Zsombor hat hetes lett. Vége a gyermekágyi időszaknak, túl vagyunk a státuszvizsgálatokon, és azt kell, hogy mondjam, eddig majdnem minden rendben volt. Ami nem, arról is fog szólni ez a bejegyzés.
Azt már megírtam, hogy az első pár szoptatást Máté nagyon nehezen viselte. Apának köszönhetően a szoptatási probléma Mátés oldala - úgy tűnik végleg - megoldódott. De hogy ne legyen egyszerű az élet, mert hát az olyan unalmas lenne, jött egy kis (?) nehézség. Meg is állapítottam, hogy előre ittam a medve bőrére az előző bejegyzés megírásakor. Nagymellénnyel újságoltam, hogy én aztán nem rohanok fejvesztve mindenféle segítségért ide-oda, mert én vagyok a megtestesült nyugalom. Na ja, egészen addig így is volt, míg az én Csöppségem hajlandó volt szopizni, és ezért volt tejem. Aztán a nyugalmam egy pillanat alatt elszállt, amikor Zsombor is és én is lázasan feküdtünk az ágyban, és a kettőnk erőtlensége miatt a tejem szépen lassan igencsak megfogyatkozott. Bizony hogy rohantam a patikába egy kis Urtica Urens-ért. Istennek hála, minden jól alakult. Zsombor láza hamar lement, a "non stop" szoptatásnak köszönhetően pedig szépen megnövekedett a tejem mennyisége is. Azóta ezen a téren nincs gond, és őszintén remélem, hogy nem kiabálom el a dolgot.
Ami igazán megnehezítette ezt a pár hetet, az a szüntelen betegeskedés. Zsombor születésekor Máté már beteg volt. Bár nem volt komoly baja, csak köhögött kicsit, ez épp elég volt ahhoz, hogy nehéz szívvel hagyjam Őt a szüleimre. Hazaérkezésünk után sem volt jobb a helyzet, úgyhogy egy hétig nem is ment bölcsibe. Hozzáteszem, egyébként is együtt terveztük az első egy hetet, hogy kicsit összeszokjanak a gyerkőcök. Letelt a hét, Máté jobban lett, kezdődhetett a bölcsi. Összesen négy napot járt, ugyanis utána megint lebetegedett, és nem is akárhogyan. A köhögése egyre rosszabb lett, éjszaka alig tudott aludni, és gyakran kelt sírva, mert szerintem megijedt attól, hogy nem kapott levegőt az orrán. A szomszédok biztosan nagyon örültek az éjszakai orrszívásnak, de hát ez van. Két hétig volt itthon, és csak a homeopátiának köszönhetően tudott meggyógyulni. Ezután következett két hét bölcsi, és most megint itthon van, mert a múlt hétvégén hányt, ment a hasa, és megint elkezdett köhögni, de most még durvábban, mint ezelőtt. Nem tudom, ezt lehet-e még fokozni, de bízom benne, hogy nem. Szóval holnap ismét meglátogatjuk a homeós doki néninket, és reménykedem, hogy jövő hétre meggyógyul. Mindenki azzal nyugtat, hogy ez együtt jár a közösségbe kerüléssel, és én is pontosan tudom, hogy ez így van, de anyaként nagyon nehéz nyugodtnak maradni, ha azt hallod, hogy a gyereked a szomszéd szobában épp kezd megfulladni, és ikegve sír, mert bár hulla fáradt, mégsem tud aludni. Mondanom sem kell, hogy a nyugtalanság és a kialvatlanság egy idő után - szégyen vagy sem - türelmetlenségbe csapott át nálam, ami miatt meg bűntudat gyötört, és utáltam magamat. Dühített a tehetetlenség is, hogy nem tudok segíteni neki, és nem értettem, miért ilyen hosszadalmas a gyógyulás. Az egészben az a legrosszabb, hogy Zsombor is beteg lett, és igencsak megijedtünk, amikor azt mondta a dokibácsink, hogy ha nem megy le a láza, akkor irány a Heim Pál. Ráadásul Ő még csak három hetes volt, amikor már az orrát kellett szívni naponta kétszer-háromszor... Egyeseknek talán morbid lesz, amit írok, de próbálom ennek (is) a jó oldalát nézni. Máté már biztosan nem fog sokat hiányozni az oviból, mert acélból lesz az immunrendszere, és talán Zsomborom is könnyebben vészeli majd át a bölcsit, hiszen az Ő kis szervezete is megedződik addigra.
És most jöjjenek a pozitív dolgok.
Máté egyre ügyesebben beszél. A kedvenc mondatom tőle: "Nem meleg a teja." Így leírva nem adja vissza azt, amit igazán szeretek ebből a mondatból, de meg kellett örökítenem, mert ha majd egyszer újraolvasom ezt a bejegyzést, pontosan úgy fog visszacsengeni a fülembe, ahogyan kimondta. Sokszor játszik azzal, hogy lehajtja a fejét, és elszomorodik, és amikor megkérdezzük tőle, hogy miért szomorú, akkor ránk néz, elneveti magát, és azt mondja: "nem szomolú, viddá." Imádnivaló ilyenkor. A hisztikkel és az esti egyórás altatásokkal még mindig küzdünk, de talán idővel ez is rendeződik. Persze lehet, hogy a végére nekem komolyan el kell gondolkodnom, hogy az eredetin kívül milyen más hajszínnel tudom magam elképzelni, ugyanis ősz hajszálaim száma az "enyim"; és az "én akalom" korszak miatt igencsak megszaporodtak.
Zsombor is szépen fejlődik. Egy hónaposan 55 cm és a védőnőnk szerint 4500, a dokink szerint 4400, a mi mérlegünk szerint 4600 gramm volt. Követi a szemével a csörgőt, ránk mosolyog és ügyesen tartja a kis fejét. A hasfájásos időszakon még nem vagyunk túl, így továbbra is figyelnem kell arra, mit eszem. Attól szenvedek a legjobban, hogy sok olyan zöldség van tiltólistán, amit imádok és "régen" rendszeresen ettem. Majd' megveszek egy jó fokhagymás pirítósért, és most úgy érzem, a fél karomat odaadnám, ha ehetnék egy kis házi kolbászt fehér kenyérrel és lilahagymával.
Folytatjuk...
