatva egy ordítozó nőt látott és/vagy hallott, annak szólok, én voltam az. 

A gyerekekkel és az egyik barátnőmmel sétáltunk a lakótelepen, mikor is elérkeztünk egy zebrához. Máté futóbiciklivel, Zsombi babakocsiban. Mindannyian megálltunk, szétnéztünk, nem jött semmi, elindultunk. Mikor a zebra közepén jártunk, látom, hogy egy autó kanyarodik balra, felénk, és esze ágában sincs megállni, közeledik Máté felé, aki egyébként a babakocsi mellett haladt. Csak arra emlékszem, hogy gyorsan jobbra néztem, hogy jön-e valami, és mivel nem jött, otthagytam a babakocsit, és már rohantam is az autó felé, és artikulálatlanul üvöltöttem, hogy "állj már meg, nem látsz, nem látsz", mire megállt, Mátétól kb. 10 centire. A srác tudta, hogy gáz van, az arcán ijedtséget láttam, én meg majd' felrobbantam. Gyorsan átmentünk a túloldalra, Mátét megölelgettem, aki közölte, hogy nagyon megijedt az autótól. Mikor felnéztem, láttam, hogy elég sokan néznek felénk. Két nő állt pontosan mellettünk, Ők is csak néztek, mondtam, hogy ez van, ez kijött belőlem, bólogattak, és megjegyezték, hogy a srác is eléggé betojhatott. Én iszonyatosan megijedtem, nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Nem gondolkodtam, csak ordítottam, amit. Ez van. 

Mátés (is)

Kezdem egy aranyköpéssel. Kakilt a wc-be, majd belekukkantott, és megállapította: "csigabigát kakiltam".

Ezt a bejegyzést gondolatban - általában Máté altatása közben - számtalanszor megírtam már. Úgy terveztem, hogy a közelgő szülinap alkalmából teszem ki a blogra, de most egyszerűen nem tudok elaludni, muszáj írnom, ráadásul a cirka egy órán keresztül tartó altatás közben megint egy csomó dolgot megfogalmaztam magamnak.

Sosem aggódtam azon, hogy ha két gyerekem lesz, akkor vajon tudom-e egyformán szeretni őket. Evidens volt, hogy igen. És így is van. Ma, skype-olás közben láttam a kis képen magunkat, középen én, egyik lábamon Máté, aki csak dumált és dumált Anyáéknak, a másikon Zsombor, aki épp kölesgolyót majszolgatott, és azt éreztem, hogy én imádom ezt a két gyereket, és baromira szerencsés vagyok, és el sem tudom képzelni, hogy csak az egyikük van. De mivel mindig van de, most is van egy de. De Mátén többet töröm az agyamat, rá többet gondolok. Folyamatosan lesem a mozdulatait, a megnyilvánulásait, elemzem őket, próbálok következtetni, hogy milyen is lesz Ő, mire kell figyelnem majd vele kapcsolatban, milyen is lesz a jelleme. Zsombor adott nekem. Ő egy tündérbogyó, nem tudok rá mást mondani. Mosolygós. Ha régen azt írtam, hogy Máté kiegyensúlyozott baba, akkor Zsombor extra kiegyensúlyozott baba. Nem tudom az okát, hogy miért van mindig Máté a fejemben. Csak találgatni tudok. 

Máténál egy idő után terhesnek éreztem a taposómalmot, a mindennapokat. (Fogalmatok sincs, mennyire féltem ezt leírni.) Haragudtam mindenkire, hogy nekem éjszaka fel kell kelnem, és ha délután nem aludt el, akkor kiakadtam, és sokszor sírva hívtam fel Bandit, hogy nekem miért nem jut egy óra nyugalomban, csendben, amikor azt csinálhatok, amit akarok? Nem is kezeltem jól egy időben a problémákat. Sírtam, kiakadtam, sokszor alig vártam, hogy elmeneküljek itthonról, és egy órát csak én lehessek, csendben, nyugalomban. Aztán amikor hazajöttem, csak a mardosó bűntudat volt, hogy milyen anya vagyok én, aki elmenekül, akinek teher az éjszakai ébredés. Bandi mondta, hogy oké, akkor szokassuk le, hagyjuk sírni. Nem ment, mert milyen anya az, aki hagyja sírni éjszaka a gyerekét. Egyébként itt jegyzem meg, hogy utálom a Kismamablogot. Nem Vida Ági írásaival van a problémám, hanem azokkal a kommentekkel, amiket az egyes írásokhoz fűznek egyes anyukák. Minősítenek, ítélkeznek, megmondják a tutit, lenéznek. Persze, nem kellett volna elolvasnom, de hát azt meg sosem tudtam megállni.

Első gyermekes anyaként mindent tökéletesen akartam csinálni. De nagyon nem ment, türelmetlen voltam sokszor. Ha Máté ideges, kiabál, csapkod, dobálózik, nem azért nem akadok ki, nem azért nem szólok rá, mert nemtörődöm vagyok, meg nem akarom megnevelni, hanem mert tudom, lehet, hogy ez életkori sajátosság is, de sajnos az én kezem is benne van a dologban. És mert nem tudom kezelni ezeket a dolgokat. Ha kiabálok vele, akkor milyen példát mutatok? Szart. Ördögi kör. 

Amikor látom Őt kiakadni, akkor mindig elszégyellem magam. Meg elgondolkodom. Vajon ha türelmesebb vagyok, akkor másabb lenne? Akkor könnyebb lenne vele, neki? Vajon tönkretettem vagy mennyire tettem tönkre a lelki világát? Vagy megússzuk "annyival", hogy Ő is türelmetlenebb típusú ember lesz, és majd hátha rájön, és megpróbál ezen változtatni? Mit tanítok neki a viselkedésemmel? Mindent. Szerintem. Tudom, van genetika, de a családunkat nézve, igazán remélem, hogy nem számottevő a tényezőszerepe, mert akkor hajjaj, bajban vagyunk. Én olyan családból jövök, ahol a veszekedés az olyan alap. Mindenki hangosan, ahogy a torkán kifér, mondja a magáét, összeveszik, megharagszik, nem beszél a másikkal, és még sorolhatnám, ha merném. Egy ideig ezt nem tartottam bajnak, ilyenek vagyunk, kész, kellenek ilyen családok is. Aztán elveszítettem valakit a természetem miatt, és én akkor baromira megrogytam. Gyűlöltem mindenkit, aki a családomban volt, hibáztattam őket, hogy ilyen lettem, és hogy így jártam. Aztán egyszer csak letisztult minden, és kimondtam, hogy ez van. Nem tudom visszacsinálni, és hajlamos vagyok hinni abban a közhelyben, hogy minden okkal történik. És hogy a legkönnyebb másokat hibáztatni a dolgokért. Elindultam egy úton, változni akartam, és akarok ma is. Nem tudom, mennyire lehet, kibújhatunk-e önmagunkból? Máté születéséig nagyon büszke voltam magamra, hogy igen, jó úton járok. Aztán rájöttem, hogy az útnak még a tizedét sem tettem meg. Nagyon, de nagyon sokat kell még fejlődnöm, fejlesztenem önmagamat. 

Talán azért van Ő bennem ennyire, mert mardos a bűntudat. Hogy nem kaptam hamarabb észhez, hogy nem változtam eleget addigra, mire Ő megszületett, és elkövettem egy csomó hibát, aminek talán Ő issza meg a levét. Jó tudom, nem vagyok szörnyű szülő, nyilván, nem üvöltözöm vele egész nap, nem verem, nem zsarolom érzelmileg minden rossz cselekedeténél, de tudom, lehetnék kicsit jobb is, mégha ez a szó így elég béna, és nem is igazán fejezi ki azt, amit gondolok. Nem kellene olyanokat mondanom neki, amiket én is hallgattam, és tudom, mennyire szarul estek. Mondjuk haladás, hogy már felismerem, mit kellene tennem, és az esetek felében a helyeset teszem. (Ez megint béna szó.) De ott van a maradék 50%, ami baromi sok, rengeteg. 

Létezik, hogy Zsombornál azért nem teher az éjszakai ébredés, mert ma már tudom, ez egy időszak, ami elmúlik, amin át kell esni, ami nem a világ vége? Máténál, tapasztalat híján, ezt nem tudtam, és nagyon sötéten láttam a helyzetet, úgy éreztem, sosem lesz kiút belőle. Ma az van, hogy ha Zsombor nem alszik annyit délben, akkor tudom, hogy oké, nem aludt, ez van, lesz majd olyan időszak is, amikor meg 4 órát alszik, én meg unatkozni fogok. Máténál így volt, és csak utólag jöttem rá, hogy lazábban kellett volna kezelni a dolgokat, hiszen mi a francot tudok csinálni, ha Ő már nem akar aludni? Legfeljebb nem mosogatok el, és kész. 

Egyszer megfogalmaztam, hogy a gyereknevelésben az nehéz nekem, hogy nem tudhatom, végére tudok-e érni annak, amit elkezdtem. Valóban, ez most is dühít és zavar, de valahogy most könnyebben megy ennek az elengedése, elfogadása. Valahogy most nem fontos, hogy éjszaka mennyit szopizik, hogyan altatom, együtt alszunk-e vagy sem. Régen úgy gondoltam, ezeket el kell dönteni, és azt kell tenni, amit eldöntöttünk. Persze akkor is alakítottunk a dolgokon, ha nem mentek, csak nem könnyen, és nem egyből. Görcsös voltam. Görcsösebb. Arra gondoltam, hogy ha megkérdezik, hogy éjszaka szopizik-e, és én azt mondom, hogy igen, óránként, akkor kiakadnak, nem értik, hiszen már át kellene aludnia az éjszakát. És utáltam ezt hallani. Mostanában így volt a szobatisztasággal. Hogyhogy még pelusos? Hát úgy, hogy még nem szobatiszta. Én most éreztem magamban annyi erőt és türelmet, hogy elkezdjük a szobatisztaságot. Meg tudtam jól, erre meg kell érni agyilag. 

Az életünk akkor arról szólt, hogy hány kg, mennyi centi, mit eszik már, felült-e, megy-e, csapkod-e még, agresszív-e. Annyira szar volt, hogy ha odacsapott valakinek a gyerekének, akkor elkönyveltek a verekedős gyerek anyjának. Nem is mentünk közösségbe egy ideig emiatt. Egyesek szerint csak beképzelem, szerintem nem. Meg mindegy is. Ha én szarul éreztem magam emiatt, akkor annyi elég volt, hogy nagy ívben kerüljem a játszótereket vagy a babamamajógát. És olyan jól esik a lelkemnek, igen, ilyen köcsög vagyok, amikor látom az ítélkező anyuka gyerekét, amint tépi ki egy másik gyerek kezéből a lapátot és szórja a homokot, mert jól esik a lelkemnek, hogy lám, lám, ezért nem kellene megszólni a másikat, mert sosem tudhatjuk. 

Akkoriban azt hittem, hogy jók a napjaink. Még a nehezebb időszakok alatt is ezt hittem. Ma már tudom, hogy lehet sokkal jobb, könnyebb, egyszerűbb. És minden nap megpróbálom kárpótolni a kimaradt dolgokért Mátét. Túlkompenzálás? Nem tudom. Elkapatás? Ezt sem tudom. És néha visszaesek. És egyes időszakokban sokszor esek vissza. De akkor is, valami megváltozott bennem.

Okmányirodában

Múlt héten kedden este észrevettem, hogy 1 éve lejárt a jogsim. Ez van, béna vagyok, én 2014-re és szeptemberre emlékeztem, mint kiderült, nagyon is pontosan, csakhogy az is kiderült, hogy maga az okmány érvényes addig, a kategória nem. Csütörtökön szabin volt Bandi, Mátét elvittük bölcsibe, utána elmentünk a doki nénimhez, ahol 7200.- Ft-ért nulla vizsgálatot követően megkaptam az alkalmasságomról szóló papírt. A Bakáts téri okmányirodába pontosan 9:55-kor léptem be, húztam sorszámot, és vártam, hogy az előttem várakozó 7 db ügyfél után sorra kerüljek. 10 percet számoltam emberenként, gondoltam, bő 1 óra alatt simán végzek, ha Zsombi végig alussza ezt az időt, királyság lesz. Ott kezdődött, hogy 10:00-kor elkiáltotta magát egy nőci, hogy "elkészült okmányokért lehet jönni". Én akkor még nem tudtam, hogy ez az én ügyintézőm, és hogy erre a felkiáltásra felugró 4 emberkét hozzá kell dobnom a másik 7-hez. Kb. fél 11 körül kezdett gyanús lenni, hogy az ügyfélhívón addig megjelenő sorszámok közül egyik sem kezdődött 5-sel, már pedig az enyém az 520-as volt. Biztosan hallotta az univerzum ezt a gondolatomat, ugyanis a következő sorszám az 513-es volt. Örültem is, hogy végre egy 5-sel kezdődő szám, ugyanakkor eléggé betojtam, hogy akkor ezek szerint még innentől ketyeg igazán az óra. Szerencsém is volt, sokan feladták a harcot, ugyanis az 514-es ügyfél még ott volt, de utána a következő már az 518-as volt, az előző hívásokra senki sem reagált. Kezdtem készülődni, fel is álltam, de mikor 11:00-t mutatott az óra, megint szólt a kiáltás, és ekkor láttam, hogy bizony-bizony az én ügyintézőm adja ki a kész papírokat, és 4-en várnak rá. Közben észrevettem, hogy az ajtó előtt ücsörög Zsombim és apukája, kekszet majszolnak vígan. Intettem, hogy még ne örüljenek, sok van hátra, Bandim meg visszaintett, hogy no para, bírja a strapát. Végül sorra kerültem, undorító képet sikerült készíteni rólam, viszont pozitívumként értékelem, hogy lehetett bankkártyával fizetni, nem kellett csekkel a postára szaladgálni. Az ügyintéző egy kaján vigyorral az arcán megkérdezte, hogy akarok-e vezeti, merthogy lejárt a jogsim, mondtam, hogy hogyne. Erre visszakérdezett, hogy "és a rendőr vette észre, hogy lejárt?", én meg mosolyogva mondtam, hogy "nem, én voltam a szerencsés". Fél 12-kor léptem ki az ajtón. Mindenki döntse el, hogy ez sok vagy kevés. Ami miatt ezt le akartam írni, azok az emberek, akikkel összetalálkoztam ott. A tipikus mentalitások mindegyike képviseltette magát az irodában. Merthogy volt ott keresztrejtvényt fejtegető, látszólag baromi nyugodt idős bácsika, aki miután elfogyott az összes megfejtendő rejtvény, elvesztette a türelmét, de ezt annyira kulturáltan kezelte, hogy le a kalappal előtte, és mindössze kb. 5 percet kellett idegeskedéssel töltenie, ugyanis Ő volt a következő szólított. Aztán ücsörgött ott egy házaspár is, akik az én ott tartózkodásom alatt kb. 2 szót váltottak egymással, a többi időt néma csendben, az érkezőket és távozókat nézve töltötték el. Jött egy háromgyerekes apuka is, aki kb. 10 perc után kiakadt, és a telefonban fennhangon szidta az egész rendszert, majd odament a sorszámosztó automatához, és egy másik ügycsoporthoz tartozó számot is kért, hangosan megjegyezve: "hátha itt előbb szólítanak". (Így is lett, kb. 5 perc múlva kaján vigyorral az arcán, egy "ugye megmondtam" kíséretében sétált oda az ügyintézőhöz, aki egy szót sem szólt, csak intézkedett.) Üldögélt ott egy szerintem egyetemista is, aki zenét hallgatott és a cipőjét bámulta egész végig. Időközben megérkezett egy középkorú pasi, akinek már nem jutott sorszám, de halálos nyugalommal közölte az ajtónálló biztonsági őrrel és segítő nénikével, hogy úgy látszik, felesleges utazott vissza ide Pesterzsébetről, mire megjegyezték, hogy "ember, ha pesterzsébeti, mi a fenének ide jött? hiszen bármelyik okmányirodába mehetett volna, 18. kerületibe is, csepelibe is, csak a 8. kerületibe ne menjen, mert ott nagyon rossz a helyzet." A beszélgetés tovább tartott, amiből azt szűrtem le, hogy csórikám bejött a 9. kerületibe, aztán hazament, mert otthon hagyott valamilyen papírt, majd visszautazott, hogy aztán ne jusson neki sorszám, és kiderüljön, tök felesleges utazott ennyit. És mosolyogva sétált ki az ajtón... No komment. Volt még ott protekciós is, nyilván, ilyen is kell, meg fennhangon morgolódó ember is, mert miért is ne. Én totál elvoltam, olvastam, ittam kávét, és megfigyeltem. Nem is értem magamat, máskor 1 óra várakozás után fel-alá járkálva mindenféle pofát vágnék. Kezdek felnőni? :)

Aranyköpések Mátétól

Rajzolás közben:

"Anya, nézd, razoltam pöcsös labát!" (pöttyös labdát)

A zöldségesnél vettem egy csomó petrezselyemzöldet. Máté megfogta, és ezt mondta: "Bodog kalácsont, Ana!"

Fel-alá szaladgált a szobában egy nagy strandlabdával.

M: "Anya, látod, vízilabdázok."

Én: "Máté, szeretnél vízilabdázni?"

M: "Hát, szeretnék, de nem tudok. Most inkább focizok."

Zsombor szemszögéből

Nagyon-nagyon sok mondanivalóm van, de ez az időszak húzós egy kicsit. A babamamainfo-ra viszont írnom "kellett", úgyhogy azt közzé is teszem.

„Egy hete azt hallgatom anyától, hogy meg kellene írnia valami bejegyzést arról, hogy az elmúlt hónapban mi minden történt velem, de sajnos nincs rá ideje. Arra gondoltam, segítek neki, és majd én mesélek. Felkészültetek?

Egy hónappal ezelőtt az egyik békés vacsorám közepette anya egyszer csak elkezdett sikító hangom kiabálni, hogy ’Gyere csak, Bandi, ott a foga, ott a foga, hallom, hogy koccan a kanál rajta!’. Először megijedtem, aztán mikor láttam, hogy anyáék mosolyognak, megnyugodtam, hogy biztosan minden rendben, csak anya így örül. Az viszont nem igazán tetszett, hogy azután minden egyes falat ennivaló után meg akart bizonyosodni arról, hogy valóban jól hallotta-e a koccanást, így elkezdtem kiköpdösni a kaját, ezzel jelezve, hogy elegem van. Anya vette a lapot, hogy nem kérek többet, de abban nem vagyok biztos, hogy az is tudatosodott benne, hogy nem a kajából lett elegem, hanem a macerálásból. A napokban megint felfedezte, hogy bizony kibújt a második fogacskám is, de ekörül most nem csapott akkora hűhót, bár azért még mindig többször nézegeti az ujjaival az ínyemet, mint azt szeretném, de sebaj, ezt még kibírom, ha meg elegem van, csak jól megharapom, és akkor lesz egy kis nyugtom. Egyébként nem értem, mi olyan nagy szám ezekben a fogakban. Én kifejezetten utálom, hogy ilyenkor alig tudok aludni, a pocakom is gyakrabban fáj, és az étvágyam sem az igazi. Biztosan az van, hogy a sok nehézség mellett ez okoz nekik egy kis örömöt.

Mintha a fogas mizéria nem lett volna elég, még egy betegség is bonyolította az életünket. Többször voltam lázas az elmúlt hónapokban, de ezek csak 1-2 napig tartottak, és semmilyen más tünetem nem volt. Aztán az utolsó ilyen alkalomkor anya elvitt dokihoz, aki meg totál elszörnyedt, mikor meglátta a torkomat, és azt mondta anyának, hogy muszáj gyógyszert szednem, mert bár a korábbi lázas betegségeket valószínűleg csak vírusok okozták, de ez a nagyon magas és makacs láz, no meg a haragos torok arra utal, hogy bacis a szervezetem. Láttam anya szemén a kétségbeesést, gyorsan elkezdtem vigyorogni, hátha akkor jobb kedve lesz, és így is lett. Az öröm nem tartott sokáig, ugyanis az egyhetes antibiotikum kúra kellős közepén a kukim és a fenekem kivörösödött és apró pöttyök jelentek meg rajta. Anya felhívta a doki néninket, aki azt mondta, hogy gombás lettem, merthogy a gyógyszer felborította a bélflórámat, úgyhogy kenegessen engem canesten-nel. Ismét eluralkodott anyán a kétségbeesés, meg mérges is volt, hogy ez hogyan lehet, mikor ő adta nekem a normaflore-t is, amivel pont ezt akartuk elkerülni. Szerencsére hamar megnyugodott anya. Kitalálta, hogy gyakrabban cseréli majd a pelusomat, meg egy kicsit puccoskodhattam is mindig. Egyszer nagyon vicces dolgot csináltam. Odapisiltem egy nagyot a szoba kellős közepére, és jól széttapicskoltam az egészet. Anya szemén először döbbenetet láttam, nem akarta elhinni, hogy ekkora mennyiséget pisiltem, utána meg megkönnyebbülést, hogy mindez a laminált padlón történt, nem pedig a szőnyegen. Máté épp ekkor lépett be a szobába, jót kacagtunk ezen az egészen.

Hogy azért valami jót is meséljek, el kell mondanom, hogy ez a négykézlábas közlekedés nagyon tetszik nekem. Az 

elején még lassan értem el egyik játéktól a másikig, de mivel tartani akartam a tempót Mátéval, bele kellett húznom, és a sok gyakorlásnak köszönhetően, már olyan gyorsan kavarok, hogy még anyának is nehéz engem utol érni. Olyat szoktam vele játszani, hogy elindulok egy olyan hely vagy játék felé, ami tiltott gyümölcs nekem, és amikor anya észrevesz, és szól nekem, akkor begyorsítok, és hagyom, hogy elkapjon, felemeljen. Ilyenkor jó nagyokat kacagunk, mert ez olyan vicces játék. Meg tudjátok, mi vicces még? Hajigálni és csapkodni a játékokat, meg bármit, ami a kezembe kerül. Tök jó hangokat adnak ki ezek a cuccok, nagyon buli. Anya ilyenkor szokta emlegetni a szomszédokat, de engem ők egyáltalán nem érdekelnek, mert nekem ez a játék nagyon, de nagyon tetszik. És táncolni is szeretek. Egyszer láttam, ahogyan anya és Máté együtt pörögtek valamilyen zenére, én meg rögtön utánozni kezdtem őket. Láttam, hogy tetszik nekik, ezért gyakran csinálom, hogy örüljenek, meg hát persze én is szeretem. Tudok táncolni a gyerekdalokra, meg a boci, boci-ra is, sőt még a zenélő vonatom hangjaira is. Néha meg még ezek sem kellenek, csak annyi, hogy anya azt mondja, ’tánci, tánci’, és én már ropom is. Próbálkozom a felállással is, de még nem az igazi, sokat kell gyakorolnom.

Azt meséltem már, hogy voltunk mindkét maminál és papinál? Nagyon klasszul éreztem magamat. Jó sokat voltam ölben, egyik kézről jártam a másikra. Csak az volt a baj, hogy néha esett az eső. Olyankor bent kellett maradnunk, pedig én sokkal jobban szerettem kint ücsörögni a fűben, meg a kavicsokat dobálni és nyalogatni. Na, de szerencsére többnyire jó idő volt, sokat sütött a nap is. Anya szerint kicsit le is barnultam. Én nem tudom, ez mit jelent, de biztosan jó dolog. Mamiéknál rájöttem, hogy imádok hintázni, meg Papival sétálni. Volt, hogy babakocsival mentünk ide-oda, de volt olyan is, hogy Papa magára rakott egy csatos valamit, engem beleültetett, és úgy néztük meg a várost. Másik Papiéknál felfedeztem egy cd-s polcot, jól ki is rámoltam, ahányszor csak visszapakolták Mamiék. És bicikliztem is, bizony, egy kék cicás biciklin tologattak. Nagyon jól éreztem magamat.

Az utóbbi időben rájöttem valamire. Sokkal izgalmasabb jönni-menni, mindent megfogni és bekapni. Szeretem bedugni az ujjamat mindenféle ici-pici helyre, és kiabálni, meg gagyarászni, és keserves sírni, ha valami nem megy, mert akkor anya felvesz, megnyugtat, és segít nekem elérni, amit szeretnék. Olyan nagy fiú vagyok már, hogy nem hordozóban, menetiránynak háttal utazom, hanem Máté régi ülésében, és így végre én is jól látok mindent. Sok időbe telt, mire rájöttek anyáék, hogy ez a baj, de jobb későn, mint soha. Meg valami olyasmit is mondtak, hogy most lettem 9 kg, ez volt a feltétele a váltásnak. Már nem akarok egy helyben ülni és nézelődni, menni akarok, felfedezni a világot. Engem az sem zavar, hogy Máté húz-von maga után, hiába mondom anyáéknak, hogy ne aggódjanak, hiszen nem fáj, ha emelget, mert ha fájna, sírnék. De nincs miért sírni, imádom a tesóm, szeretem, ha nyúz, jó vele játszani. Ő persze lehet, hogy néha haragszik rám, mert amikor odamegyek, és elveszem az egyik vonatát, vagy megrángatom a síneket, mindig kiabál, de engem ez egy cseppet sem zavar. Majd rájön Ő is, hogy jobb együtt játszani. Én kivárom.”