az elmúlt egy év történései röviden, tömören

Hol is kezdjem?

Máté befejezte az első évet a suliban. Összességében pozitív kép alakult ki bennem a suliról, a tanárokról, a diákokról is nagyrészt. Nem mondom, hogy minden kerek, de ez van. A legnagyobb kérdés bennem, hogy nem tudom egyébként, hogy jól állunk-e ehhez a tanulásdologhoz. Mátééknál az volt, hogy minden házit megcsinálnak még ott a suliban, ezért otthonra sosem maradt házi. Második félévben már kérték, hogy legalább hétvégenként olvassunk, de bevallom, én ezzel annyira nem foglalkoztam. Nem mondom, hogy Máté nem olvasott, de nem tankönyvet, hanem saját könyvet, és nem rendszeresen. Én nem ültem le vele matekozni sem, és nem kérdezgettem ki a hazaküldött könyvei alapján mondjuk pl. a környezetet. A sulit meghagytam a sulinak, és amikor kijött onnan, és elmesélte a történéseket, amik sosem az órák vagy a tanulnivalók témakörébe tartoztak, hanem mindig azok az események voltak, amik a gyerekek között zajlottak, akkor én utána nem kérdezgettem tovább a tanulnivalókról. Inkább a kapcsolatokra voltam kíváncsi, hogy érzi magát, kikkel van, kikkel nincs, ha igen, miért, ha nem, miért. Nem tudom, kellene-e, illetve kellett volna-e a tanulnivalóra jobban koncentrálni, de én nem tettem. Lehet másodikban már másabb lesz, mert muszáj lesz, majd meglátjuk. 

Januárban Máté elkezdte az alapozó terápiát. Wekerlére járunk a fejlesztőházba, és látok is rajta változást. Hogy ez a torna miatt van vagy azért, mert érik, fejlődik, okosodik, azt nem tudom, de az tény, hogy fejlődött sokat. És ez jó. 

Zsombor szeptemberben új óvó nénit kapott, aki egy két lábon járó katasztrófa. Voltam is miatta az igazgatónőnél, mert egyszerűen tűrhetetlen, ahogy a gyerekekkel, főleg pár fiúval viselkedik. Zsombort, akinek hosszabb fürtös haja van, lekislányozta. Folyamatosan azzal fenyegette őket, hogy ha ezt vagy azt nem csinálják, akkor nem kapnak ebédet... WTF???? Azt, amit én fizetek ki? Menj a ... De a pontot az i-re az tette fel nekem, amikor az egyik kisfiúról levelet írt a Mikulásnak, hogy neki semmiképp se hozzon semmit, és úgy tett, mintha bedobta volna a "dobozba", de amúgy nem, majd mikor emiatt számon kértük, merthogy Zsombor azzal jött haza, hogy ő jó akar lenni, mert nem akar felkerülni "a" papírra, akkor volt pofája azt mondani, hogy ő igenis bele akart gázolni a lelkébe ennek a kisfiúnak, mert megérdemli! Érted, megérdemli! Ugyanez az óvó néni hazudik, amikor nem ír ki valamilyen programot, tudnivalót, mondjuk például azt, hogy ő kiírta, csak levette hamarabb, mert azt hitte, már olvastuk... Szóval katasztrófa... Vágom a cetlit, már csak egy évünk van vele. 

Amúgy Zsombornak volt egy másik ovis sztorija is, kb. 10-en megszervezték, hogy kiszöknek az oviból, amit egyik délelőtt meg is kíséreltek, ami annyiban merült ki, hogy sorakozónál ők a sorból egyszerre kiszaladták vissza az udvarra, mire bevitték őket az igazgatónőhöz, merthogy amikor elkapták őket, akkor nem szégyellték el magukat, hanem nevetgéltek. Volt szökési terv, útvonal, minden. Hát én ezen sem akadtam ki annyira, mint kellett volna, és ez sem annyira tetszett az óvó néninek.

Zsombor semmit sem változott. Ugyanolyan, mint volt. Mindenkivel elvan, mindenkit szeret, mindenki szereti, bújik, ölel, szeret, dicsér. Mondjuk Máténak egyre kevesebbet tűr el, így van, hogy tiszta erőből nekimegy, mert már nem bírja a szekálást, a piszkálást. Ilyenkor Máté néz nagyokat, én meg igyekszem lecsitítani őket. Bár néha szívem szerint hagynám, hogy agyba-főbe verjék egymást, hátha vége lenne ennek a huzavonának. Mert az idegeim egyre kevésbé bírják... :(

És akkor énrólam pár szót.

Épp felújítok/unk egy új lakást, amit szintén a József Attila-lakótelepen vettünk, és amibe - ha egyszer kész lesz, mondjuk pl. ősz közepén - én és gyerekek fogunk költözni, merthogy elválnak útjaink Bandival... Iszonyú nehéz időszak van mögöttem, mögöttünk, de nem volt más út, lehetőség... Egyszer fent, egyszer lent vagyok emiatt. Van, hogy hajnalig forgolódom és őrlődök, mi lesz velem, velünk, van, hogy mindent elintézek 1 nap alatt. Nehéz. De eddig is az volt, és biztosan az is lesz. 

Hát ez van.

Anyák napjára - most tényleg szeretettel

Tök régóta terveztem, hogy írok ide, mert le akarom jegyezni a történeteket, ugyanis attól félek, hogy ha nem írom le, elfelejtem majd, és nem lesz reális képem arról, mi hogyan is történt. Hogy megszépülnek az emlékek, amit nagyon nem akarok, mert akarom tudni és olvasni, hogy szar volt, meg nehéz, meg persze azt is, hogy jó és könnyű. 

Nem tudom, hogy érdekes-e vagy sem, hogy épp ma, anyák napján ültem le a gép elé, mindenesetre azért tuti jó, mert a bejegyzés címét hamar kipipáltam. :) És innen jutott eszembe az is, hogy a mai napig a legolvasottabb blogposztom a 2014-es anyák napi kirohanásom(?), és hogy ezt valószínűleg soha többé nem fogom tudni überelni (200 feletti kattintás, jesszusom!). Mondjuk ha részletesen leírnám a tegnapi ultrafos napunkat, akkor talán felül tudnám múlni azt a 2014-es hangulatot, de nem teszem. Azért hogy emlékezzek, annyit idevések, hogy miután vízipisztollyal felfegyverkezve jó hangulatban végigtakarítottuk az erkélyt a srácokkal és a Mekiben betoltunk egy-egy mcfreeze-t, azért utána jól elcsesződött minden, mert egymást túlüvöltve jöttünk haza, rugdosódások, "Te vagy a leggonoszabb anya" és "Meg sem érdemled ezt" mondatok közepette.

Helyette írok olyan cukiságokat, hogy ma kaptam két virágot, és nem olyan 500 forintosat, amivel tele van az OBI meg az összes útszéli virágbolt és csak arra jók, hogy a megvásárolásukkal a virágboltosok - és a vásárlás után 5 nappal a kukák - gazdagodjanak, ja és persze arra, hogy a hülye népek meg enyhítsenek a lelkiismeretükön, hogy csak nem felejtették el az anyák napját (vagy nőnapot)... szánalmas! Pár évvel ezelőtt kerek-perec kijelentettem hát, hogy nekem rendes virág kell ilyen alkalmakra. (Bandinak már átment, de a család lelkébe még nem gázolunk bele, semmiképpen sem!) Szóval azt találtam mondani talán 3 évvel ezelőtt, hogy vágott virág köll, amitől nem is várok sokat, csak hogy ameddig van, addig szép és színes legyen, és ez idénre már odáig fejlődött, hogy rendes, zöldzöld virágot "rendeltem" magamnak. Ez utóbbit meg is kaptam, és kicsit sem zavar(t), hogy én magam választottam ki az egyiket. És hogy rögtön kapcsoljak valami okos, magasröptű, anyáknapi okosságot is ide, azért tettem mindezt, mert szembe jött velem ez:

és közben meg azon agyaltam, hogy igen, értem, tényleg szar nekünk, mert alig marad időnk magunkra, de honnan tudná szerencsétlen másik fél, hogy én arra a sok dologra vágyom, ha nem mondom el neki??? Ha nem fejezem ki, hogy ezt vagy azt akarom? Tudom, okos és bölcs vagyok, nem volt ez mindig így! :))))) Na de komolyan! Tudom, hogy meg kell tanulni az érzéseink és vágyaink kinyilvánítását is, de akkor nem kellene már ezzel sokáig várni! Nekem eljött egy pont, amikor megértettem, hogy nem gondolatolvasó a másik; és hogy megint valami szipiszupi anyáknapi vonatkozás is legyen, azért ehhez nagyban hozzájárult anyukám, aki közeledve a 60-hoz, millió pszichológiai könyv/cikk/előadás után egyszerűen még mindig azt várja el mindenkitől maga körül, hogy gondolatolvasó legyen és találja ki, mit szeretne. Én nem haragszom rá ezért (de, néha kurvára), tudom, hogy ilyen, csak sajnálom őt, mert már tudom, hogy sokkal több energiába telik azon agyalni, hogy már megint nem tudjuk, mit szeretne, ráadásul plusz energia, hogy ezért még meg is kell bántódnia... Szóval én már ott tartok, hogy emeltem a futásadagomat, és heti háromszor futok, meg Anyahajózok, meg egy kis koncert is becsúszik néha. 

És amúgy meg pl. tök büszke vagyok magamra, mert valamikor februárban megfogadtam, hogy leküzdöm a játszótér (valójában a játszótéri anyukák, bocs) iránt utálatomat, és tavasztól minden nap játszóterezek a gyerekekkel. Nem mondom, hogy mindig ép elmével és hangos szó nélkül megússzuk, de hát ez van, nem vagyok tökéletes, de próbálkozom. Mondjuk annyira még nem vagyok badass arc, hogy a tömött, "legforgalmasabb" játszótérre menjek, de majd az is eljön. Meg inkább oda megyünk, ahol ovis társak vannak, és lehet nyugodtan biciklizni is anélkül, hogy a kocsiktól vagy a sok járókelőktől kellene védeni vagy szólongatni a gyerekeket.

Ja, gyerekek! :) Mátét felvették a kiszemelt suliba, sőt a kiszemelt osztályba. Ó, je! Ha meg jön a feketeleves, akkor jön, és kitaláljuk, mi legyen.

Na mára ennyi voltam.

Suli, ovi, meló és egyéb tervek, célok, álmok, kétségek

Na szóval, ezerrel benne vagyunk a suliválasztásban. El kellett engednem a Waldorf-ban, illetve az alternatív iskolákban való gondolkodást. Nagyon sok emberrel beszéltem, meghallgattam az összes olyan anyukát, akinek adok a szavára, illetve olyat is, akit csak látásból ismerek, és az van, hogy a lakótelep három sulija közül fogunk választani. Mivel az egyiktől egy zebrányira lakunk, adná magát, hogy az legyen, de lehet, hogy mégsem az lesz a befutó. Most nincs kedvem/időm erről bővebben írni, talán később és külön. Szóval lehet, hogy megint egy kicsit messzebbre megyünk (ahogyan az ovinál, és ami jó döntésnek bizonyult), de mégsem túl messzire, és egy olyan sulit, illetve osztályt, még pontosabban tanító nénit választunk, akiről azt tudjuk, hallottuk, hogy nála első a gyerek. Azt gondolom, hogy Máténál ez válna be leginkább. Vagyis nyilván minden gyereknél, de ez állami vonal, itt ennek már örülni kell, sajnos. :( De erről is később majd. Mátéról még annyit mindenképpen írnom kell, hogy valószínűleg felmérik majd figyelemzavar területen. Nem NevTan vonalban gondolkodom, hanem egy komolyabb helyen (Vadaskert) és egy kis "magánház"-ban (DIXI Stúdió).

Zsombi látszólag szereti az ovit. Mondjuk reggelente rendre elmondja, hogy nem akar oviba menni, kicsit sírdogál is, erre én nem kezdem el győzködni, hogy "de az ovi jó", hanem csak megölelgetem, megpuszilgatom, és utána valahogyan felöltözünk, elindulunk, és aztán meg már mindenféle fennakadás nélkül megy be a csoportszobába. Volt fogadóóra, ahol elolvashattam az értékelést róla, és hát minden szép és jó volt. Minden területen ügyes, nyitott, barátkozós, ügyes, értelmes, azt se tudják, milyen szakkörre vigyék majd, mert mindenhez ért. Fura volt ezt így olvasni, különösen annak fényében, hogy Mátéról ugyanezek az óvó nénik írtak már jellemzést. Meg amiatt is, mert írásos nyoma van annak, hogy a két gyerekem egyáltalán nem ugyanolyan természetű, tudású, hozzáállású és lelkületű egyéniség. 

Nehéz ez. Látszólag Zsombornak könnyebb, mert mindig mosolyog, alapvetően nagyon nyugodt természet, szeret mindenféle tevékenységet, elmolyolgat a feladatokkal, játékokkal. Ennek alapvetően nagyon kellene örülnöm és persze örülök is, meg nem is hasonlítgatok, de mindig bennem van az, hogy Máté meg nem ilyen. Ő morcos, kiabál, veszekszik, hullámzik a hangulata, sok minden nem megy neki, vagy Zsombornak sokkal jobban megy, mert Zsombor összeszedettebb. Máté hamarabb megunja a játékokat, szeret irányítani és nem jól viseli, ha nem az van, amit ő akar. Mindig arra gondolok, hogy ez az én hibám? Vele türelmetlenebb voltam? Szigorúbb? Jobban észreveszem a rossz dolgait és arra erősítek rá? Most is azt emelem ki, hogy mi nem megy neki... Meg hogy igen, az, aki kiabálós, izgőmozgó, az a gyerek nehezebben tud beilleszkedni, több vele a "probléma", nehezebb vele közösségbe menni. És valahol azt hiszem, ez az, ami zavar. És ilyenkor meg persze bűntudatom lesz, hogy mekkora egy szarszemét anya vagyok, hogyan gondolhatok ilyeneket?! Valószínűleg amúgy az egész mögött az van, hogy első gyerek, tapasztalatlanabbak voltunk (én mindenképpen), nehezebben viseltem azt, hogy megváltozott az életünk, és hogy nem minden fekete és fehér. És hogy lehet nehezebb vele egy közösségbe menni, mert hamar konfliktusba keveredik és nyíltan megmondja, ha valakivel nem akar játszani, mert nem szereti, de mikor ezen gondolkodom, akkor meg az is eszembe jut, hogy úgy vág az esze, mint a borotva, soha nem lehet átvágni, figyel az összefüggésre, és soha nem lehet mismásolni, mert olyan éles megfigyelő és úgy emlékszik mindenre, ahogyan senki a családból. 6 és fél évesen érvekkel felfegyverkezve veszekszik velem és az igazságérzete hatalmas. Kimondja, amit akar, ami bántja, ha felbosszantom és ha undok módon viselkedem vele. És hát azért ez jó, nem? Ha valaki megfogalmazza az érzéseit, ha mer rosszul lenni. Folyamatosan tanít engem amúgy. Egyszer csak megtanulom a leckét. :) Csak olyan jó lenne nem bűntudattal és örökös félelemmel élni ezzel az egésszel kapcsolatban; neki se, nekem se.

Melótéren az van, hogy projektezünk ezerrel, kapok is utána jó kis pénzt és a fizetésemet is megemelték. Juhéjjj!

Futok, itt van a bizonyíték is. Áprilisban a Vivicittán indulok 10 km-en.

Sok tervem van: a kapcsolódó neveléses dolgokra sokkal jobban rá kellene feküdnöm, ha már az oktatója lettem. Áprilisig döntenem kell, hogy belevágok-e a mentálhigiénés képzésbe, ami kétéves, a Semmelweis Egyetemen tanulnék. Az angolra is rá kellene erősítenem, mert amúgy menne nekem, csak nulla önbizalmam van. A jogi szakvizsga meg... hát nem is tudom, hogy akarom-e.

Máté

A mostani bejegyzésnek Mátém lesz a középpontjában, mert most az életünk mindennapjait Ő határozza meg.

Kezdjük azzal, hogy volt egy kisebb balesete, amit épp ésszel, illetve egy púppal a fején és pár apró sebbel a hátán megúszott. A keresztfiaink név- és szülinapját ünnepeltük sógornőméknél, a felnőttek a nappaliban beszélgettek, a többi gyerek a szobában játszott. Egyszer csak egy hatalmas csattantást, csörrenést hallottunk, és láttuk, hogy N. szalad ki a szobából és kiabálja, hogy "rájuk dőlt a szekrény". Persze már a csattantásra rohantunk, de ez a mondat lezsibbasztott egy századmásodpercre. Mikor beértünk, láttuk, hogy a szekrény rájuk dőlt, de semmilyen más részletre nem emlékszem, csak hogy kihúztuk őket a szekrény alól, és elkezdtük vizsgálgatni őket, és hogy nagyon nagy volt a káosz. Szerencsére meg tudtam őrizni a hidegvéremet akkor ott, és nagyon nyugodtak voltunk Bandival. A keresztfiam felmászott a szekrényre, hogy levegyen egy hajót, és mivel nem volt felfúrva a szekrény, Mátéra és a keresztfiamra ráesett. Szerencsére nyitva volt az üveges ajtaja a szekrénynek, és az megtámasztotta magát a szekrényt, de azt még így sem tudjuk, hogy a keletkezett sérüléseket mi okozta: a szekrény vagy az abból kieső cuccok. Zsombi amúgy a másik szobában volt, N. meg a kanapén ült, Őt nem érte el a szekrény. Mikor a nagy riadalom közepette kicsit megnyugodtunk, még alaposabban átvizsgáltuk Mátét, de csak a púpot találtuk meg, illetve azokat az apró sebeket. Nem mondom, hogy nem kezdtem el azon gondolkodni, vajon nem kellene-e bevinni kórházba, de elhessegettem ezt a gondolatot magamtól, mert utána is az látszott, hogy jól van. Kérdezgettük a nap eseményeiről, hogy ellenőrizzük, nincs-e agyrázkódása, de mindenre emlékezett. Amikor nagyjából megnyugodott mindenki, a gyerekek elkezdtek újra játszani, és mindenki megbeszélte, mit kellett volna csinálni a szekrénnyel, elvonultam a wc-re sírni. Nyilván akkor jött ki rajtam a feszkó, és nem akartam mások előtt sírni... A lényeg, hogy utána még el-elpityeredtem, de már túl vagyunk ezen. Mindenesetre nem volt könnyű senkinek sem. Kíváncsi vagyok, Mátéban hogyan és mikor jön majd még elő...

Ami meg állandó probléma, hogy Máté iszonyat feszült mostanában. Kiabál mindenkivel, egyből üt, káromkodik, utálja az ovit és nagyjából mindenki szar körülötte, legalábbis Ő ezt mondja. Én tudom, hogy ez miről szól, de nagyon fárasztó. Tudom, hogy rosszul van, hogy feszült, azt is tudom, hogy ez miattunk van, de már én is kivagyok, és nem találom a megoldást. Ok, van a kapcsolódó, de valahogy annyira kimerítenek a mindennapok, hogy ahhoz sincs erőm. Túl akarok már lenni ezen a szörnyű korszakon vele, és akarok egy kis pihit, amikor minden happy, hogy aztán majd jöhessen a sulinak nevezett agyrém... Nem bírom nézni, ahogy gyepálja Zsombort, aztán meg ahogyan ölelgeti, mert Ő a világ legjobb tesója. Egyszerűen sosem tudjuk, hogy mire számítsunk tőle, és ez idegőrlő... Mondjuk ahogyan ezt most leírom, rájövök, hogy nagyjából Ő sem tudja, mire számíthat tőlem, mert van, hogy tök nyugodtan kezelem ezeket a hangulatingadozásokat, és van, hogy az első dologért kiabálok... Amúgy be fogok jelentkezni egy terápiára vele, és majd jövök a részletekkel, ha megvoltak az alkalmak.

És amit még ide csak feljegyzek, hogy ne felejtsem el: suliiiiiiiiiiiiiiii... ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá... és mindezt teljes hangerőn, kurva idegesen... 

Ennyi nagyjából.