Amikor én még kislány voltam...

Nem is volt az olyan régen, és mégis, milyen rég volt már... 

Mindezt egy tányér rántott paszuly leves ihlette.

Anya szüleinél mindig volt a levegőnek illata vagy szaga. Még most is itt van az orromban a frissen locsolt kiskert illata, a trágya vagy épp a kopasztott tyúk szaga. De jó is volt, amikor reggelire a frissen szedett, ormótlan, finom édes paradicsomból annyit ettem, amennyit csak bírtam. Utáltam, hogy menni kellett bugót csépelni, krumplit szedni. Elbújhattam a góréba, ahol a faládákból, rossz pokrócokból kis kuckót építhettem magamnak, ahol a mamámtól kölcsönvett táskában lapuló papírokkal, tollakkal irodásat játszottam. Mama gyúrta a tésztát, én is kaptam belőle, és persze mindet megettem. Kikunyeráltam egy kis lisztet, tojást, pirospaprikát, cukrot, és főztem kaját az állatoknak. Mezítláb szaladgáltam, bicikliztem, és degeszre ettem magam a szomszéd néniknél. Nem szerettem Orbán Margit nénit, pedig egy tündér volt, odáig voltam viszont Orbán Magdiért, meg Széles Géza anyukájáért, akinek mindig volt ideje kártyázni velem. Naponta három-négy ember is megfordult nálunk, leültek beszélgetni egy kicsit, néha viccelődtek, néha megbántottak, főleg amikor Ilikének szólítottak. Mindig volt sütemény, mert bármikor betoppanhatott egy vendég, akit kávéval, pálinkával és süteménnyel meg kellett kínálni, mert meg kellett. Traktorok jöttek, mentek, pakolták fel a búzát vagy épp a kukoricát, én meg csak néztem azokat a nagy kerekeket, azt hiszem, félelemmel vegyes csodálattal. Ugráltam a szénaboglyákon, elbújtam a kiskutyákkal, ott szeretgettem őket, beszélgettem velük. A disznóvágásokat egyrészt nagyon szerettem, mert egykeként olyan jó volt Uncsimékkal találkozni, hárman együtt aludni a nagyágyon. Még azt sem bántam, hogy mindketten lehúzták rólam a takarót, a lényeg, hogy velük alhattam. Másrészt utáltam, mert estére a sok-sok pálinkától mindenki kiabált, és nem múlt el úgy disznóvágás, hogy valakik ne vesszenek össze. Azok a levesek... csak mama tudta úgy elkészíteni őket, nem találok rájuk szavakat. Ahogyan arra sem, mennyivel jobb volt madárcsicsergésre ébredni, még akkor is, ha már egyszer felkeltem arra, hogy a nagyothalló papám bekapcsolta a rádiót, és elindította a napját hajnal 5-kor. Mi, csajok meg fél 8-kor kikecmeregtünk az ágyból, és isteni sült szalonnát vagy tojást reggeliztünk...

Az apai nagyszüleimnél minden más volt, máshogy volt jó. Ott reggelire virsli volt, meg fokhagymás pirítós teával, és joghurt. Meg minden délután strandolás, ahol addig jártunk papám nyakára, míg valamilyen kajára ki nem kunyeráltunk tőle egy kis pénzt. Videótékából vettünk ki filmeket uncsimmal, és azt játszottuk, hogy a főszereplők beszélgetéseit kiírtuk magunknak, majd előadtuk a filmet. Mindig ki kellett venni a Dirty Dancing-et, napjában akár kétszer is megnéztük. Mamám mennyei paradicsomszószt készített, főtt hússal és krumplipürével ettük. Kifestettük magunkat, felvettük mamám ruháit, persze nekem, a kicsinek csak a már kiválogatott ruhák, övek, cipők maradtak. Megszoktam, hogy második vagyok. Nagyon sokáig a nagyszüleinkkel aludtunk, és éjszaka arra keltem, hogy mamám nyakamig húzza a takarót, nehogy megfázzak, nyáron. Mikor nagyobbak lettünk, mama mesélt nekünk Istenről, imádságokat tanultunk, énekeltünk. Olyan jókat nevettünk, amikor mamám fel-alá szaladgált a házban 9:50-kor bugyiban, melltartóban és harisnyában, és az énekeskönyvét kereste, hogy a 10 órás istentiszteletre odaérjen, amire papám pontban 9:30-kor már elindult. Mama sosem engedte, hogy segítsünk, mindent megcsinált helyettünk. Ha úgy tartotta kedvünk, délig ki se másztunk az ágyból, ott heverésztünk, filmeket néztünk. Mindig felsétáltunk a városba, valami kis apróságot muszáj volt vennünk, mondjuk egy tollat vagy új füzetet. Náluk nem volt kert meg állat, volt viszont kötélgyártó műhely, ahol pucér nős naptárak lógtak, és ahonnan mindig kicsent párszáz forintot nekünk mamám. Pontban délben kétfogásos ebéd volt, sosem maradék, majd ebéd után csendes pihenő következett, mindenkinek. Utána pedig irány a strand, ahonnan hullaként hazaérkezve várt minket a szintén friss vacsora, a megvetett ágy, és az újabb történet Istenről.

De kár, hogy felnőttem...

A és/vagy B

Ha a bejegyzésben foglaltak hasonlóságot mutatnak a valósággal, az csak a véletlen műve.

Itt van "A" nagyszülő. Mire unokája megérkezik hozzá, beszerzi a kismotort, a labdát, az etetőszéket, a homokozót, az ágyat. Mindent megtesz, hogy otthonos körülményeket teremtsen az unokának. "B" nagyszülő mindig vesz valamilyen játékot, kisautót, plüssmacit, és mellé bizonyos dolgokra azt mondja, "majd veszek Neked, mire jössz!", de nem vesz. 

"A" elviszi a parkba, motorozni, vonatokat nézni. Felszereli a hintát, vesz homokot a homokozóba. Neveli, rászól, néha idegesíti, hogy többször el kell mondania valamit. Folyamatosan korrigálja, tereli, ezt nem szabad, azt nem szabad. "B" kiviszi az udvarra, homokozik vele, megengedi, hogy a vízbe hajigálja a homokot, még ha tudja is, hogy baromi nehéz lesz kiszedni onnan. Néha rászól, nem kiabál, terelgeti.

"A" puszilgatja, öleli. Ha olyat tesz, ami nem megfelelő, érezteti vele, mindig. "B" felemeli, feldobja, megöleli, ha valami nem odaillőt tesz, szól neki, de úgy, hogy mellette érezteti vele, feltétel nélkül szereti.

"A" és "B" rászól, hogy köszönjön, "de köszönj már", "Ó, köszönj szépen." 

"A" magabiztosabb, nem fél az eleséstől, nem aggodalmaskodik a testi dolgokon, de ha sír, akkor megijed, kétségbe esik, erővel próbálja megoldani a dolgot. "B" folyton aggódik, félti, óvja, de tudja, gyerek, aki sír, nyugodt marad, elterel, próbálkozik.

"A" sokszor elfelejti, hogy még gyerek, letöri a kíváncsiságát, elvárja, hogy rend, fegyelem, figyelem legyen. "B" pontosan tudja, hogy még gyerek, nem vár el nagy dolgokat.

"A" azt mondja, "szégyelld magad", "na, akkor én megyek", "kérlek szépen, de kérlek, légy szíves, de kérlek, ne csináld ezt". "B" azt mondja, "butaságot csináltál", "előbb adj puszit, aztán mehetünk", "á, Ő ilyet nem csinál, Ő már nagy és okos".

"A" és "B" nagyon szereti az unokáját, a maga módján, ahogy Ő eltanulta, látta, tudja. 

"A" vagy "B"? Vagy "A" és "B"?

Zsombor 7 hónapos és egyebek

Annyi mindenről akartam írni még otthon, mármint a szüleimnél, de valahogy sosem jutottam el a gépig. Komolyan, ezt már megfigyeltem, ha otthon vagyok, akkor szinte egy percet sem töltök a gép előtt. Nem netezek, nem nézek sorozatot, be se kapcsoljuk a gépet. És amúgy nem is igazán szokott hiányozni ez az egész akkor ott.

Na, de amiről, vagyis akiről írni akartam, az Zsomboró.

Bizony , bizony 10 napja hogy 7 hónapos lett, és olyan sok minden történt vele.

Kezdjük azokkal a fránya adatokkal. Asszem arról nem írtam, hogy 6 hónaposan 67 cm és 7160 gramm volt. Amikor betöltötte a 7. hónapot, pont otthon voltunk, így nem tudtam megmérni az itthoni pontos mérleggel, de azért megmértem egy szobaival, és azt mondhatjuk, hogy kb. 8 kiló volt Cseppem. És itt jegyzem meg, hogy amióta nem engedem oltatni mindenféle vacakkal, majdnem egy kilót hízik havonta. Pedig el sem kezdtük a hozzátáplálást, vagyis elkezdtük, csak nem ment, de erről később. Szóval ez a hízás mind anyatejtől van, amit fel tud használni az utolsó cseppig.

Fejlődése: nagyon érdekesen alakult a fejlődése. Még nem kúszik, vagyis csak hátrafelé, és néha, néha előre, ha valamilyen nagyon érdekes dolgot sikerül elé letennem. Emelgeti viszont a popóját, négykézlábra áll, kutyázik, és löki magát, mintha a térdén akarna haladni. Ez szerintem annyira nem jó, vagyis valami nem jó, úgyhogy útra kelünk, utána járunk a dolgoknak. Rengeteget dumál, és nagyon kis kíváncsi. Mindig kifelé fordulva akar lenni, mert úgy látja a történéseket. Már annyira játszana Mátéval, csak hát ugye ez sajnos még nem megengedhető, de majd erről is később, mindent a maga sorjában. Szóval az értelme rengeteget fejlődött, mindent kaparászik, jól megvizsgál, körbejár, megnéz. Eszembe jutott a dévényesünk. Nem tudom, igaza van-e, de azt mondta, hogy háromféle gyermek létezik fejlődés szempontjából. Az egyik, akinek agyban megvan minden, csak a teste nem engedelmeskedik, a másik, akinél a test már csinálná, csak még a buksiban van gond, a harmadik, akinél klappol minden, és megy minden a maga útján. Máté ilyen volt. Nem csinálta túl korán az egyes fázisokat, de amikor elkezdte, akkor egyből úgy, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Zsombi csinálná, csak valahogy nem megy. Szerintem ez az oka annak is, amit megfigyeltem nála. Kb. egy hónapja kezdődött, hogy nem igazán játszik el, csak akkor, ha ott vagyunk vele egy szobában. A szülőknél konkrétan alig lehetett letenni, mert egyből sírt. Mindig mindenhol ott akar lenni, meg akarja fogni, de mivel Ő maga még nem tud oda jutni, ezért kell, hogy fogjuk, és vigyük. Persze biztos vagyok abban is, hogy azt is feléri ésszel, hogy ha letesznek, akkor annak az az oka, hogy anya talán ki akar menni pisilni, netán enni, esetleg mosogatni, és akkor Ő ott kell, hogy maradjon, és ez nem tetszik neki. Szóval ez van, szeparációsan szorongunk, mert azt is kell. 

Hozzátáplálás: elkezdtük 6 hónaposan, és öklendezett. Próbáltam ezerféleképpen elkészíteni az almát, na jó, csak háromféleképpen (reszelve, nyersen turmixolva, párolva-turmixolva), de egyik sem jött be. Kiköpte, és egyszer hányásig öklendezett. Mondjuk ezt már a sárgarépa pürétől sikerült elkövetnie, de akkor mondtam, hogy jó, oké, mi nem kezdjük el a hozzátáplálást, ráérünk. Nem akarom a gyerekkel megutáltatni az evés. Aztán most otthon voltunk ugye, és láss csodát, megkóstoltattam vele dolgokat, és bevette a kis gyomra. Sőt, úgy falta, hogy csak pislogtunk, és nevettünk azon, mennyire kis mohó. Evett húslevest, csak a levét persze, csirkekrémleves, krumplipürét. Ezen felbuzdulva tegnap újra nekikezdtünk, és úgy ette az almát, hogy nem győztem adni neki. Nekünk ennyi időre volt szükségünk ezek szerint.

Játék Mátéval: nem megy, nem engedhetem. Máté eddig nem bántotta Zsombort, de sajnos fordult a kocka. Most sem kifejezetten bántja, hanem túlszereti. Úgy öleli, hogy közben agyonszorítja, megnézi, hogy hol van a szeme, megcsípi az arcát. Nem tudom, hogy normális-e az ilyesmi, de nálunk ez van. Próbáljuk határozott, de szép szóval figyelmeztetni. Néha nem megy, és üvöltök, mert baromira megijedek, és olyankor nem azon gondolkodom, hogy "jaj, mi lesz a lelkével?", mert az győz, hogy "jaj, mi lesz a szemével/kezével/lábával/nyakával/belső szerveivel?". Észnél kell lennem, már nem hagyhatom őket együtt. Eddig nyugodtan megtehettem, nem nyúlt hozzá. Meg azon is agyalok, hogy lehet el kellene kezdenem Máté játékaiból kiszelektálni az apró darabosakat, és száműzni őket egy jó magas polcnak is a legtetejére. Mert valamelyik nap is egy Kinder tojásos miniautó volt már a szájában Zsombinak. Most jön a neheze a dolgoknak, érzem én...

Egyebek: a Húsvét eltelt, semmi extra, ettünk egy csomót, otthon voltunk egy hetet, sikerült anyáéknál és anyósoméknál is eltölteni egy kis időt, sőt Máté keresztapukájáéknál is, úgyhogy mozgalmasan telt az elmúlt időszakunk. Már az is naggggyon jó volt, hogy nem kellett főzni, mosni, mosogatni, csak a gyerekekre figyelni, vagyis közülük is csak inkább Zsombira, mert Mátét lefoglalták a nagyszülők, és nem igazán lehetett becsalni az udvarról. Ami amúgy király, és egyben szomorú, hogy nincs kertünk, mert nagyon élvezné, látom rajta. De ez van, majd egyszer. Nagyjából ennyi! :)

Nyaralás, nyavalyák, nyavalygás és készülődés

Nyaralás.

Július közepétől Apa két hétig szabin volt, úgyhogy végre elmentünk nyaralni. 5 napot töltöttünk Mátraházán, aztán indultunk haza a szülőkhöz Szabolcsba, utána pedig Apával kettesben eltöltöttünk egy hétvégét Debrecenben. Mátraháza egyszerűen szuper volt. Egyrészt az üdülő, ahol laktunk, nagyon pöpec volt, köszönet érte a T-nek, másrészt annyira nyugodt és békés volt ott minden, hogy legszívesebben odaköltöznék azonnal. Sajnos túl sokat nem tudtunk kirándulni, de az okokat majd a nyavalyákról szóló részben részletezem. Azért így is minden nap sétáltunk a közeli erdőkben 2-3 órát, meg persze kisvasútaztunk, és meglátogattuk a barátnőméket is. Szóval jó volt. Mivel kaptunk kupont a kajához, és elég szép összeget, minden nap étteremben ebédeltünk vagy vacsoráztunk, szóval jól kikentük a hasunkat. Máté közben összebarátkozott a tulajékkal, úgyhogy egész ebéd/vacsi alatt Haminéninek kiabált. :) A szülőknél is jó volt, pihentünk ott is egy csomót, igaz, a kocsinkon tönkrement az ablakemelő, szóval megint bele kellett nyúlni a zsebünkbe, de sebaj, ez van. Már rég terveztük, hogy majd egy hétvégére otthagyjuk a szülőknél a gyerkőcöt, hogy megnézzük, elvan-e velük. Nálunk ez azért érdekes, mert ugye ritkán megyünk haza a nagy távolság és a kevés szabi miatt, így nem tudtuk, hogyan fog reagálni Máté, ha mi elmegyünk, és csak a nagyszülőkkel kell lennie. És a kis piszkos tök jól bírta. Első este volt egy kis Anyi-Api keresés, de a szüleim ügyesen megoldották az ügyet. A napirendje sem borult, nem lett teletömve mindenféle általam tiltott dologgal sem, úgyhogy teljesen jó volt. Azt tudtam, hogy napközben nem lesz gond, de az alvásoktól picit tartottam. De semmi gond nem volt. Egyszer felhívott minket telefonon, akkor elmesélte babanyelven a napját, majd megzabáltam. Persze aznap este volt a keresgélés, úgyhogy másnap már nem telefonáltunk, és nem volt semmi gond. Az újratalálkozás is jól sikerült, nem volt elutasító, egyből odajött, nem láttuk rajta, hogy haragudott volna. Talán csak annyi volt, hogy kb. 1 napig mindig jött velem mindenhová, de ez is szépen helyreállt, elmúlt. Szóval fog menni a gyerkőc a nagyikhoz, remélem, legközelebb Anyósomékhoz is. 

Nyavalyák.

Amikor Mátéval voltam terhes, semmi gondom nem volt. Mindig minden leletem csodaszép volt, egy gombás fertőzéssel megúsztam az egész terhességet. Hánytam egy hónapot az elején, meg akkor fáradtabb voltam, de tök jól bírtam magamat, és a meleget is. Szóval - és szép magyar kifejezéssel élve - el voltam kényeztetve rendesen. Ezért is rossz, hogy most ez nem így van. Nagy bajok persze nincsenek, de akkor is. Volt, hogy fehérje volt a vizeletemben, máskor meg cukor. De a vércukrom pl. rendben van. Aztán itt van ez a hüvelyi visszér dolog, ami miatt nem tudtunk sokat kirándulni, mert ugye ha az előjön, vagyis ha Kettes Számú Gyermekem ráfekszik valamilyen artériára, akkor nem igazán esik jól járni. Meg híztam is rendesen. Most kávét sem ihatok, mert megnyomja a vérnyomásomat, vagyis a pulzusom lesz tőle az egekben. Mátéval ihattam. Persze akkor sem estem túlzásba, mert a napi 2-3 helyett napi 1-et ittam, és az sem volt erős. Tök fáradt vagyok mindig, és a meleget sem tűröm túl jól. Ráadásul nem tudják eldönteni, hogy mikor fogok szülni. Vagyis hogy hány hetes vagyok. Mert a számítások szerint 33 hetes, de a Gyerkőc uh-os méretei alapján 35 hetes. (Pakoljak be jövő héten a bőröndbe?) Ugye mondák is az orvosok, hogy valószínűleg nagy lesz a baba, mert a második mindig nagyobb, és már Máté is nagynak számított a maga 3700 grammjával, meg hát ugye ott vannak az uh eredmények, amik nagyot nem tévednek. Bár azért szerintem nem mindegy, hogy 4 kg vagy 4,5 kg...Tudom, nem lehet mit adni erre, de tudjátok, még jönnek a megjegyzések is, hogy "jó nagy hasad van, biztos nagy baba lesz", és végem van. Na, de ez van, nincs mit tenni, majd alakul valahová. Mindenesetre azt mondták, hogy fogjam vissza a szénhidrátokat, úgyhogy a reggeli kenyéren kívül péksütiket nem eszek, mert a köreteknél is igyekszem zöldségeset enni, és a tésztát messziről elkerülöm. Mást nagyon nem tudok tenni szerintem... Amúgy fogytam is, de csak 2 kg-t, ami szerintem nem aggasztó, bár azért lehet rákérdezek erre.

Nyavalygás. (És készülődés.)

Máté még mindig sokszor csapkod. Mivel már minden, de tényleg minden módszert kipróbáltam, kezdem azt hinni, hogy én vagyok az oka, én tehetek róla, hogy ilyen. Alapvetően nyugodt természetem van, nem verem őt, a kezére sem szoktam csapni, néha a fenekére, de az is kb. 5x fordult elő eddig. Mégis ilyen. Van persze, hogy rákiabálok, amikor már nem bírom, de ez sem napi szinten megy. És annyira, de annyira próbálom visszafogni magamat, de néha kijön belőlem. És akkor sem üvöltök, csak megemelem a hangomat. És mégis csapkod a gyerekek, sőt néha a felnőttek felé, szórja a homokot a játszótéren a gyerekek felé, sikítozik, néha lökdösődik, és a motorozásnál sem mindig sikerül kikerülnie a többi motorozó gyereket. Mindig mondom, hogy nem szabad, mert fáj stb., de nem hat semmi rá. Ma voltunk egy családi napköziben, mert szeretnénk, ha járna oda hetente 2x. Egyrészt azt gondolom, bármennyire kis vadóc, muszáj neki közösségbe járnia, mert csak így tanulja meg, hogyan kell gyerekközösségben élni, másrészt úgy érzem, kell majd nekünk a Picivel két nap, amikor csak együtt vagyunk, csak rá figyelek, mert sejtem, hogy azért nem lesz egyszerű kettő gyerekkel. Szóval elmentünk a napközibe, és láthatóan nem ijedt meg tőle az óvónő, hogy Máté ilyen kis vadóc. Szerinte minden rendben lesz, ez életkori sajátossága, és majd náluk szép helyrekerül minden. Mondta, hogy volt egy másik ilyen gyerkőc is, és vele is minden rendben volt. Tehát készülődünk, mert jövő héten kezdődik a beszoktatás. Majd beszámolok arról, hogy milyen volt, de bevallom, félek. Mondtam is a gondozónőnek, hogy azonnal szóljon, ha úgy érzi, nem tudja vállalni a felelősséget, mert én totál megértem. Mesélte, hogy mennek sétálni, és nekem egyből az jutott eszembe, hogyan fogják a fiamat rábírni, hogy lassan, kézenfogva menjen a gyerekkel, hogy mi lesz vele, amikor majd öltözni kell, nem lesz-e türelmetlen... Nagyon izgulok, és félek... Remélem minden jól fog alakulni...

Változnak az évszakok... és vele együtt a hangulatom is

Már régóta tervezem, hogy írok, de valami miatt sosem jött össze. Vagy túl elfoglalt voltam, vagy nem is volt kedvem írni, mert eléggé nehéz időszakon vagyok túl. Ha időrendben akarok haladni, akkor azzal kell kezdenem, hogy a május eleje nagyon mozgalmasra sikeredett. Voltam főzni a Chefparade főzőiskolában, és megnéztem A teljes tízedik évad c. darabot a Bárkában. Május vége és június eleje sem volt semmi, megvolt a 10 éves osztálytalálkozóm, és egy jó kis leánybúcsún is részt vettem. Ezek mind-mind szuper élmények voltak. Főzni imádok, ráadásul olasz kajákat főztünk, hmmmm. A darab is érdekes és tanulságos volt, ugyanis egy családról szólt, ahol van két gyerek, a szülők folyamatosan kezdenek eltávolodni egymástól, mire az asszonyka belemenekül egy sorozatba, függő lesz. A végét nem írom le, mert hátha valaki szeretné megnézni, de nagyon ütős kis előadás, érdemes megnézni. Az osztálytalálkozóm is nagyon jóra sikeredett, és a leánybúcsú is. Közben voltunk otthon a szüleimnél 2 hetet, ami már annál kevésbé volt jó. Pihenés szempontjából nem panaszkodhatok, mert Mátét szinte le sem lehetett vakarni a nagyszülőkről. Én csak az altatáshoz és a fürdéshez kellettem. Meg a hisztielhárításhoz. Mert az volt bőven, ugyanis Mátéval egyszerűen nem lehetett bírni. Mindenre a "nem" volt a válasz, a napirendünk borult, hiszti hisztit követett. Pedig a szüleim nagyon normálisak, nem nevelik az elveim ellen, mindig igyekeztek figyelembe venni, amit én szeretnék, ami nekünk fontos, de mégis, Máté ott valahogy teljesen kifordult önmagából. Ez tartott egy hétig, aztán mikor már úgy volt, hogy hazajövünk, változtattam a hozzáállásomon. Nem érdekelt, ha nem alszik akkor és annyit és úgy, ahogyan itthon szokott, hiszen hogyan is várnám el tőle, hogy minden ugyanúgy menjen, mint itthon, mikor ki lett szakítva a kis világából. Meg persze az is igaz, hogy nagyiéknál eléggé sok új inger érte, és valljuk be, a kertben lévő dolgok érdekesebbek, mint mondjuk egy szelet hús vagy vajas kenyér. Mamiéknál olyan udvar van, ami tele van kaviccsal, amiket lehet gyűjtögetni, meg autó, amit le lehet mosni naponta 2x, meg Füleskutya, akit lehet etetni, meg virágok, amiket lehet locsolni. Emiatt szuper volt. A rossz az egészben ugye az volt, hogy csak a szüleimnél és anyósoméknál voltunk, és nehéz kezelni, meg helyretenni azt, hogy a gyerekem hisztizik és hisztizik, és én úgy érzem, tehetetlen vagyok. Előjött a "mit gondolnak rólam", és a "mit rontottam el" kérdés bennem. Ráadásul egy-két emberke jól meg is bántott, amikor kerek-perec közölték, hogy kövér vagyok, és elhíztam, és még a faros szót is használták. Nagyon bántó volt. És a legrosszabb az egészben, hogy ott van anyukám, aki egy nagyon vékony, tipp-topp nő, és mellette tényleg úgy éreztem magam, mint egy elhízott disznó. Jó, persze, Ő nem terhes. :) De anya nagyon figyel arra, mit eszik, engem is gyakran akar térítgetni, és sose mondta, hogy nem vagyok kövér, és nem bíztatott, hogy ez egy átmeneti állapot, ami majd elmúlik. Rossz volt... Félreértés ne essék, nem vagyok olyan, aki állandóan az alakja miatt kesereg, tudom, hogy terhes vagyok, ilyenkor ez természetes, de ezek a megjegyzések olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy azután sokáig csak ezen törtem az agyamat. Ha láttam egy vékonyabb kismamát, akkor arra gondoltam, lehet nekem is másképp kellene csinálnom valamit, mert hát látszik, hogy van, aki tudja máshogy csinálni. Amúgy meg valóban többet híztam most, mint mondjuk Mátéval, de mit tegyek?! Nem a szénhidrátot meg az édességet zabálom, igyekszem gyümölcsöt nasizni, sok zöldséget enni, és ennek ellenére most ez van. A lényeg, hogy a picivel minden rendben legyen. Csak ledöbbentett, hogy emberek mennyire tapintatlanok tudnak lenni. Máté hisztije persze itthon is folytatódott, és aztán beteg is lett, meg kibújt a 17. és a 18. foga is, szóval összeadódott minden, és én meg éreztem, hogy elhagy minden pozitív energiám, és egyre keserűbb vagyok, aki sokat sír, ritkán nevet, és úgy érzi, hogy az Ő hibája, hogy a gyerek hisztis vagy nem alszik jól. Talán a hormonok is közrejátszottak, de valamiért nagyon el voltam keseredve. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de boldogtalan voltam. Tudom, hogy ez furán hangzik, de tényleg így éreztem. Semmihez se volt kedvem, állandóan fáradt voltam. Aztán eldöntöttem, hogy ebből nem lehet megélni, és most minden oké. :) Azzal mondjuk még meg tudnak bántani, hogy mikor meglátnak Mátéval és a nagy pocakkal, akkor azt kérdezik, "és mikor születik meg a hugi?", mert mindenki, vagyis főleg azon nénik szerint evidens az, hogy egy fiú után egy lánynak kell jönnie, akiknek semmi közük hozzánk. Ezen sem kellene megbántódnom, vagy felháborodnom, csak sok volt már ebből is. Otthon, anyáéknál pl. tök sokan meglepődtek, hogy egyáltalán nem bánkódom, hogy nem kislányunk lesz. Vissza is kérdeztek, hogy "és tényleg nem bánod, hogy nem lány?". Most erre mit mondjak?! Otthon semmit, mert nem akarom anyáékat kellemetlen helyzetbe hozni, de eldöntöttem, hogy ha még egyszer valaki ezt megkérdezi vagy utalást tesz erre, akkor annyit fogok mondani, hogy "de, bánom, szóval ha megszületik, örökbe is adom, mert kinek kell még egy fiú?". Ez annyira fog ütni, hogy talán észhez térnek. És nekem is jól fog esni, hogy végre nem kell illedelmes jókislánynak lennem. Szóval ezek vannak. A pocakom hatalmas, a Pocaklakó még mindig névtelen, ami eléggé zavar, de egyszerűen minden névvel van valami bajunk... Lehet tényleg lány lesz? :)