A netet elárasztották a különböző anyák napi versek, meg az anyaságról szóló blogbejegyzések és persze Vida Ági gondolatai is, akinek az oldalát egyébként már nem kedvelem, de azért néha-néha elolvasom a bejegyzéseit. Ezek az írások arról szólnak, hogy mi, anyák mennyire nélkülözhetetlenek és csodásak vagyunk, és arról is, hogy milyen nehéz is nekünk, merthogy sokszor bűntudatunk van akkor is, ha csinálunk valamit valahogyan, akkor is, ha nem csinálunk, mert miért nem.
Én a mai nap történései alapján nem hiszem azt, hogy baromi csodás lennék, és nélkülözhetetlennek sem érzem magam. Igen, a napom eddig full szar. A gyerkőceim fél 9-ig aludtak, ami alapvetően nem hangzik rosszul, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Máté este fél 11-kor aludt el a mostanában rendszeresen ismétlődő "Ő hisztizik és csapkod, én kiabálok, Ő sír, majd együtt összebújva elalszunk" rituálé után, Zsombi pedig bár elaludt fél 9-kor, de az éjszaka kb. 4x volt fenn, és reggel fél 7-kor már megpróbált minket felkelteni Apával, de miután látta, hogy a helyzet reménytelen, hozzánk kucorodva visszaaludt. Szóval ott tartottam, hogy fél 9-kor indult a nap nálunk, és azóta a most éppen alvó Máté másból sem állt ki, csak a verekedésből. Belémrúgott, megcsípett, nyomkodta az anyajegyemet, kiabált velem, csapkodott. Én ezerszer elmondtam neki szépen, de határozottan, hogy ne csinálja, mert fáj. Haragosabb nem mertem lenni, mert féltem, hogy akkor az jön le neki, hogy "Anya is ezt csinálja, akkor nekem miért tilos?!". Így hát tűrtem birkatürelemmel, ismételgettem magamban, hogy a szeretet a fő, azt kell sugároznom magamból satöbbi, satöbbi. Apa nem bírta tovább, az ebédnél rászólt haragosan, mert nem bírta nézni, ahogyan tépkedi a hajamat, csapkod, bánt. És sajnos nálam is elgurult a gyógyszer a délutáni altatásnál, amikor mellen rúgott. Annyira, de annyira fájt, mind testileg, mind lelkileg az a rúgás. Miért kaptam? Egész eddig tök türelmes voltam, nem akadtam ki, akkor miért nem érik már be annak a szaros türelemnek a gyümölcse? Miért kell mellen rúgni amikor épp oda akarok bújni hozzá, hogy együtt aludjunk el? MIÉRT???? A fenekére csaptam. Nem ütöttem nagyot, a pelenkára kapta, de Ő tudta, hogy baj van. És én is. Mi a francért vagyok türelmes, ha egyszer úgyis ez a vége? Vagy ha nem ez, akkor a kiabálás? Nem tudom, hogy ez a határfeszegetés meddig tart, mármint ez az időszak, de én érzem, hogy ebbe tönkre fogok menni hamarosan. Mert ha ez még nem lenne elég, akkor ott van a bölcsis dolog is.
Az utolsó bölcsis napon, szerdán 11-kor felhívtak a bölcsiből, hogy Máté ül a motoron, üvölt, sír, nem nyugszik meg, egyre csak azt mondogatja, hogy "anya, anya". És hogy ez már nem az első eset, és hogy szerintük túl sokat van a bölcsibe, jó lenne, ha hamarabb mennék érte, mert szerintük tudja, hogy otthon vagyok a tesóval, és ez bántja. Mondtam, hogy oké, megyek érte azonnal, de mondták, hogy nem kell, elég ha hamarabb jövök érte, mondjuk fél 4 körül, amikor vége az uzsinak. Így tettem, mentem érte fél 4-re, és beszéltem Mariannékkal. Állítólag hónapok óta ez van, vagyis úgy pontosítottak, hogy több hónapja fordult elő először, csak eddig nem szóltak, mert várták, hogy mi sül ki belőle, és mert nem érezték aggasztónak a helyzetet, de mivel az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő ez a sírós-anyázós dolog, szóltak.
Anyaságból egyest érdemlek. Azt hittem, úgy láttam, hogy imádja a bölcsit. Egy-két hetet leszámítva mindig vidáman ment, nem volt semmi hiszti reggel, hogy Ő nem megy. Vidám volt, amikor mentem érte, nem láttam rajta, hogy baj van. És akkor kérdem én, HOGYHOGY nem láttam??? Miért nem láttam? Látnom kellett volna? Nem ismerem? Ez áll a verekedés hátterében? És hogy mindent velem akar csinálni? Hogy csak én fürdethetem, etethetem, cserélhetem a pelusát, öltöztethetem? Vajon most esett le neki a tantusz, hogy van egy tesó, akivel osztoznom kell anyán? Igen, valószínűleg ez van. Egy ideje erőszakosabban viselkedik Zsombival és mindenkivel. Amiről tudja, hogy nem szabad csinálni, csakazértis csinálja, és közben kérdezi tőlem, hogy "látod, Anya?". Mindig akkor kell valami, ha épp szoptatok vagy Zsombit rendezem. Pedig szervezek vele programokat, amikor csak mi vagyunk, Ő és én, amikor csak rá figyelek. Ezek szerint nem elég. Kevés, amit adok. Nem vagyok jelen az életében úgy, ahogyan kellene, amennyire szüksége lenne rá. Érzem is egyébként, hogy kicsúszik a kezem közül minden. Szarul vagyok. Szarul érzem magam, mert küzdök vele, és utálom, hogy az egész délután és este egy küzdelem. Hogy nem tudom élvezni a dolgot. De mit tegyek? Mindent nem engedhetek meg? Ennünk kell, főznöm is kell, pedig mostanában már ezt is igyekszem napközben elvégezni, hogy ha itthon van, akkor ne legyen gond ezzel sem. Zsombival is kell foglalkoznom. Vele is kell törődnöm, nem tehetem meg, hogy Őt félrelököm. Pedig ezt is próbálom úgy kezelni, hogy együtt leülünk játszani, mert azt Zsombi is élvezi. De néha csörög a telefon, és ezen kikészül. Nem telefonálhatok senkivel, mert egyből elkezd szólongatni, zajongani. Pedig nem telefonálok órákat. És most, ahogy ezeket a sorokat leírtam, eszembe ötlött egy könyvrészlet, bevillant, hogy ott ugyanez volt a probléma, és az segített, hogy mindent, de tényleg mindent félrelökve csak a gyermekre figyeltek. Csak neki szentelték minden idejüket. Talán ez lenne a megoldás? Talán. Megbeszélem Apával, hogy kipróbáljuk-e.
Na, igen, Apa... vele baromi sokat veszekszünk mostanában. Igen, sajnos a gyerek előtt. Nincs anyázás, vagy hasonló, de feszkó van. És igen, ez a baj. Ha őszinte akarok lenni, tudom, hogy ez is a baj. Hogy érzi, nem vagyunk rendben. Pedig nincs semmi olyan probléma közöttünk, amit ne orvosolna egy hétig tartó normális alvás vagy egy-két együtt, csak kettesben töltött este. De most erre nincs lehetőségünk. És tudom, máskor is volt már hasonló időszakunk, és túljutottunk rajta. Nehezen, de megcsináltuk.
Szóval az van, hogy szarul vagyok, mert úgy érzem, a gyerekemmel nem vagyok összhangban, nem élvezzük egymás társaságát. És ez a helyzet jelzi, hogy valamin nagyon sürgősen változtatni kell. Mert ez így nem állapot, nem jó senkinek ez így ebben a formában. Szenvedünk mindannyian, és ma, anyák napján meg aztán főleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése