Dackorszak Zsombival röviden

Zsombikámon kitört a dackorszak. Nem esik jól, valahogy abban bíztam, megússzuk. Olyan kis tündibündicukimuki gyerek volt, most meg mindenen nyafizik, semmi se jó, mindent Ő akar csinálni, és mellé kötekedik a tesójával is. Már azon is rajtakaptam, hogy el akar venni valamit Mátétól, aki meg persze nem adja, mire Zsombi odacsap egyet, mire Máté visszacsap, amin persze felháborodik, elkezd sírni, és jön oda, hogy Máté bántotta. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Megőrülök!!!! Még szerencse, hogy itt van nekem a támasz, és ez baromi sokat ad hozzá a napokhoz. Meg azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért kezelem máshogy a két gyerek hisztijét? Mert a Zsombiétól is ki tudok borulni, de sokkal jobban kezelem, mint anno a Mátéét, mert amikor Máté rázendített, akkor én totál kész voltam, nem bírtam, és nagyon magam alatt voltam. Talán mert második, talán mert tudom, nem vagyok egyedül ezzel. A bűntudat persze mardos, hogy akkor miért nem volt ilyen jó, mennyire igazságtalan ez... De ebbe nem hagyom magamat belelovallni, mert akkor megint tönkre megyek, és nekem arra most nincs időm. :) 

Betyárkodás

2015.03.04. 21:02

A gyerekek fel-alá rohangáltak a lakásban, radiátortól radiátorig. Szóltam nekik többször, szépen, hogy hagyják abba, nagyon hangos, mások alszanak. Mintha ott se lennék, kacagva kergették egymást. Egy pihenőkörnél halk, jelzésértékű kopogás hallatszott, Máté is hallotta, meg is jegyezte, úgyhogy kaptam az alkalmon és újra elmondtam, hogy ne szaladgáljanak. De Ők csakazértis. Ekkor már kiabáltam, mire Máté visszavonulót fújt, látszólag, Zsombor pedig rámnézett, elröhögte magát, és két kézzel kezdte verni a radiátort. Én szóltam, újra, hangosan, de Ő  hátam mögött álló Mátéra nézett, aki sumák módon bólogatott Zsombornak, hogy "csináld csak, Tesó". Ha nem három és fél lenne, elmeséltem volna neki a híres csalános szólásmondást, de inkább megtartottam magamnak, és egy hatalmas röhögés buggyant ki belőlem, mire Ők is nevettek, és Zsombor dobolt tovább, majd utána odaszaladt a Tesóhoz, és egy halkabb tevékenységbe kezdtek. Széthajigálták a frissen száradt, leszedett ruhát, és abban hempergőztek.

Máskor, mondjuk egy át nem aludt éjszaka és beteggyerekápolós nap után, ezeken már totál kiborultam volna, de most csak néztem őket, ahogyan együtt betyárkodnak, élvezik a játékot, és tökre örültem, hogy vannak egymásnak.

Jó lenne gyakrabban így hozzáállni a dolgokhoz...

Zsombor 7 hónapos és egyebek

Annyi mindenről akartam írni még otthon, mármint a szüleimnél, de valahogy sosem jutottam el a gépig. Komolyan, ezt már megfigyeltem, ha otthon vagyok, akkor szinte egy percet sem töltök a gép előtt. Nem netezek, nem nézek sorozatot, be se kapcsoljuk a gépet. És amúgy nem is igazán szokott hiányozni ez az egész akkor ott.

Na, de amiről, vagyis akiről írni akartam, az Zsomboró.

Bizony , bizony 10 napja hogy 7 hónapos lett, és olyan sok minden történt vele.

Kezdjük azokkal a fránya adatokkal. Asszem arról nem írtam, hogy 6 hónaposan 67 cm és 7160 gramm volt. Amikor betöltötte a 7. hónapot, pont otthon voltunk, így nem tudtam megmérni az itthoni pontos mérleggel, de azért megmértem egy szobaival, és azt mondhatjuk, hogy kb. 8 kiló volt Cseppem. És itt jegyzem meg, hogy amióta nem engedem oltatni mindenféle vacakkal, majdnem egy kilót hízik havonta. Pedig el sem kezdtük a hozzátáplálást, vagyis elkezdtük, csak nem ment, de erről később. Szóval ez a hízás mind anyatejtől van, amit fel tud használni az utolsó cseppig.

Fejlődése: nagyon érdekesen alakult a fejlődése. Még nem kúszik, vagyis csak hátrafelé, és néha, néha előre, ha valamilyen nagyon érdekes dolgot sikerül elé letennem. Emelgeti viszont a popóját, négykézlábra áll, kutyázik, és löki magát, mintha a térdén akarna haladni. Ez szerintem annyira nem jó, vagyis valami nem jó, úgyhogy útra kelünk, utána járunk a dolgoknak. Rengeteget dumál, és nagyon kis kíváncsi. Mindig kifelé fordulva akar lenni, mert úgy látja a történéseket. Már annyira játszana Mátéval, csak hát ugye ez sajnos még nem megengedhető, de majd erről is később, mindent a maga sorjában. Szóval az értelme rengeteget fejlődött, mindent kaparászik, jól megvizsgál, körbejár, megnéz. Eszembe jutott a dévényesünk. Nem tudom, igaza van-e, de azt mondta, hogy háromféle gyermek létezik fejlődés szempontjából. Az egyik, akinek agyban megvan minden, csak a teste nem engedelmeskedik, a másik, akinél a test már csinálná, csak még a buksiban van gond, a harmadik, akinél klappol minden, és megy minden a maga útján. Máté ilyen volt. Nem csinálta túl korán az egyes fázisokat, de amikor elkezdte, akkor egyből úgy, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Zsombi csinálná, csak valahogy nem megy. Szerintem ez az oka annak is, amit megfigyeltem nála. Kb. egy hónapja kezdődött, hogy nem igazán játszik el, csak akkor, ha ott vagyunk vele egy szobában. A szülőknél konkrétan alig lehetett letenni, mert egyből sírt. Mindig mindenhol ott akar lenni, meg akarja fogni, de mivel Ő maga még nem tud oda jutni, ezért kell, hogy fogjuk, és vigyük. Persze biztos vagyok abban is, hogy azt is feléri ésszel, hogy ha letesznek, akkor annak az az oka, hogy anya talán ki akar menni pisilni, netán enni, esetleg mosogatni, és akkor Ő ott kell, hogy maradjon, és ez nem tetszik neki. Szóval ez van, szeparációsan szorongunk, mert azt is kell. 

Hozzátáplálás: elkezdtük 6 hónaposan, és öklendezett. Próbáltam ezerféleképpen elkészíteni az almát, na jó, csak háromféleképpen (reszelve, nyersen turmixolva, párolva-turmixolva), de egyik sem jött be. Kiköpte, és egyszer hányásig öklendezett. Mondjuk ezt már a sárgarépa pürétől sikerült elkövetnie, de akkor mondtam, hogy jó, oké, mi nem kezdjük el a hozzátáplálást, ráérünk. Nem akarom a gyerekkel megutáltatni az evés. Aztán most otthon voltunk ugye, és láss csodát, megkóstoltattam vele dolgokat, és bevette a kis gyomra. Sőt, úgy falta, hogy csak pislogtunk, és nevettünk azon, mennyire kis mohó. Evett húslevest, csak a levét persze, csirkekrémleves, krumplipürét. Ezen felbuzdulva tegnap újra nekikezdtünk, és úgy ette az almát, hogy nem győztem adni neki. Nekünk ennyi időre volt szükségünk ezek szerint.

Játék Mátéval: nem megy, nem engedhetem. Máté eddig nem bántotta Zsombort, de sajnos fordult a kocka. Most sem kifejezetten bántja, hanem túlszereti. Úgy öleli, hogy közben agyonszorítja, megnézi, hogy hol van a szeme, megcsípi az arcát. Nem tudom, hogy normális-e az ilyesmi, de nálunk ez van. Próbáljuk határozott, de szép szóval figyelmeztetni. Néha nem megy, és üvöltök, mert baromira megijedek, és olyankor nem azon gondolkodom, hogy "jaj, mi lesz a lelkével?", mert az győz, hogy "jaj, mi lesz a szemével/kezével/lábával/nyakával/belső szerveivel?". Észnél kell lennem, már nem hagyhatom őket együtt. Eddig nyugodtan megtehettem, nem nyúlt hozzá. Meg azon is agyalok, hogy lehet el kellene kezdenem Máté játékaiból kiszelektálni az apró darabosakat, és száműzni őket egy jó magas polcnak is a legtetejére. Mert valamelyik nap is egy Kinder tojásos miniautó volt már a szájában Zsombinak. Most jön a neheze a dolgoknak, érzem én...

Egyebek: a Húsvét eltelt, semmi extra, ettünk egy csomót, otthon voltunk egy hetet, sikerült anyáéknál és anyósoméknál is eltölteni egy kis időt, sőt Máté keresztapukájáéknál is, úgyhogy mozgalmasan telt az elmúlt időszakunk. Már az is naggggyon jó volt, hogy nem kellett főzni, mosni, mosogatni, csak a gyerekekre figyelni, vagyis közülük is csak inkább Zsombira, mert Mátét lefoglalták a nagyszülők, és nem igazán lehetett becsalni az udvarról. Ami amúgy király, és egyben szomorú, hogy nincs kertünk, mert nagyon élvezné, látom rajta. De ez van, majd egyszer. Nagyjából ennyi! :)

Összehasonlítok

Még Zsombor születése előtt elkezdtem írni egy bejegyzést, ami arról szólt, hogyan éltem meg a két terhességemet. Azt akartam leírni, - és ezáltal végig gondolni -, hogy mik történtek velem az összesen tizennyolc hónapban, és miben volt más a második kilenc hónap. Zsombor születése miatt félbemaradt a bejegyzés, de úgy döntöttem, hogy befejezem, és ki is egészítem az eltelt három hét tapasztalataival.

Azt leszögezem, hogy a hasonlitgatást az élet egyik területén sem szeretem, mert túl sok értelmét nem látom. Személyes tapasztalatok miatt - mely történtet egyszer talán majd kifejtek - azt például kifejezetten utálom, ha két gyermek testi, szellemi vagy épp lelki fejlődését hasonlítják össze. Mert miért is kellene minden egy évesnek 12 kg-nak lennie? Csak azért, mert valakik kitalálták a fejlődési görbe nevezetű szülősokkoló eszetlenséget? És mi van akkor, ha az én gyerekem már 1 évesen jár, a másik gyerek meg még "csak" próbálkozik az álldogálással? Ezzel az összehasonlítással viszont senkinek sem ártok, nem bántok meg vele senkit, legfeljebb magamat, én meg megbocsátok magamnak. :)

Mátéval szinte tökéletes terhességem volt. A dokim a vérvételes eredményeimet nézve sokszor mondta, hogy ez gyanúsan jó. Tényleg, sosem volt semmi panaszom. Nem dagadtak a lábaim, nem volt terhességi cukrom, negatív lett a strepto-m is. Nem híztam sokat, és annak ellenére, hogy mindenki szerint nagy hasam volt, jól bírtam magamat. Máté szeptember közepén született, én július végéig dolgoztam. A Férjem biztosan maximálisan egyetért azzal, hogy az érzékenységem is egészen elfogadható volt. Nem is sírtam sokat. És nem is bántódtam meg hamar. :) A szókimondóságom durvább lett, de hát erről csak a hormonok tehettek. A Zsomboros terhességem nem volt zökkenőmentes. Szinte minden vér- és vizeleteredményemnél büszkélkedhettem valami finomsággal. A nitriten kívül szinte minden volt "bennem", fehérje, cukor, baktérium, laphám. Én nagyon küzdöttem a nitritért is, de az nem jött össze. Talán majd legközelebb. ;) A Férjem szerintem visszasírta a Mátés időszakot, mert a második terhességem alatt bizony voltak időszakok, amikor az állapotomat inkább hívtam letargiának, mint érzékenységnek. De lehet, csak én éltem meg így, és Ő másképp látta. Na, meg is kérdezem majd. A lényeg, hogy ennek az érzésnek több oka is volt. Egyrészt nehéz volt maga a terhesség is, másrészt ugyebár itt volt velem egy gyerkőc, aki igazi "terrible two" volt, szóval hozta a két évesekre jellemző "formáját". Azok a helyzetek, amelyekbe Mátéval belekerültünk, bizony néha meghaladták a tűrőképességemet. Egyébként ilyen helyzetek most is vannak, de erről majd egy külön bejegyzésben írok, ha merek írni róla...

Mindkét gyerkőccel sokat hánytam az elején. Szándékosan használom ezt a szót, mert nem kis reggeli rosszullétek gyötörtek. Míg Mátéval a gyomrom megkegyelmezett nekem, mert csak egyszer kínzott meg, és ez az állapot csak egy hónapig tartott, addig Zsombornál nem volt ily' kegyes, ugyanis naponta akár hétszer is jelzett, hogy itt valami bibi van. Ráadásul most másfél hónapig tartott szenvedésem, sőt, még 6 hónaposan is képes voltam rohanni a wc-re egy fánk után. Az viszont igencsak meglepett, hogy a Zsomboros wc-s bulik ellenére az első másfél hónap alatt sikerült 6 kilót magamra szednem.

Ha már szóba került a hízás, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy Mátéval fokozatosan híztam, havonta 1-2 kilót. Zsomborral nem így volt. Vele előfordult, hogy egy hónap alatt akár 7 kiló is feljött rám, aztán két hónapig semmi. A végeredmény: Máténál 76 kg-mal mentem szülni, Zsombornál 82 kg-mal. Ja, és hegyes, fiúsnak mondott pocakom mindkét babával igencsak nagyra növekedett, úgyhogy jöttek ám a megjegyzések, hogy "biztosan nem ikrek?", "azta, tuti nagy baba lesz". Ha annyi ezresem lenne, ahány ilyesfajta megjegyzést kaptam..., akkor nagyon sok pénzem lenne.

Amit a legjobban sajnálok, az az, hogy úgy érzem, az első terhességem alatt sokkal többet foglalkoztam a terhesség, a szülés, a pocaklakóság lelki oldalával. Mátéval jártam jógázni és anya-magzat kapcsolatanalízisre is, és mindkettő nagyon hasznos volt. Feltöltött, megerősített, nyugodtabbá tett minden egyes alkalom, amit akár a jógásokkal, akár Mártával, a "pszichológusommal" töltöttem. Nem tudom, miért nem szakítottam időt ezekre a második terhességem során. Fogjam az időhiányra vagy épp Máté meglétére? Nem lenne fair, mert biztosan lett volna erre két-három órám hetente. Talán nem is lettem volna olyan sokszor magam alatt, ha hetente egyszer eljárok jógázni.

Ha összességében nézem a dolgokat, akkor Mátéval a terhesség során sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb voltam. Nem izgultam dolgokon, vagy legalábbis tűrhető és szerintem egy első terhes anyától elfogadható mennyiségben. Aztán amikor megszületett a Picur, akkor azért voltak nehéz időszakok, amikről csak részben tehettünk mi, a tapasztalatlan szülők, akik sokszor feleslegesen izgultunk. De végülis szerintem eléggé normálisan sikerült átvészelnünk az első évet Mátéval. Zsomborral másabb volt. A terhességem alatt mindig fájt valamim, és általában jött valami gikszer, ami aggodalomra adott okot. Ez csak azért meglepő, mert valahogy úgy lenne logikus, hogy a második terhességnek már könnyebbnek kellene lennie, hiszen van tapasztalatunk, tudjuk mi vár ránk stb. Nekem nem így volt.

De amióta megszületett Zsombor, valahogy megváltozott minden. Most semmin sem izgulok. Nem aggódok, van-e elég tejem, mert tudom, hogy van. Ha épp kevesebb van, akkor sem rohanok kétségbeesetten a patikába Lactoherb teáért vagy Urtica urens homeopátiás bogyóért, egyszerűen csak gyakrabban szoptatok, és várok. Nem mérem minden evésnél azon parázva, hogy megette a nagykönyvben előírt mennyiséget. És azt hiszem, szinte majdnem mindig tudom, mi áll a sírás háta mögött. Remélem, így is marad, és ez a higgadtság végigkísér engem minél tovább, mert ez jót tesz mindenkinek a családban.

Amikor kívülről nézem magamat, és látom, hogyan bánok Zsomborral, rájövök, hogy sok minden változott. Nem ugyanaz az anyuka gondoskodik Róla, aki Mátéról gondoskodott. Máténak szerintem szuper kilenc hónap jutott a pocakban, cserébe voltak nehéz időszakai földlakóként. Ezzel szemben Zsombor egy idegeskedőbb anyuka pocakjában cseperedett fel, viszont egy sokkal tapasztaltabb, nyugodtabb anyuka várta idekint. Hát, most már csak abban bízom, hogy a srácok elnézik nekem a rázósabb időszakokat, és csak a jóra emlékeznek majd. :)

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/osszehasonlitok/