Na szóval, ezerrel benne vagyunk a suliválasztásban. El kellett engednem a Waldorf-ban, illetve az alternatív iskolákban való gondolkodást. Nagyon sok emberrel beszéltem, meghallgattam az összes olyan anyukát, akinek adok a szavára, illetve olyat is, akit csak látásból ismerek, és az van, hogy a lakótelep három sulija közül fogunk választani. Mivel az egyiktől egy zebrányira lakunk, adná magát, hogy az legyen, de lehet, hogy mégsem az lesz a befutó. Most nincs kedvem/időm erről bővebben írni, talán később és külön. Szóval lehet, hogy megint egy kicsit messzebbre megyünk (ahogyan az ovinál, és ami jó döntésnek bizonyult), de mégsem túl messzire, és egy olyan sulit, illetve osztályt, még pontosabban tanító nénit választunk, akiről azt tudjuk, hallottuk, hogy nála első a gyerek. Azt gondolom, hogy Máténál ez válna be leginkább. Vagyis nyilván minden gyereknél, de ez állami vonal, itt ennek már örülni kell, sajnos. :( De erről is később majd. Mátéról még annyit mindenképpen írnom kell, hogy valószínűleg felmérik majd figyelemzavar területen. Nem NevTan vonalban gondolkodom, hanem egy komolyabb helyen (Vadaskert) és egy kis "magánház"-ban (DIXI Stúdió).
Zsombi látszólag szereti az ovit. Mondjuk reggelente rendre elmondja, hogy nem akar oviba menni, kicsit sírdogál is, erre én nem kezdem el győzködni, hogy "de az ovi jó", hanem csak megölelgetem, megpuszilgatom, és utána valahogyan felöltözünk, elindulunk, és aztán meg már mindenféle fennakadás nélkül megy be a csoportszobába. Volt fogadóóra, ahol elolvashattam az értékelést róla, és hát minden szép és jó volt. Minden területen ügyes, nyitott, barátkozós, ügyes, értelmes, azt se tudják, milyen szakkörre vigyék majd, mert mindenhez ért. Fura volt ezt így olvasni, különösen annak fényében, hogy Mátéról ugyanezek az óvó nénik írtak már jellemzést. Meg amiatt is, mert írásos nyoma van annak, hogy a két gyerekem egyáltalán nem ugyanolyan természetű, tudású, hozzáállású és lelkületű egyéniség.
Nehéz ez. Látszólag Zsombornak könnyebb, mert mindig mosolyog, alapvetően nagyon nyugodt természet, szeret mindenféle tevékenységet, elmolyolgat a feladatokkal, játékokkal. Ennek alapvetően nagyon kellene örülnöm és persze örülök is, meg nem is hasonlítgatok, de mindig bennem van az, hogy Máté meg nem ilyen. Ő morcos, kiabál, veszekszik, hullámzik a hangulata, sok minden nem megy neki, vagy Zsombornak sokkal jobban megy, mert Zsombor összeszedettebb. Máté hamarabb megunja a játékokat, szeret irányítani és nem jól viseli, ha nem az van, amit ő akar. Mindig arra gondolok, hogy ez az én hibám? Vele türelmetlenebb voltam? Szigorúbb? Jobban észreveszem a rossz dolgait és arra erősítek rá? Most is azt emelem ki, hogy mi nem megy neki... Meg hogy igen, az, aki kiabálós, izgőmozgó, az a gyerek nehezebben tud beilleszkedni, több vele a "probléma", nehezebb vele közösségbe menni. És valahol azt hiszem, ez az, ami zavar. És ilyenkor meg persze bűntudatom lesz, hogy mekkora egy szarszemét anya vagyok, hogyan gondolhatok ilyeneket?! Valószínűleg amúgy az egész mögött az van, hogy első gyerek, tapasztalatlanabbak voltunk (én mindenképpen), nehezebben viseltem azt, hogy megváltozott az életünk, és hogy nem minden fekete és fehér. És hogy lehet nehezebb vele egy közösségbe menni, mert hamar konfliktusba keveredik és nyíltan megmondja, ha valakivel nem akar játszani, mert nem szereti, de mikor ezen gondolkodom, akkor meg az is eszembe jut, hogy úgy vág az esze, mint a borotva, soha nem lehet átvágni, figyel az összefüggésre, és soha nem lehet mismásolni, mert olyan éles megfigyelő és úgy emlékszik mindenre, ahogyan senki a családból. 6 és fél évesen érvekkel felfegyverkezve veszekszik velem és az igazságérzete hatalmas. Kimondja, amit akar, ami bántja, ha felbosszantom és ha undok módon viselkedem vele. És hát azért ez jó, nem? Ha valaki megfogalmazza az érzéseit, ha mer rosszul lenni. Folyamatosan tanít engem amúgy. Egyszer csak megtanulom a leckét. :) Csak olyan jó lenne nem bűntudattal és örökös félelemmel élni ezzel az egésszel kapcsolatban; neki se, nekem se.
Melótéren az van, hogy projektezünk ezerrel, kapok is utána jó kis pénzt és a fizetésemet is megemelték. Juhéjjj!
Futok, itt van a bizonyíték is. Áprilisban a Vivicittán indulok 10 km-en.
Sok tervem van: a kapcsolódó neveléses dolgokra sokkal jobban rá kellene feküdnöm, ha már az oktatója lettem. Áprilisig döntenem kell, hogy belevágok-e a mentálhigiénés képzésbe, ami kétéves, a Semmelweis Egyetemen tanulnék. Az angolra is rá kellene erősítenem, mert amúgy menne nekem, csak nulla önbizalmam van. A jogi szakvizsga meg... hát nem is tudom, hogy akarom-e.
Zsombi látszólag szereti az ovit. Mondjuk reggelente rendre elmondja, hogy nem akar oviba menni, kicsit sírdogál is, erre én nem kezdem el győzködni, hogy "de az ovi jó", hanem csak megölelgetem, megpuszilgatom, és utána valahogyan felöltözünk, elindulunk, és aztán meg már mindenféle fennakadás nélkül megy be a csoportszobába. Volt fogadóóra, ahol elolvashattam az értékelést róla, és hát minden szép és jó volt. Minden területen ügyes, nyitott, barátkozós, ügyes, értelmes, azt se tudják, milyen szakkörre vigyék majd, mert mindenhez ért. Fura volt ezt így olvasni, különösen annak fényében, hogy Mátéról ugyanezek az óvó nénik írtak már jellemzést. Meg amiatt is, mert írásos nyoma van annak, hogy a két gyerekem egyáltalán nem ugyanolyan természetű, tudású, hozzáállású és lelkületű egyéniség.
Nehéz ez. Látszólag Zsombornak könnyebb, mert mindig mosolyog, alapvetően nagyon nyugodt természet, szeret mindenféle tevékenységet, elmolyolgat a feladatokkal, játékokkal. Ennek alapvetően nagyon kellene örülnöm és persze örülök is, meg nem is hasonlítgatok, de mindig bennem van az, hogy Máté meg nem ilyen. Ő morcos, kiabál, veszekszik, hullámzik a hangulata, sok minden nem megy neki, vagy Zsombornak sokkal jobban megy, mert Zsombor összeszedettebb. Máté hamarabb megunja a játékokat, szeret irányítani és nem jól viseli, ha nem az van, amit ő akar. Mindig arra gondolok, hogy ez az én hibám? Vele türelmetlenebb voltam? Szigorúbb? Jobban észreveszem a rossz dolgait és arra erősítek rá? Most is azt emelem ki, hogy mi nem megy neki... Meg hogy igen, az, aki kiabálós, izgőmozgó, az a gyerek nehezebben tud beilleszkedni, több vele a "probléma", nehezebb vele közösségbe menni. És valahol azt hiszem, ez az, ami zavar. És ilyenkor meg persze bűntudatom lesz, hogy mekkora egy szarszemét anya vagyok, hogyan gondolhatok ilyeneket?! Valószínűleg amúgy az egész mögött az van, hogy első gyerek, tapasztalatlanabbak voltunk (én mindenképpen), nehezebben viseltem azt, hogy megváltozott az életünk, és hogy nem minden fekete és fehér. És hogy lehet nehezebb vele egy közösségbe menni, mert hamar konfliktusba keveredik és nyíltan megmondja, ha valakivel nem akar játszani, mert nem szereti, de mikor ezen gondolkodom, akkor meg az is eszembe jut, hogy úgy vág az esze, mint a borotva, soha nem lehet átvágni, figyel az összefüggésre, és soha nem lehet mismásolni, mert olyan éles megfigyelő és úgy emlékszik mindenre, ahogyan senki a családból. 6 és fél évesen érvekkel felfegyverkezve veszekszik velem és az igazságérzete hatalmas. Kimondja, amit akar, ami bántja, ha felbosszantom és ha undok módon viselkedem vele. És hát azért ez jó, nem? Ha valaki megfogalmazza az érzéseit, ha mer rosszul lenni. Folyamatosan tanít engem amúgy. Egyszer csak megtanulom a leckét. :) Csak olyan jó lenne nem bűntudattal és örökös félelemmel élni ezzel az egésszel kapcsolatban; neki se, nekem se.
Melótéren az van, hogy projektezünk ezerrel, kapok is utána jó kis pénzt és a fizetésemet is megemelték. Juhéjjj!
Futok, itt van a bizonyíték is. Áprilisban a Vivicittán indulok 10 km-en.
Sok tervem van: a kapcsolódó neveléses dolgokra sokkal jobban rá kellene feküdnöm, ha már az oktatója lettem. Áprilisig döntenem kell, hogy belevágok-e a mentálhigiénés képzésbe, ami kétéves, a Semmelweis Egyetemen tanulnék. Az angolra is rá kellene erősítenem, mert amúgy menne nekem, csak nulla önbizalmam van. A jogi szakvizsga meg... hát nem is tudom, hogy akarom-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése