Otthon

Még tartozom egy beszámolóval a nagyszülős-tíznapos kiruccanásunkról. Az egész januárban kezdődött, amikor is annyira kibuktam a fáradtságtól, hogy azt mondtam, amint elkezdődik a hozzátáplálás, megyünk haza a nagyszülőkhöz, mert PIHENNÜNK KELL!! Nemcsak nekem, Apának is. Mivel a szüleink 300 km-re laknak tőlünk, és így nem igazán van segítségünk, nem is tudtunk normálisan kikapcsolódni egyszer sem eddig. Így jött az ötlet, hogy a márciusi hosszú hétvégén menjünk haza, négy napot együtt leszünk a családdal, aztán Apa jön vissza Pestre, mi Mátéval maradunk Szabolcsban, és így talán mindketten tudunk pihenni egy kicsi: Apa Pesten, én meg a szüleink segítségével az ex-otthonomban. Hát, tévedtem. Legalábbis az egyikőnk pihenési lehetőségeiben. Én ugyanis nem pihentem túl sokat. Ez persze nem szemrehányás, és nem is voltam irigy Apára, talán csak egy kicsit. :) Hiszen Ő minden éjszakát végigaludt, míg Máté abban az egy hétben szinte óraműpontossággal keltett minden éjszaka 1-kor, 3-kor, fél 5-kor, és utána félóránként. Apukám nagyon aranyos volt, mert fél hétkor mindig bejött, és elvitte Mátét egy órácskára, amíg el nem indult dolgozni. Én addig próbáltam pihenni, de nem nagyon ment. Vagyis az az egy óra szuper volt, de sajnos a 3. nehéz éjszaka után már édeskevés. Közben meg látogatók adták egymásnak a kilincset, és még ez volt a jobbik eset, ha Ők jöttek, és nem nekem kellett a gyerekkel felpakolva ide-oda mennem. Így a napközbeni alvás sajnos kiesett. Nem volt egyszerű, piszkosul elfáradtam, de összességében MEGÉRTE. Mert pesti lévén olyan jó volt az igazán friss levegőn lenni, egy kicsit elszabadulni turkálni, enni egy jót Gyöngyikénél, és csak úgy lenni otthon. Vagyis már nem otthon. Mert ez a hét arra is jó volt, hogy rájöttem, nekem már itt Pesten a férjem és a kisfiam mellett van az otthonom, és nem Szabolcsban. Furcsa érzés volt erre rádöbbenni. De jó érzés is. Hogy nekem már van egy saját családom, akikért élek. Szuper így!! A nagyszülők persze nagyon édesek voltak, és az is nagyon klassz volt, hogy Máté elvolt velük. Egy-két nap után rájöttem, hogy nem kell állandóan mellettük lennem, mert akkor sem fog sírni Máté, ha nem lát engem, miközben a nagyszüleivel van. Meglátogattuk Máté dédijeit is, és elmentünk a nagypapája sírjához is, igaz oda csak egyedül. Az volt a legjobb, hogy ha gondoltam egyet, akkor csak kivittem az udvarra, és ha nem bírta, vagy megunta, akkor pikkpakk bent is voltunk. Nem kellett babakocsizni, felöltözni nekem is utcai ruhába, vagy azon aggódni, hogy vajon melyik saroknál kezd el ordítani Máté, és kell úgy tolni a babakocsit, hogy Máté nem benne ül, hanem segít nekem tolni?! :) Bár már ebben is van haladás, mert amióta már jobban kilát belőle, sokkal tovább is elvan benne. Hát, ennyi volt mára. :)