Az első, a harmadik és az utolsó

A babamamainfo-ra írt utolsó bejegyzés:

Megünnepeltük Zsombor első és Máté harmadik szülinapját, ez pedig azt jelenti, hogy az Első évünk a nagytesóval rovat utolsó bejegyzését olvashatjátok most. Két fergeteges party mocskos részleteibe avatlak be Titeket, aztán mesélek egy kicsit Zsomborról is, majd visszaemlékezek az elmúlt egy évre, és a végére még egy meglepetést is tartogatok Nektek.

Tervezni tudni kell, és mi, a Férjemmel nagyon tudtunk, mivel ugye Máté szeptember 12-én, Zsombor pedig szeptember 19-én érkezett meg közénk. Ez a tény, illetve az a körülmény, hogy a családtagjaink messze laknak tőlünk, magával hozta a duplaszülinap ötletét. Viszonylag könnyen találtunk dátumot, ami mindenkinek megfelelt, aztán persze, ahogy lenni szokott, szinte majdnem mindenkinek közbe jött valami, és úgy tűnt, nagyon össze-vissza napunk lesz. Szerencsére nem így lett. Ahhoz képest, hogy 55 nm-re zsúfolódott be kilenc felnőtt és négy gyermek, az ebédet pedig három körben fogyasztottuk el, elég jó hangulatú kis összejövetelt sikerült összehoznunk. A gyerekeket elhalmozták ajándékokkal, volt sok süti, kis sírás-rívás és haddelhadd a játékokért. Felkértük kiscsaládunk két tagját, hogy legyenek Zsombor keresztszülei, akik boldogan mondtak erre igent. Megvan a dátum, a helyszín, a választásunk pedig arra a lelkészre esett, aki a Férjem gyerekkori, majd később Refis barátja is volt. Ezt én egy nagyon megható dolognak tartom, és kicsit sajnálom is, hogy Máténál nem így jártunk el. A lényeg, hogy október végén megkeresztelik Zsomborót, és mi már nagyon várjuk.

De térjünk vissza a szülinapokhoz! Merthogy két bulit említettem az elején. Ennek a másiknak is két főszereplője volt, Máté és a barátja, Gergő, akit egyébként egyszer a főnökeként aposztrofált Máté. Mi sajnos nem tudtunk meghúzogatni Gergő fülét az Ő party-ján, ezért arra gondoltunk, ünnepeljünk együtt Máté szülinapjakor, csak mi, se család, se más barátok. Ez a móka is jól sikeredett. Volt ott minden: finom kencék, mennyei pogácsák, nagy-nagy öröm a palacsintatorta láttán, meg kis csihi-puhi az autókért, ceruzákért, vonatokért. Ide kapcsolódva szeretnék megosztani egy felismerésemet. Sokat lehetne tanulni a gyerekektől konfliktuskezelés téren, nekem legalábbis mindenképpen. Mert miután megtörténik az ominózus összecsapás egy-egy játékért, a srácok pikkpakk túllendülnek a konfliktuson, és úgy játszanak tovább, mintha mi sem történt volna. Persze előfordul, hogy jön egy újabb kényes helyzet, de azon is túllépnek hamar, és puszival köszönnek el egymástól, mintha nem is próbálták volna egymást jól elagyabugyálni az éppen kezükben lévő tárggyal. Minden találkozás alkalmával szereznek egy-két harci sérülést, ennek ellenére emlegetik a másikat, és alig várják az újabb bandázást. Én meg olyan vagyok, hogy a sérülések után eltűnök, félrevonulok duzzogni, és csak jó idő elteltével bújok elő, merthátna, engem megsértettek, úgyhogy hagyjon mindenki békén, hadd nyalogassam a sebeimet nyugodtan. Gyerekes viselkedés nem? Egy felnőttől…

Éééés most dobpergés…. Zsombor egy éves lett. Ezt nekem nagyon nehezemre esett megemésztenem, merthogy úgy telt el ez az egy év, hogy észre sem vettem. Talán kiderült számotokra, hogy bizonyos dolgokkal, főleg neveléssel kapcsolatos témákban igen problémázós anyuka vagyok. Úgy tűnik, hogy ez egy úri huncutság nálam, amit akkor űzök, ha van időm. Merthogy Mátéval volt időm gondolkodni, netet bújni, és csak pörögni és pörögni azon, hogy „miért nem alszik már egyedül?”, „miért kiabál, izeg-mozog állandóan?”, „miért harapdál?” és sorolhatnám jó sokáig. Ez nagyon megnehezítette Máté első évét, és ha őszinte vagyok, a másik kettőt is. Mindig az van bennem, hogy valamit elrontottam, nem így kellett volna csinálni, nem kellene ezt vagy azt megengedni neki. Zsombornál eszembe se jut azon őrlődni, hogy vajon jó-e ha közöttünk alszik vagy ha egy évesen még mindig négyszer szopizik napközben, és az éjszakáról nem is írok, mert nem hinnétek el. Ha bírom, akkor átmegyek, megszoptatom, aztán visszateszem a kiságyba aludni, és ezt csinálom akár óránként is. Ha meg hulla vagyok, akkor fogom, magunk közé teszem, és az ott töltött idő alatt annyit szopizik, amennyit csak akar és tud. Őt hordozom is, igaz, nem állandóan, de többször. Ha sír a babakocsiban hazafelé úton, nem kapom ki, beszélek hozzá, nyugtatgatom. Máténál nem ez volt. Ha elkezdett sírni, a kézitáskám és a kb. 4 kilós bevásárlótáskám mellé felkaptam az ölembe, és együtt toltuk haza a kocsit, mert hát milyen anya vagyok én, hogy hagyom sírni azon a maradék 100 méteren?! Tudom, hogy nem szerencsés hasonlítgatni, Őket nem is szoktam, de a saját hozzáállásom nagyon sokat alakult az elmúlt egy évben. Nem tudom, számít-e, remélem, igen. Sokszor gondolkodom azon, hogy milyenek lesznek, ha felnőnek? Mi fogja őket érdekelni? Sport, zene, semmi? Sosem tudhatom. Szentül hittem például, hogy Máté a „nehezebb eset”, de nem, nem. Zsombor a maga hat fogával és nyugis természetével úgy tud sírni, ha nem nyomkodhatja a laptopot, hogy a gyermekfogászati klinikán kötünk ki. Sőt, azon is gondolkodtam, hogy lehet, jobb lenne, ha megengedném neki, hogy megkavarja a forró levest, mert most, hogy nem engedem, akkorát ugrik nemtetszésében, hogy majd’ beleesik a levesbe. Sosem értettem, miért aggódnak anyukák, hogy sírás közben megüti magát a gyerek, van annak esze, egyszer megüti, utána vigyáz majd… Aha, már értem őket. Én konkrétan remegek. Ha nem akarja, hogy letegyem, de nekem mégis muszáj, mert mondjuk hív a természet, akkor a kezemet a feje elé kell tennem, nehogy lefejeljen valamit a nagy ellenkezésben. Hajajjj, mi lesz még itt! Amúgy meg ügyesen mászik, de a fenekén csúszva is közlekedik, sőt már lépeget is, igaz, főleg körbe-körbe, de ennek úgy tud örülni, hogy egyszerűen zabálnivaló. A kajákkal hadilábon állunk, hol jó eszik, hol nem, de már nem is érdekel. Sokat mosolyog, szépen fejlődik, és kész.

És most nem maradt más hátra: nagy-nagy köszönetet mondok Neked, Kati! Köszönöm, hogy láttál bennem és adtál nekem lehetőséget. Imádtam ezt az egy évet. Igyekeztem mindenféléről írni, mert az életünk is mindig olyan mindenféle. Az írás sokat segített nekem is. Hónapról hónapra összeszedtem a történéseket, és a virtuális papírra vetve végig gondoltam, mihez is akarok kezdeni ezekkel. Remélem Ti is élveztétek az elmúlt időszakot, és ha így volt, akkor tartsatok velem a jövőben is, merthogy nem hagyom ám abba az írást. Új rovattal jelentkezünk majd, melynek címe: Három pasival az élet. Lesz benne minden családi finomság, de kitérek megint a gyermeknevelés örömeire és nehézségeire. Jó lesz, higgyétek el!

Még egyszer köszönöm, hogy olvastatok!

Mátétörténetek

A babamamainfo.hu-ra írtam.

Mátétörténetek

Az egy hónappal ezelőtti írás és a cím alapján azt hihetnétek, hogy most meg Máténak adom át a szót, de nem. Ő már kész nagyfiú, idegennek hatna szerintem egy, az utóbbihoz hasonló bejegyzés. Mivel legutóbb Zsombor napjaiba pillanthattatok bele, most Máté körül fog forogni ezen iromány.

Az egyik legfontosabb fejlemény, hogy Mátét felvették a Gézengúz Oviba. Szeptember 15-én kezdünk, répa lesz a jele, a piros csoportba fog járni. Talán emlékeztek, hogy a megjelölt lakótelepi ovik egyikébe se sikerült bekerülnünk, szóval nagy morfondírozásba kezdtem, hogy akkor most mi is legyen. Magánovit nem akartam, a várólista lutrinak tűnt, így képbe került a Gézengúz Ovi, amiről már addig is csak jót hallottam, de úgy voltam vele, hogy mivel egy kicsit messzebb van, nem is oda tartozunk, majd akkor húzom elő a kalapból, ha nagy a baj. A baj nagy lett, és egy lakótelepi gézengúzos anyuka bátorításának köszönhetően felvettem a kapcsolatot a vezetővel. Baromi nagy szerencsénk volt, mert volt még pár hely, így már akkor, a telefonbeszélgetés során megígérte, hogy felveszi Mátét, miután betölti a hármat. Megbeszéltünk egy időpontot a beiratkozásra, de arra kért, hogy csak akkor menjek el erre a találkozóra, ha komolyan gondolom az ovit, és tényleg oda akarom vinni a fiamat. Korrektnek tűnt. Mivel az ovi már zárva volt, csak kívülről tudtam megnézni, meg a honlapról tudtam tájékozódni. Közben azt is megtudtam, hogy két anyuka is átviszi oda a gyermekeit abból az oviból, ahová mi tartoznánk, és aminek pocsék híre van. Összevetettem, amit tudok, mérlegeltük a távolság okozta nehézségeket is, és végül az ovi mellett döntöttünk. A beiratkozás technikai részét a Férjem intézte, mivel én épp otthon nyaralni próbáltam a fiúkkal. Augusztus elején találkoztam a két leendő gondozó nénivel. Egy fiatalabb és egy középkorú gondozónk lesz, szerintem tökéletes párosítás, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az egyikük az ovi legjobb óvó nénijének hírében áll. Alapvetően nyugodt vagyok, egy pici izgalom van bennem, de ez megmarad egy egészséges határon belül. Meglátjuk, milyen lesz.

Az elmúlt időszak másik nagy történése, hogy Máté elindult, sőt, nagyon jól halad a szobatisztaság felé vezető úton. Már régóta kérdezgették, hogy nem akarom-e még bilire/wc-re szokatni, és én mindig elmondtam, hogy még nem. Húztam az időt, ugyanis hajlamos voltam hinni annak a feltevésnek, miszerint a szobatisztaságra meg kell érniük a gyerekeknek. Aztán az is közrejátszott, hogy tudtam, a siker titka bennem is van, ugyanis ha én nem vagyok türelmes, akkor a fene megette az egészet. El akartam kerülni bizonyos mondatokat, nem akartam nyomást gyakorolni rá, és tudtam, ehhez bizony nagy-nagy odafigyelésre lesz szükség. Amikor elérkezettnek láttam az időt, vettem egy csomó kisgatyát, meg wc-szűkítőt, és egyik reggel mondtam Máténak, hogy vegyük le a pelust, legyen kisgatyában. Heves ellenkezés fogadta a felvetésemet, így hagytam az egészet. Pár nap múlva ismét felvetettem az ötletet, akkor sem tetszett neki. Másnap aztán a reggeli kaki és pancsi után egyszerűen nem adtam rá pelsut, pucéron rohangált a lakásban. Mikor fel akart öltözni, mondtam neki, hogy oké, de vegyünk fel kisgatyát. Nemet mondott, és azzal indokolta, hogy az kicsi. Aha. Én rontottam el. Elmagyaráztam neki, hogy miért hívják így, és hogy valójában éppen a nagyok szoktak ilyet hordani, meg hogy nézze meg, tényleg kisebb, mint a többi nadrág, majd letettem elé a választékot. Nem hiszitek el, de a verdás, a micimackós és a scooby doo-s gyönyörűségek helyett egy tipikus nagypapikockás darabot választott. Az elején minden pisi a földön kötött ki, a kaki ment egyből a wc-be. Aztán utána egyszer csak a pisi is odament. Nem mondom, hogy nem pisil néha be, sőt, a kaki is kicsusszan még a pelusba, de az esetek döntő többségében szól vagy nem is szól, csak megy, és intézi egyedül a dolgot. Az alvások idejére még kap pelust. A délutáni kiváltása lesz a következő lépés, az éjszakait pedig majd csak jövőre ütemeztem be, aztán meglátjuk, hová alakulnak az események.

A harmadik mesélnivalóm mi más lenne egy hároméves gyermek esetében, mint a dackorszak és annak finomságai. Újra felütötte a fejét, pedig én már tényleg azt hittem, hogy túl vagyunk rajta. Most nem rendez jeleneteket az utcán, nincsenek kínos játszótéri incidensek, itthon tombol az én Drágám. A probléma abban áll, hogy maga se tudja, mit akar. Az elején elkövettem azt a hibát, hogy miután a kérdésemre, miszerint kéri-e a körtét/sütit/golyót/bármit, nemmel felelt, megettem az adott dolgot. Egy-egy ilyen után földhöz verte magát, és úgy üvöltött.  Tanulva az ilyen esetekből, kétszer is visszakérdezek, és jelzem, hogy ha biztosan nem kéri, akkor én lehet megeszem, amire vagy az a reakció jön, hogy nem ehetem meg, mert az az övé, vagy az, hogy „pesze, Ana, nugottan”. A legszebb, hogy sose tudhatom. De ugyanezek a játszmák mennek, ha a betakarózásról van szó, vagy a fürdővízből való kiszállásról. A „nem” és a „de” napjában legalább ötvenszer elhangzik. Ráadásul most, hogy Zsombor is jön-megy, érdeklődik, próbálgatja Máté játékait, elkezdett féltékenykedni, és nem akarja odaadni a játékait se a tesójának, se más hozzánk ellátogató gyermeknek, mert az az övé. Krokodilkönnyel kísért sírásokkal, oda-odacsapkodásokkal kell szembenéznünk nap, mint nap. Szekálja Zsombit, túlszereti, nevelgetni próbálja. Nehéz nekünk, de azt is tudom, neki még nehezebb. Mindent ki akar próbálni, meg akar fogni vagy épp kóstolni, de vannak határok, amiket én vagy a saját lehetőségei szabnak, és ezeket nehezen fogadja el. Ha nemet mondok, jön a kérdés: „miért?”. Úgyhogy nekem nagyon észnél kell lennem, mit engedek és mit nem, van-e racionális, számára is érthető és elfogadható indok, ami egy idő után, sokat ismételgetve nem ellenkezést vált ki, hanem elfogadást. Sokszor a halk, csendes, nyugodt, de határozott szó ezerszer hatásosabb, mint egy emelt hangú megszidás, csak hát ember legyen a talpán, aki nem emeli fel a hangját, ha azt látja, hogy a nagyfia épp a kisfia szemét próbálja tüzetesen megvizsgálni egy xilofon ütővel.  

Tudom, hogy a belőle fakadó kíváncsiság és örökmozgóság miatt olyan okos és értelmes, és büszke is vagyok rá, mivel azonban az éremnek mindig két oldala van, be kell vallanom, a természete megkövetel tőlem egy olyanfajta éberséget, ami így, két év után kezd lankadni, és kezdek elfáradni. Kellene egy kis feltöltődés, ennek útját-módját próbálom most kitalálni. Ötletek?

Zsombor szemszögéből

Nagyon-nagyon sok mondanivalóm van, de ez az időszak húzós egy kicsit. A babamamainfo-ra viszont írnom "kellett", úgyhogy azt közzé is teszem.

„Egy hete azt hallgatom anyától, hogy meg kellene írnia valami bejegyzést arról, hogy az elmúlt hónapban mi minden történt velem, de sajnos nincs rá ideje. Arra gondoltam, segítek neki, és majd én mesélek. Felkészültetek?

Egy hónappal ezelőtt az egyik békés vacsorám közepette anya egyszer csak elkezdett sikító hangom kiabálni, hogy ’Gyere csak, Bandi, ott a foga, ott a foga, hallom, hogy koccan a kanál rajta!’. Először megijedtem, aztán mikor láttam, hogy anyáék mosolyognak, megnyugodtam, hogy biztosan minden rendben, csak anya így örül. Az viszont nem igazán tetszett, hogy azután minden egyes falat ennivaló után meg akart bizonyosodni arról, hogy valóban jól hallotta-e a koccanást, így elkezdtem kiköpdösni a kaját, ezzel jelezve, hogy elegem van. Anya vette a lapot, hogy nem kérek többet, de abban nem vagyok biztos, hogy az is tudatosodott benne, hogy nem a kajából lett elegem, hanem a macerálásból. A napokban megint felfedezte, hogy bizony kibújt a második fogacskám is, de ekörül most nem csapott akkora hűhót, bár azért még mindig többször nézegeti az ujjaival az ínyemet, mint azt szeretném, de sebaj, ezt még kibírom, ha meg elegem van, csak jól megharapom, és akkor lesz egy kis nyugtom. Egyébként nem értem, mi olyan nagy szám ezekben a fogakban. Én kifejezetten utálom, hogy ilyenkor alig tudok aludni, a pocakom is gyakrabban fáj, és az étvágyam sem az igazi. Biztosan az van, hogy a sok nehézség mellett ez okoz nekik egy kis örömöt.

Mintha a fogas mizéria nem lett volna elég, még egy betegség is bonyolította az életünket. Többször voltam lázas az elmúlt hónapokban, de ezek csak 1-2 napig tartottak, és semmilyen más tünetem nem volt. Aztán az utolsó ilyen alkalomkor anya elvitt dokihoz, aki meg totál elszörnyedt, mikor meglátta a torkomat, és azt mondta anyának, hogy muszáj gyógyszert szednem, mert bár a korábbi lázas betegségeket valószínűleg csak vírusok okozták, de ez a nagyon magas és makacs láz, no meg a haragos torok arra utal, hogy bacis a szervezetem. Láttam anya szemén a kétségbeesést, gyorsan elkezdtem vigyorogni, hátha akkor jobb kedve lesz, és így is lett. Az öröm nem tartott sokáig, ugyanis az egyhetes antibiotikum kúra kellős közepén a kukim és a fenekem kivörösödött és apró pöttyök jelentek meg rajta. Anya felhívta a doki néninket, aki azt mondta, hogy gombás lettem, merthogy a gyógyszer felborította a bélflórámat, úgyhogy kenegessen engem canesten-nel. Ismét eluralkodott anyán a kétségbeesés, meg mérges is volt, hogy ez hogyan lehet, mikor ő adta nekem a normaflore-t is, amivel pont ezt akartuk elkerülni. Szerencsére hamar megnyugodott anya. Kitalálta, hogy gyakrabban cseréli majd a pelusomat, meg egy kicsit puccoskodhattam is mindig. Egyszer nagyon vicces dolgot csináltam. Odapisiltem egy nagyot a szoba kellős közepére, és jól széttapicskoltam az egészet. Anya szemén először döbbenetet láttam, nem akarta elhinni, hogy ekkora mennyiséget pisiltem, utána meg megkönnyebbülést, hogy mindez a laminált padlón történt, nem pedig a szőnyegen. Máté épp ekkor lépett be a szobába, jót kacagtunk ezen az egészen.

Hogy azért valami jót is meséljek, el kell mondanom, hogy ez a négykézlábas közlekedés nagyon tetszik nekem. Az 

elején még lassan értem el egyik játéktól a másikig, de mivel tartani akartam a tempót Mátéval, bele kellett húznom, és a sok gyakorlásnak köszönhetően, már olyan gyorsan kavarok, hogy még anyának is nehéz engem utol érni. Olyat szoktam vele játszani, hogy elindulok egy olyan hely vagy játék felé, ami tiltott gyümölcs nekem, és amikor anya észrevesz, és szól nekem, akkor begyorsítok, és hagyom, hogy elkapjon, felemeljen. Ilyenkor jó nagyokat kacagunk, mert ez olyan vicces játék. Meg tudjátok, mi vicces még? Hajigálni és csapkodni a játékokat, meg bármit, ami a kezembe kerül. Tök jó hangokat adnak ki ezek a cuccok, nagyon buli. Anya ilyenkor szokta emlegetni a szomszédokat, de engem ők egyáltalán nem érdekelnek, mert nekem ez a játék nagyon, de nagyon tetszik. És táncolni is szeretek. Egyszer láttam, ahogyan anya és Máté együtt pörögtek valamilyen zenére, én meg rögtön utánozni kezdtem őket. Láttam, hogy tetszik nekik, ezért gyakran csinálom, hogy örüljenek, meg hát persze én is szeretem. Tudok táncolni a gyerekdalokra, meg a boci, boci-ra is, sőt még a zenélő vonatom hangjaira is. Néha meg még ezek sem kellenek, csak annyi, hogy anya azt mondja, ’tánci, tánci’, és én már ropom is. Próbálkozom a felállással is, de még nem az igazi, sokat kell gyakorolnom.

Azt meséltem már, hogy voltunk mindkét maminál és papinál? Nagyon klasszul éreztem magamat. Jó sokat voltam ölben, egyik kézről jártam a másikra. Csak az volt a baj, hogy néha esett az eső. Olyankor bent kellett maradnunk, pedig én sokkal jobban szerettem kint ücsörögni a fűben, meg a kavicsokat dobálni és nyalogatni. Na, de szerencsére többnyire jó idő volt, sokat sütött a nap is. Anya szerint kicsit le is barnultam. Én nem tudom, ez mit jelent, de biztosan jó dolog. Mamiéknál rájöttem, hogy imádok hintázni, meg Papival sétálni. Volt, hogy babakocsival mentünk ide-oda, de volt olyan is, hogy Papa magára rakott egy csatos valamit, engem beleültetett, és úgy néztük meg a várost. Másik Papiéknál felfedeztem egy cd-s polcot, jól ki is rámoltam, ahányszor csak visszapakolták Mamiék. És bicikliztem is, bizony, egy kék cicás biciklin tologattak. Nagyon jól éreztem magamat.

Az utóbbi időben rájöttem valamire. Sokkal izgalmasabb jönni-menni, mindent megfogni és bekapni. Szeretem bedugni az ujjamat mindenféle ici-pici helyre, és kiabálni, meg gagyarászni, és keserves sírni, ha valami nem megy, mert akkor anya felvesz, megnyugtat, és segít nekem elérni, amit szeretnék. Olyan nagy fiú vagyok már, hogy nem hordozóban, menetiránynak háttal utazom, hanem Máté régi ülésében, és így végre én is jól látok mindent. Sok időbe telt, mire rájöttek anyáék, hogy ez a baj, de jobb későn, mint soha. Meg valami olyasmit is mondtak, hogy most lettem 9 kg, ez volt a feltétele a váltásnak. Már nem akarok egy helyben ülni és nézelődni, menni akarok, felfedezni a világot. Engem az sem zavar, hogy Máté húz-von maga után, hiába mondom anyáéknak, hogy ne aggódjanak, hiszen nem fáj, ha emelget, mert ha fájna, sírnék. De nincs miért sírni, imádom a tesóm, szeretem, ha nyúz, jó vele játszani. Ő persze lehet, hogy néha haragszik rám, mert amikor odamegyek, és elveszem az egyik vonatát, vagy megrángatom a síneket, mindig kiabál, de engem ez egy cseppet sem zavar. Majd rájön Ő is, hogy jobb együtt játszani. Én kivárom.”

Időhiányban...

… szenvedek. Ennek a bejegyzésnek is legalább ötször ugrottam neki, de valami mindig megakadályozta, hogy befejezzem. Ha 30 órából állna egy nap, nekem az is kevés lenne. És még vissza sem mentem dolgozni. Mi lesz akkor? Azt szokták mondani, hogy a rossz után mindig valami jó következik, és én úgy látom, hogy a pozitív dolgok azért kellenek, hogy legyen erőnk átvészelni egy elkövetkezendő nehezebb időszakot. Kemény időszak: pipa; jöhetnek a pihentetőbb hétköznapok.

Az előző bejegyzésben olvasott dilemmáinkat így vagy úgy, de sikerült lerendeznünk. Ahogy kiírtam magamból, milyen dolgokon agyalok, varázsütésre meg is szűntek. Utána valahogy minden lecsendesedett körülöttünk, sokat pihentünk messze Budapesttől. Aztán hazaérkeztünk, és feje tetejére állt az életünk. Máténak három napig 39,5 fokos láza volt, és szó szerint semmit sem evett. Az volt a szerencsénk, hogy a vizet és a gyümölcsleveket szívesen megitta. Napközben 4-5 órákat aludt, éjszaka sokszor felsírt, és csak az nyugtatta meg, ha mellé feküdtem. Borzasztó volt fogni a forró kezecskéit, hallgatni, ahogyan nyögdécsel. Gyógyszert is szedett, de aztán abbahagytuk, mert egy vérvétel alapján kiderült, hogy – a dokinkat idézve – „minden valószínűség szerint” vírus okozza a lázat. Három nap elteltével egy 14 órás alvás után felébredt, és mintha kicserélték volna. A láza megszűnt, a kedve sokkal jobb lett. Az étvágyára még várni kellett pár napot, de az is bíztató volt, hogy nemcsak a mesét bámulja, hanem van ereje játszani is. És ahogyan lenni szokott, aznap, amikor Máté meggyógyult, Zsombor betegedett le. Ő is lázas volt, igaz, neki 39 fok fölé nem ment a hője. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy még mindig csak szopizik, úgyhogy a kajával együtt „beszedte” a gyógyszereket is. Aztán észrevettem, hogy ha sokat eszik egyszerre, utána ki jön belőle a tejcsi nagy része. A hasa is ment két napig, úgyhogy minden valószínűség szerint :), ez egy olyan vírus volt, ami megtámadta a pocijukat is. Mátét még jó pár napig nem engedtem bölcsibe, mert szerettem volna, ha jól megerősödik, mielőtt újra beleveti magát a bölcsis-játszóteres közösség bacitengerébe. Zsombi is jobban van, bár a pelustartalom még nem az igazi. Remélem, egy ideig elkerülnek minket a betegségek. Ja, mert persze mi, szülők sem úsztuk meg a dolgot, csak nálunk kicsit enyhébb lefolyásúra sikeredett ez a nyavalya.

Tudom én, hogy ez a családi kórság volt az oka annak, hogy kicsúsztak a kezem közül a dolgok, de ezt valahogy nem érzem mentségnek. Zsombival egy hónapja nem jutottunk el tornára, bár ezt annyira nem bánom, mert nem tudom, jó-e, ha járunk. Elhanyagoltam levelezőtársaimat is, mert kb. 10 levéllel vagyok elmaradva, és csak abban bízom, hogy e-mail-társaim sejtik, eltűnésem oka nem a nemtörődömség. A munkahelyemre is be kellett volna mennem, az sem jött össze, és a gardróbban lassan nem lehet elférni a csomagoktól, amik postai feladásra vagy épp szeretetszolgálatos leadásra várnak.

Kövezzetek meg, de az egész anyaságban nekem azt a legnehezebb elfogadni, hogy sosem tudhatom, sikerül-e befejeznem, amit elkezdtem, vagy hogy eljutok-e a boltba, esetleg egy előre megbeszélt találkára. Anya tervez, gyerek végez. Nem zavarnak a kilók, az ébren töltött éjszakák, az, hogy kicsit kupis a ház. Persze vannak fix pontok, ilyen a reggeli-ebéd-alvás-vacsora, de a köztes idő lefolyása kérdéses. Ahogy az lenni szokott, olyankor lesznek bújósabbak, nyűgösebbek, hisztisebbek a gyerekek, amikor nekem át kellene válogatnom a ruháikat, mert nőnek, mint a gomba, és a nagyobb cuccok még egy nagy zsák mélyén vagy a boltok polcain rejtőznek. Vagy amikor ajándékbeszerzésen kellene lennem, mert nyakamon van egy kedves barátnőm 30. szülinapja. Zsombornál megindult a fogzás, igényli az ölbenlétet. Amikor betegek, nincs is ezzel semmi baj, ez így természetes. De amikor rendben vannak, sokszor akkor se megy flottul minden. Tudom, vagyunk így még ezzel páran, sőt, jó pár anyuka ilyen téren sokkal nehezebb helyzetben van, szóval nem is panasznak szánom ezeket a sorokat, csak a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy az anyaságnak ezt az egy vetületét igenis nehéz elfogadnom.

Miután kikeseregtem magamat, dicsekszem is egy kicsit. Kicsifiam féléves, Nagyfiam két és féléves lett március közepén. Máté egyre választékosabban, szép kerek mondatokban beszél, és közben olyan arcokat vág, hogy mi, felnőttek alig bírjuk visszatartani a nevetést. Nagy mókamester a Lelkem. Zsombor pedig amellett, hogy egyre gyakrabban hallatja a hangját, tökélyre fejlesztette a hasról hátra, hátról hasra forgást, és már a kúszással próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Mivel Máténál nem volt gond a hozzátáplálással, egy kicsit aggaszt, hogy Zsombor „rendes” ételt még mindig nem hajlandó enni, de nem adom fel. Úgy vagyok vele, hogy amíg van tejcsi, nincs nagy gond. Csak a védőnőm meg nem tudja. :)

Időhiány ide vagy oda, a lényeg, hogy mindkét gyerkőcöm tökéletesen csúcsszuper, és én nagyon büszke vagyok rájuk.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/idohianyban/

Dilemmák

Az elmúlt időszakunkat egy szóval tudom jellemezni: káosz. Mindannyian lebetegedtünk, ráadásul néha egyazon időben. Borult a jó kis napirendünk, és pihentetőnek sem mondhatnám azt a pár óra alvást, amiben éjszakánként részünk volt. Mindezek mellé még jöttek azok a kérdések, amelyekben dűlőre kellett (volna) jutnunk.

Oltassunk vagy sem? Mármint a kötelezőkön túl. Fontos és sokszor hatalmas vitákat generáló kérdés, de muszáj írnom róla. Úgy indultunk, hogy Máté a csecsemő – és babakorban megkapható összes ajánlott oltást felszedte. Elsőgyerekes szülőként valahogy vakon bíztam mindkét orvosunkban, és ennek legfőbb oka az volt, hogy féltettem Mátét. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy ha nem oltják be minden fellelhető vakcinával, akkor biztosan a Heim Pál gyermekkórházban töltünk majd pár éjszakát, mert a Férjem tuti hazahoz valami finomságot a metróról. Összeszámoltam: másfél éves koráig a kötelezőkkel együtt összesen 13 oltást kapott a Nagyfiam. Sőt, ugye ennél is többet, hiszen volt olyan, ami több hatóanyagot is tartalmazott. Szerintem ez rengeteg, ráadásul azóta rájöttem, nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. Egyre többet olvastam a témában, és sok más orvos véleményével is megismerkedtem. Emiatt igencsak megharagudtam a doktorunkra, mert érzésem szerint nem adott meg minden információt, aminek tudatában lehet máshogyan döntöttem volna. Azt például senki nem mondta, hogy a közel 40.000.- Ft-ot kóstáló RotaRix körülbelül 2 éves korig hat, ami szerintem azért nevetséges, mert általában akkor szoktak elkezdeni közösségbe járni a gyerekek, és ugyan bárhol benyalhatnak bármit, de a vírusoknak a melegágya pont a bölcsi meg az ovi. Nagyon nem akarok ebbe a témába belemenni, csak még egy furcsaságot szeretnék megosztani Veletek. A Menjugate oltás a meningococcus ellen véd, és több orvos is ajánlotta a beadatását. Csakhogy abban nem volt egyetértés, hogy mikor is kell ezzel oltani. A mi új orvosunk 3, 5 és 13 hónapos korban olt. A többiek, akikkel eddig beszéltem, mind 1 éves kor fölött javasolja a beadását. Akkor hol van az igazság? Ádáz küzdelem folyik bennem és az orvosommal a nem kötelezők miatt, és én csak annyit szeretnék elérni, hogy Zsombor ne kapjon egyszerre több oltást, mert tavaly december közepe óta, amikor is kettőt kapott együtt az amúgy is beteg gyermekem, nem tud kilábalni valami felső légúti nyavalyából, és nem akarok kockáztatni. Eddig sikeres voltam, de hadd ne részletezzem, mit kaptam érte. Ezért meg is fogalmazódott bennem a váltás gondolata, de olyan nehéz jó gyermekorvost találni. Egy olyat, aki elfogadja azt, ha nemet mondok valamire, és akitől nem kell azt hallgatnom, hogy az a baj ma Magyarországon, hogy az oltások tekintetében demokrácia van, vagyis hogy a szülők dönthetnek arról, mit kapjon meg a gyermekük és mit nem.

Tévézzen a gyerek? És ha igen, akkor mennyit? Hány éves kortól? És ami a legfontosabb: mit nézzen? Amikor megszületett Zsombor, Máté itthon volt velünk két hetet. Ez az időszak egyszerre volt csodás és embert próbáló. A legnehezebb az volt, hogy hiába próbáltam elterelni Máté figyelmét, vagy találtam ki neki játékokat, ott ugrabugrált körülöttünk, így nem tudtam nyugodtan szoptatni. Végül a mesékhez folyamodtam segítségül. És bár nem a tévét nézte, hanem laptopról a Bogyó és Babóca vagy a Mazsola és Tádé meséket, de akkor is sokat ült képernyő előtt. És rászokott. Addig, ha valami dolgom volt, akkor ott sertepertélt körülöttem vagy játszott egyedül a szobájában, azóta azonban egyre többször kérte a „meszét”. Engem persze zavart ez a dolog, így azt találtam ki, hogy mire hazajött a bölcsiből, eltettem a laptopot. Így nem látta a forrást, és nem is nézett annyi mesét. De végülis rájöttem, ez sem megoldás, mert mi van a hétvégékkel, amikor egész nap itthon vagyunk vagy amikor skype-olni szeretnénk a nagyszülőkkel? Úgyhogy a laptop előkerült, mert nem szerettem hazudni a gyerekemnek. Nincs is baj, ha Zsombi épp alszik, mi meg játszunk, de ha nyűgösebb a Picur vagy épp etetem, akkor megint jön a mesekérés. Valamit ki kell találni, de nagyon gyorsan. Bár az is igaz, hogy nem érzem azt, hogy ez a mennyiség kóros lenne, meg nem is arról van szó, hogy ottfelejtjük a tévé előtt. Csak akkor is zavar. Azzal bíztatom magamat, hogy ha hívom játszani, akkor ugrik, vagy ha kimegyek a konyhába, jön utánam egy kis idő múlva. És az is előfordulhat, hogy ha már nagyobb lesz Zsombor, akkor talán magától megoldódik ez az egész, mert tudnak majd együtt játszani, és nyilván az is lényeges, hogy nálunk nem megy háttérzajként a tévé, max. a rockzene. :)

Hordozni jó? Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem tőle, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól csináltam mindent? Nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. A Férjem meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Vártunk Máté 3 hónapos koráig, elővettük az SSC-t, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. És akkor elkezdtem gyártani az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem bírja, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Így Őt nem hordoztam. Aztán terhes lettem Zsomborral, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg jócskán leegyszerűsíti a közlekedést és úgy a mindennapokat két gyerekkel. Azért használtam mégis a „rém” szót, mert kikészültem abban a pár napban, míg a hordozásról olvastam. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt, mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. És milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő rossz, mert nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy már vannak terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Egyre jobban összezavarodtam, kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de aztán feladtam. Már nem voltam hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekelt, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Megfogalmaztam magamnak, hogy én igazából nem azt akarom, hogy a gyerekem egész nap rajtam legyen, csak egyszer-kétszer szeretném használni egy héten 1-1 órára, amikor épp mennünk kell valahová metróval. Kellett hát egy, és meg is vettem; egy csodaszép karikás kendő boldog tulajdonosa vagyok. Zsombor is szereti, én is szeretem, bevált nekünk. Tényleg ritkán használom, de akkor nagyon jó szolgálatot tesz nekünk. Szóval igen, hordozni jó, de nálam ez megmarad egy bizonyos határon belül.

Mindig mindenben a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a mai világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániává kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. „Csak akkor vagy jó anya, ha beoltatod!”, „Ti se kaptatok oltást, mégis felnőttetek!”, „Miért baj, ha sokat nézi a Minimaxot?”, „Nem engeded, hogy nézze a tévét? Akkor kiközösítik majd az oviban!”, „Nem hordozol? Hogyhogy?”, „Ha ilyen hordozót használsz, tönkreteszed a gyerekedet egy életre!”. Borzasztóak ezek a mondatok, de igyekszem mindig higgadtan reagálni. Sokszor nem sikerül… ez van. Néha hiányzik egy egyszerűbb, információszegényebb világ, mert úgy érzem, hogy ez a mai elnyomja azt a belső hangot, ami vezet(ne) engem a gyermeknevelésben.

Főszerepben: Zsombor

Hihetetlen, hogy repül az idő… Zsombor már 4 hónapos, és olyan, mintha ma született volna. Valahogy most sokkal gyorsabban telik az idő. A szoptatások, az éjszakák könnyen és zökkenőmentesen zajlanak, a nappalok hol így, hol úgy alakulnak, de egy biztos, Zsombor babám tündéri.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez. 
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.

Mátéról

Nemrég készítettem a babamamainfo-ra egy bejegyzést, amiben Zsomborról írtam többet, most meg persze mardos a bűntudat, hogy elhanyagoltam benne Mátét, így hát akkor ide írok Mátéról.

Lenyűgöz, minden egyes napon. Annyira okos, annyira átlát, átérez mindent, hogy ledöbbenek. Tudom én, hogy a gyerekek mindent tudnak, látnak és éreznek, és hogy azért, mert valaki gyerek még nem kell hülyének nézni, de most, hogy nagyobb, beszél, már látható, hallható jelei is vannak annak, hogy igen, MINDENT érez, tud. Nagyon észnél kell lennem, vagyis lennünk, hogy mit mondunk előtte, hogyan mondjuk. Néha vitázunk Apával, és bizony hiába nem kiabálunk, Máté a kis antennáival veszi a jeleket, egyszerűen érzi a feszült hangulatot, és kész a káosz. Érzékeny gyerek, erre mostanában kezdek rájönni. Eddig is tudtam azt, hogy nagyon bújós, anyás, de az érzékenységet nem sejtettem. Pedig az. Eltakarta ezt a tulajdonságát az, hogy kissé vadóc. Talán későn jöttem erre rá, de így más megvilágításba kerül minden. Azt mindig is tudtam, hogy jólelkű. Jó, jó, most van ez az "enyim játék" időszaka, de ez tök természetes, ezt ki kell bírni, és lehetőleg kevésszer, sőt inkább egyáltalán nem hangoztatva neki, hogy ez biza irigység. Mert nem az, ez valahol természetes. Az Ő játéka, és bár mi felnőttek tudjuk, hogy amit odaadunk, azt visszakapjuk, jóesetben, Ő még ezt nem érti meg. Mondani mondjuk neki, meg próbáljuk a cserére rábírni, vagy elterelő hadműveletbe kezdeni, de persze nem mindig működik. Majd fog. 

Még mindig imádja Zsombit, és megvédi. Ha csak ránéz valaki a bölcsiben, szalad a hordozóhoz, és fennhangon közli: "én tesvélem". :) Néha el is küldi a többieket, nem éppen kedvesen... Mindenesetre boldog vagyok, hogy nem bántja, hogy szeretgeti. Bízom benne, hogy sokáig így is lesz még. Persze ha alszik, néha felkiabálja, majd jön hozzám, hogy közölje, felkelt Zsombi, és vegyem fel, mert sír. Angyal ez a gyerek.

A szobatisztaság mostanában többször felmerült kérdésként úgy, hogy tőlünk kérdezték, hogy szobatiszta-e már Máté. Nem, és jelenleg energiát sem vagyok hajlandó erre áldozni, mert szent meggyőződésem, hogy nem tévednek azok a cikkírók, akik állítják, erre agyilag meg kell érni, és ez bizony a 3 év. Vannak persze gyerekek, akiknek ez hamar megy, de én nem szeretnék erőltetni semmit, főleg nem a "drága a pelenka" dolog miatt. Nyáron persze majd megpróbálkozunk, de hát akkor már lassan tölti a hármat, és akkor talán tényleg kész is lesz rá. Most elvan, játszik, de már elvonul, ha kakilnia kell, és úgy tudom, ez is a folyamat egyik állomása. Bár nem vagyok türelmes fajta, de a gyermekeimnek köszönhetően igen sokat fejlődtem e téren, úgyhogy várok. :) 

Hogyan neveljünk?

Manapság sokan szeretik megmondani a "tutit" arról, hogyan is neveljük gyermekeinket. Nemcsak a szakértőkre gondolok, hanem az anyukákra is, akik különböző fórumokon adnak tanácsot egymásnak, sajnos néha igencsak kemény hangnemben. Egy-két ilyen csoport inkább passzív tagjaként arra a következtetésre jutottam, hogy mielőtt beszélünk, jobb alaposan átgondolni, hogy mikor, kinek és mit mondunk ebben a témában. 

A babavárás előtt nekem is voltak elképzeléseim a gyereknevelésről, melyek aztán a terhességem alatt módosultak, és még egy kicsit formálódtak Máté kisfiam születése után. De bizonyos dolgokat ma is úgy gondolok, mint 4 évvel ezelőtt, és ennek megfelelően nevelem a gyermekeimet. Sosem szerettem, ha azt mondták nekem, "majd megtudod, inkább ne tervezz előre." Szerintem jó, ha van elképzelésünk a dolgokról. Nem az a baj, ha eltervezzük, hogyan akarjuk a gyermekink életét "igazgatni", hanem az, ha mereven ragaszkodunk azokhoz az elvekhez, amelyekről kiderül, hogy a mi gyermekeinknél nem válnak be. Máté igen mozgékony, érdeklődő gyerek. Nála az állandó tiltás nem működik, mert ha ezt alkalmaznám, akkor egész nap a "nem szabad", "ne csináld" menne. Ehelyett inkább megmutatom vagy elmondom neki, hogy csinálhatja, hogy ne legyen baj belőle. Egy példa. Imádta kipakolni a fiókokat, és én - többek rosszallása ellenére is - megengedtem neki, de úgy, hogy megmutattam neki, mely fiókokba nem szabad belenyúlni. Azokba a mai napig nem nyúl bele, és a kipakolásdit is megunta elég hamar. Lehet, hogy ha tiltottam volna neki, akkor még mindig vonzaná, és időnként ki-kipakolná.

Abban hiszek, hogy minden gyermek önálló személyiséggel születik erre a világra, és nekünk segítenünk kell őt abban, hogy bejárja a saját útját. Most nem arra gondolok, hogy ő dönti el, mikor fekszik le aludni este, vagy fürdik-e vagy sem. Kellenek a szabályok, szerintem fontos, hogy legyen rendszer egy gyermek életében. A következetesség határokat szab, de ezek adnak egyfajta biztonságot a gyerekeknek, amire nagy szükségük van. Nem mondom, hogy sosem követek el hibákat, és hogy én mindent jól látok és csinálok. Igyekszem másokat sem megítélni, mert "ne ítélj, hogy ne ítéltess". Véleményem van, de vagy megtartom magamnak, vagy elmondom a Férjemnek, és azzal próbálom is lezárni a dolgot. Nem mindig megy sajnos, de ez már az én balgaságom. 

Vannak emberek, akik nem értik, miért nem adok csokit a majdnem két és fél éves gyerekemnek, és hogy miért akarom megóvni Őt a bolti édességektől. Megértem, hogy néhány embernek, például a nagyszülőknek ez furcsa. De azt már nem értem meg, hogy miért kell magyarázkodnom és rosszul éreznem magamat, ha nemet mondok egy csokira vagy egy zacskó chipsre. Sokan azt mondják, hogy ha így teszek, akkor nagykorában majd nem fog tudni betelni ezekkel a dolgokkal, és elhízik. Lehet. Nem tudhatom. Csak azt tudhatom, hogy ameddig az én felelősségem a gyermekeim egészségének a megóvása, addig ez nálam nem csak a C-vitamin csepp beadásában fog kimerülni. Mielőtt valaki elkérné a címemet, hogy kimentse gyermekeimet a gonosz karmai közül, azért azt elárulom, hogy nem csak nyers zöldséget rágcsálhat Máté. Mivel imádok főzni, igencsak változatosan étkezünk, és kap édességet is a gyerkőc, csak nem boltit. Nagyon szeretek süteményeket sütni, szoktam is, és mindig adok belőle neki, de szeretem a mértéket betartani. A főétkezések után és csak egyet, max. kettőt, ha kicsi a süti. Próbálok gyümölcsöset sütni, és minél kevesebb cukrot használni. Persze a vendégség az más dolog, mert az mindig más dolog, de akkor is van egy határ, amit egy hiszti se rombolhat le. Egyébként ebben az édesség dologban is a példamutatás a lényeg. Hiába tiltom el a bolti vackoktól, ha én meg ész nélkül tömöm magamba a csokis-tejszínhabos pudingot, amit egyébként imádok. Én sem eszem ilyeneket minden nap, ezért nem nehéz neki megtiltanom. Ha nem akarom, hogy cukrozott löttyöket igyon, nem veszek itthonra, és kész. Emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, mi is csak ünnepekkor ittunk kólát a nagyszüleimnél, meg néha vendégségben, és elég is volt. Azért feszegetem most ezt a témát, mert Máté most abban a korban van, amikor már a körülöttünk élők egyre nehezebben fogadják el ezt az agymenésemet, ráadásul Máté is egyre értelmesebb, van akarata, és kér. Ha másfél évvel ezelőtt készül ez a bejegyzés, akkor biztosan a külön szobában altatásról írnék ilyen hosszan, ugyanis ezért is kaptam ám hideget-meleget. De az már a múlt, ne foglalkozzunk vele. :)

Szerintem mostanában nagyon nehéz gyermeket nevelni. Az internet, a fórumok, a könyvek ontják magukból a különböző nevelési stratégiákat, és mi elbizonytalanodunk, mert elhitetik velünk, hogy csak azzal teszünk jót, ha a leírtak szerint neveljük a kölköket. Pedig nagyon nem így van. Hiába írják, hogy hordozni jó, valakinek egyszerűen nem megy, mert idegenkedik tőle, vagy fáj tőle a háta. Ráadásul van gyermek, aki igenis szereti a babakocsit. Ugyanez van a tápszerrel is. Én megrögzött szoptatáspárti vagyok, de vannak helyzetek, amikor egy anya nem tud szoptatni. És lehet én is hamarabb feladtam volna Mátéval a szoptatást, ha nem tartja bennem a lelket egy nagyon kedves ismerősöm. Ráadásul ha még nincs tapasztalata az anyának, könnyen kétségbeesik, és csak arra tud gondolni, hogy azért sír a gyerek, mert biztosan éhes. Hozzáteszem, az emberek is "segítenek" az ilyen gondolatok megszületésében, hiszen általában az az első kérdés a síró gyermekét fogó anyukához, hogy "biztosan nem éhes?". 

Az a baj, hogy ma azt sugallják felénk, akkor vagy jó anya, ha ezt meg ezt, így és így csinálod. Direkt nem írok példát, pedig tudnék. Szerintem meg kell találni a módot arra, hogy úgy éljünk együtt, hogy a gyermekeink se sérüljenek, de mi se menjünk tönkre abban, hogy megfelelési kényszerből egy olyan szülői képet erőltetünk magunkra, amilyenek valójában nem vagyunk. Nem kell szupertökéletes anyának lennünk. De törekednünk kell arra, hogy elég jó anyák legyünk. Bízom benne, hogy én az vagyok, és leszek.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/hogyan-neveljunk/

Így telnek napjaink

Szerintem Ti is úgy tudjátok, hogy alvási szokásaik alapján az emberek vagy "pacsirták", azaz korán kelnek, korán fekszenek, vagy "baglyok", azaz szeretnek éjszakázni, reggel pedig sokáig aludni. Én is ebben a hitben voltam egészen addig, ameddig meg nem születettek a gyermekeim. Azóta rájöttem, hogy van egy harmadik csoport is, a későn fekvők, korán kelők csapata. Én ide sorolom magamat, mert olyan vagyok, hogy ha a "szükség" (értsd: egy jó sorozat vagy könyv) úgy hozza, képes vagyok éjfélig ébren kuruttyolni, noha tudom, hogy éjszaka Zsombor legalább egyszer felkel enni, és reggel sincs kegyelem, legkésőbb ¾ 7-kor kelni kell. Nem számítva a hétvégéket, amikor a lustálkodás miatt minden a feje tetejére áll nálunk, kétféleképpen alakulhat a napunk attól függően, hogy Máté beteg vagy sem.

Ha Mátém nem beteg, akkor reggel 1/2-3/4 7 körül ébredünk. Utána jön a szokásos menet: arcmosás, pelenkázás, felöltözés. Utána Máté beszedi a vitaminjait, a mézet, és általában megnéz egy mesét, ameddig felöltözöm. Ha a Férjemnek nem kell korán indulnia a munkába, akkor Ő vigyáz Zsomborra, amíg kocsival elviszem Mátét a bölcsibe. Talán hihetetlen, de szinte sohasem mondja, hogy nem akar menni. A kocsiban szólnia kell a "nenének"; most épp Serj Tankian Harakiri című albuma a befutó. Jöhetnek a kövek. :) A bölcsibe mindig visz valamilyen játékot itthonról: egy "ninús" autót, egy szivacscsigát, egy játékserpenyőt, mikor mihez van kedve. Mivel reggel viszonylag korán érkezünk, általában nem a gondozójának "adom át", ami egyszer-kétszer okozott egy kis sírást, de mire elpakoltam a ruháit, és indultam haza, már nem is sírt. Itthon aztán elkezdődik a nap. Összekapom a házat, és a koffeinmentes kávém társaságában rákukkantok a netre. Mire ezzel végzek, Zsombi felkel, és követeli a tejcsit. Utána szinte minden a megszokott rendben megy. Nem tudom, és szerintem nem is lehet/kell percre pontosan megmondani, mikor mi következik, de az biztos, hogy a dolgok meghatározott rendben követik egymást: evés, utána játék/torna, aztán alvás. Már Máténál is ezt a rendszert követtem, és bevált. Az alvás, illetve az altatás kétféleképpen alakulhat. Vagy az van, hogy az alvás idejére időzítem a bevásárlást, és akkor a babakocsiban alszik Zsombor, vagy itthon ér minket az álmosság, és akkor egy nagyon mókás módon történik az altatás. Beleteszem Csöppségemet abba a bundazsákba, amiben a séta idején lenni szokott, még sapkát is adok rá, utána megkapja a cumiját, és miközben simogatom a hasát, elalszik. Ez az egész úgy kezdődött, hogy egy nap épp készültem a szokásos sétára, úgyhogy felöltöztettem Zsombit, majd én is elkezdtem készülődni. Mire végeztem, Zsombor bealudt. Másnap ugyanígy jártunk. Harmadik nap nagyon nyűgös volt Cseppem, és bár addig semmi gond nem volt az itthoni elalvással, akkor valahogy sehogy sem ment neki. Eszembe jutott az előző két nap, és tettem egy próbát. Felöltöztettem, és láss csodát, pár perc múlva már aludt is. Azóta napközben mindig így altatom el. A délutáni "programot" persze úgy kell időzíteni, hogy legkésőbb 1/2 5-re odaérjünk Mátémért. Előfordult már, hogy ez nem jött össze, pl. amikor a délutáni etetés során úgy bealudtunk Zsombival, hogy 1/2 5-kor arra riadtam, hogy már sötét van. Hazaérkezés után Máté kikunyerál magának egy banánt vagy egy rudit, és megint megnéz egy-két mesét, ameddig én megetetem Zsomboromat. Utána játszunk, és várjuk haza a Férjemet finomabbnál finomabb étkekkel. A vacsora után fürdenek a gyerkőcök: Máté Bandimmal, Zsombi velem. Alvásig vagy játszunk, vagy Máté nyugtatjuk, mert épp hisztizik valamiért, és mindeközben felváltva rázzuk Zsomborbabám hátsóját, ugyanis az esti altatás előtt már nem igazán szeret fekve lenni. Az esti altatásnál gyerekcsere következik, én altatom Mátét, a Férjem - ekkor már bundazsák nélkül - Zsombit. Az elalvás Máté lelkiállapotától és az én tűrőképességemtől függően igencsak elhúzódhat. A rekordot egy olyan altatási ceremónia tartja, mely több mint másfél óráig tartott, és ez idő alatt Máté szinte végig sírt, én kb. tízszer, a Férjem ötször akadt ki, és sajnos kénytelenek voltunk bevetni a hideg vizet is. Azóta nagyon megbántuk!!! Az éjszaka általában eseménytelenül telik; Zsombi egyszer vagy kétszer felkel enni, Máté pedig átalussza az éjszakát. 

Kicsit máshogy történik minden, ha Máté beteg, és itthon van. Olyankor is igyekszem betartani Zsomborral az evés-ébrenlét-alvás sorrendet, de érthető módon ez nem mindig sikerül. Ha belemerül Máté a játékba, akkor bizony fel-felkiabál, amire Zsombi megébred, és sokszor nem is alszik vissza a következő evésig. Ez azzal jár, hogy evés után hamarabb lesz álmos, és előfordul, hogy a korábbi kialvatlansága miatt úgy beájul, hogy meg se rezzen Máté hangjára. Szóval kiegyenlítődik itt minden, kérem szépen. Azt le kell írnom, hogy Máté "különös" beteg. Hiába köhög, folyik az orra, meg sem áll egész nap. Dumál, ugrál, szaladgál, és a megszokottnál egy kicsit többet hisztizik. Mintha kutya baja lenne. Az ilyen háromszemélyes napokon egyrészt nagyon boldog vagyok, mert jó őket együtt látni, másrészt a nap végére úgy elfáradok, hogy sokszor Mátéval együtt bealszom, és másnap arra sem emlékszem, mikor jött be értem a Férjem a gyerekszobába. Jó, amikor együtt vannak, mert Máté sokkal többször szalad oda Zsombihoz, hogy megölelje, megpuszilja. Ugyanakkor látom Mátén, hogy unatkozik is kicsit. Sajnos nem mindig tudunk kimenni sétálni, ami észrevehetően hiányzik neki. Próbálom belevonni a Zsombis történésekbe úgy, hogy megkérem, vigye ki a kukába a pisis pelust, vagy válassza ki, melyik ruhát adjam rá Zsombira. De pl. a szoptatásokkor nem tudom mindig lekötni, és akkor is eléggé nehéz, ha épp hasfájós, ezáltal még inkább "ölbebaba" Zsombi. Mindezektől függetlenül azt kell, hogy mondjam, Máté nagyon türelmes velem és a tesójával is. Igyekszem figyelni arra, hogy mindkettőjükkel foglalkozzam. Amikor Zsombi evés után nézelődik, jön a Mátés játszós időszak. Van úgy, hogy hárman együtt játszunk, de olyan is előfordul, hogy ez a játék az ebéd megfőzése, a lakás felporszívózása, a mosás bekészítése, a teregetés. Kiválasztja nekem a lábast, segít megkavarni a másodikat, befűszerezi a levest, vagy épp mosogat. Kicsit hosszadalmasabb így minden, de nagyon buli. Persze a konyha mindig úgy néz ki, mint a csatatér, de ez van. Legalább megvan a program, amin a délutáni alvásukkor részt vehetek. Nem mindig csatlakozom. :) Ha mindketten sírnak, akkor mindig aszerint döntök, hogy kinél nagyobb a baj. Nem tudom, hogy ez jó taktika-e, de jobb ötletem nincs. Nektek van esetleg? Ha mindketten itthon vannak, egy kicsit megcsúszik a reggeli vagy az ebéd, mert ugyebár azt akkor kell letudnunk Mátéval, amikor Zsombi épp jóllakottan vigyorog a kiságyban vagy alszik. A csúszkálás miatt Máté délutáni alvása sokszor elhúzódik, és ezáltal az esti lefekvés időpontja sem úgy alakul, ahogyan normális(?) lenne. Az éjszakák komoly szervezési képességeket kívánnak meg olyankor, amikor Mátém beteg. Sokszor kel fel a köhögésére, vagy arra, hogy nem kap levegőt az orrán, esetleg szomjas. Néha csak az kell neki, hogy mellé bújjak, kapargassa az ujjamat, és együtt aludjunk. Fárasztó, néha idegtépő, de csodálatos is egy-egy ilyen összebújós éjszaka. Főleg ha a jobbon az egyik, a balomon a másik fiam szuszog. A kérdés már csak az, hogy a harmadik hol fog aludni? ;) De ne szaladjunk annyira előre, mert ez még a jövő zenéje.

Szolgálati közlemény:

A következő bejegyzés rendhagyó módon a gyermekneveléssel kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről, elveimről fog szólni. Azért belecsempészem ám a gyerekeket is. :)

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/napirend-avagy-igy-telnek-a-napjaink/

Összehasonlítok

Még Zsombor születése előtt elkezdtem írni egy bejegyzést, ami arról szólt, hogyan éltem meg a két terhességemet. Azt akartam leírni, - és ezáltal végig gondolni -, hogy mik történtek velem az összesen tizennyolc hónapban, és miben volt más a második kilenc hónap. Zsombor születése miatt félbemaradt a bejegyzés, de úgy döntöttem, hogy befejezem, és ki is egészítem az eltelt három hét tapasztalataival.

Azt leszögezem, hogy a hasonlitgatást az élet egyik területén sem szeretem, mert túl sok értelmét nem látom. Személyes tapasztalatok miatt - mely történtet egyszer talán majd kifejtek - azt például kifejezetten utálom, ha két gyermek testi, szellemi vagy épp lelki fejlődését hasonlítják össze. Mert miért is kellene minden egy évesnek 12 kg-nak lennie? Csak azért, mert valakik kitalálták a fejlődési görbe nevezetű szülősokkoló eszetlenséget? És mi van akkor, ha az én gyerekem már 1 évesen jár, a másik gyerek meg még "csak" próbálkozik az álldogálással? Ezzel az összehasonlítással viszont senkinek sem ártok, nem bántok meg vele senkit, legfeljebb magamat, én meg megbocsátok magamnak. :)

Mátéval szinte tökéletes terhességem volt. A dokim a vérvételes eredményeimet nézve sokszor mondta, hogy ez gyanúsan jó. Tényleg, sosem volt semmi panaszom. Nem dagadtak a lábaim, nem volt terhességi cukrom, negatív lett a strepto-m is. Nem híztam sokat, és annak ellenére, hogy mindenki szerint nagy hasam volt, jól bírtam magamat. Máté szeptember közepén született, én július végéig dolgoztam. A Férjem biztosan maximálisan egyetért azzal, hogy az érzékenységem is egészen elfogadható volt. Nem is sírtam sokat. És nem is bántódtam meg hamar. :) A szókimondóságom durvább lett, de hát erről csak a hormonok tehettek. A Zsomboros terhességem nem volt zökkenőmentes. Szinte minden vér- és vizeleteredményemnél büszkélkedhettem valami finomsággal. A nitriten kívül szinte minden volt "bennem", fehérje, cukor, baktérium, laphám. Én nagyon küzdöttem a nitritért is, de az nem jött össze. Talán majd legközelebb. ;) A Férjem szerintem visszasírta a Mátés időszakot, mert a második terhességem alatt bizony voltak időszakok, amikor az állapotomat inkább hívtam letargiának, mint érzékenységnek. De lehet, csak én éltem meg így, és Ő másképp látta. Na, meg is kérdezem majd. A lényeg, hogy ennek az érzésnek több oka is volt. Egyrészt nehéz volt maga a terhesség is, másrészt ugyebár itt volt velem egy gyerkőc, aki igazi "terrible two" volt, szóval hozta a két évesekre jellemző "formáját". Azok a helyzetek, amelyekbe Mátéval belekerültünk, bizony néha meghaladták a tűrőképességemet. Egyébként ilyen helyzetek most is vannak, de erről majd egy külön bejegyzésben írok, ha merek írni róla...

Mindkét gyerkőccel sokat hánytam az elején. Szándékosan használom ezt a szót, mert nem kis reggeli rosszullétek gyötörtek. Míg Mátéval a gyomrom megkegyelmezett nekem, mert csak egyszer kínzott meg, és ez az állapot csak egy hónapig tartott, addig Zsombornál nem volt ily' kegyes, ugyanis naponta akár hétszer is jelzett, hogy itt valami bibi van. Ráadásul most másfél hónapig tartott szenvedésem, sőt, még 6 hónaposan is képes voltam rohanni a wc-re egy fánk után. Az viszont igencsak meglepett, hogy a Zsomboros wc-s bulik ellenére az első másfél hónap alatt sikerült 6 kilót magamra szednem.

Ha már szóba került a hízás, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy Mátéval fokozatosan híztam, havonta 1-2 kilót. Zsomborral nem így volt. Vele előfordult, hogy egy hónap alatt akár 7 kiló is feljött rám, aztán két hónapig semmi. A végeredmény: Máténál 76 kg-mal mentem szülni, Zsombornál 82 kg-mal. Ja, és hegyes, fiúsnak mondott pocakom mindkét babával igencsak nagyra növekedett, úgyhogy jöttek ám a megjegyzések, hogy "biztosan nem ikrek?", "azta, tuti nagy baba lesz". Ha annyi ezresem lenne, ahány ilyesfajta megjegyzést kaptam..., akkor nagyon sok pénzem lenne.

Amit a legjobban sajnálok, az az, hogy úgy érzem, az első terhességem alatt sokkal többet foglalkoztam a terhesség, a szülés, a pocaklakóság lelki oldalával. Mátéval jártam jógázni és anya-magzat kapcsolatanalízisre is, és mindkettő nagyon hasznos volt. Feltöltött, megerősített, nyugodtabbá tett minden egyes alkalom, amit akár a jógásokkal, akár Mártával, a "pszichológusommal" töltöttem. Nem tudom, miért nem szakítottam időt ezekre a második terhességem során. Fogjam az időhiányra vagy épp Máté meglétére? Nem lenne fair, mert biztosan lett volna erre két-három órám hetente. Talán nem is lettem volna olyan sokszor magam alatt, ha hetente egyszer eljárok jógázni.

Ha összességében nézem a dolgokat, akkor Mátéval a terhesség során sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb voltam. Nem izgultam dolgokon, vagy legalábbis tűrhető és szerintem egy első terhes anyától elfogadható mennyiségben. Aztán amikor megszületett a Picur, akkor azért voltak nehéz időszakok, amikről csak részben tehettünk mi, a tapasztalatlan szülők, akik sokszor feleslegesen izgultunk. De végülis szerintem eléggé normálisan sikerült átvészelnünk az első évet Mátéval. Zsomborral másabb volt. A terhességem alatt mindig fájt valamim, és általában jött valami gikszer, ami aggodalomra adott okot. Ez csak azért meglepő, mert valahogy úgy lenne logikus, hogy a második terhességnek már könnyebbnek kellene lennie, hiszen van tapasztalatunk, tudjuk mi vár ránk stb. Nekem nem így volt.

De amióta megszületett Zsombor, valahogy megváltozott minden. Most semmin sem izgulok. Nem aggódok, van-e elég tejem, mert tudom, hogy van. Ha épp kevesebb van, akkor sem rohanok kétségbeesetten a patikába Lactoherb teáért vagy Urtica urens homeopátiás bogyóért, egyszerűen csak gyakrabban szoptatok, és várok. Nem mérem minden evésnél azon parázva, hogy megette a nagykönyvben előírt mennyiséget. És azt hiszem, szinte majdnem mindig tudom, mi áll a sírás háta mögött. Remélem, így is marad, és ez a higgadtság végigkísér engem minél tovább, mert ez jót tesz mindenkinek a családban.

Amikor kívülről nézem magamat, és látom, hogyan bánok Zsomborral, rájövök, hogy sok minden változott. Nem ugyanaz az anyuka gondoskodik Róla, aki Mátéról gondoskodott. Máténak szerintem szuper kilenc hónap jutott a pocakban, cserébe voltak nehéz időszakai földlakóként. Ezzel szemben Zsombor egy idegeskedőbb anyuka pocakjában cseperedett fel, viszont egy sokkal tapasztaltabb, nyugodtabb anyuka várta idekint. Hát, most már csak abban bízom, hogy a srácok elnézik nekem a rázósabb időszakokat, és csak a jóra emlékeznek majd. :)

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/osszehasonlitok/