Apa a Grundon "focizik", Máté alszik, én meg véééégrrreeeee írok. Kicsit elhanyagoltam a naplónkat, amiről csak részben tehetek én. Reményeim szerint ez a bejegyzés részletes és sokszínű lesz.
Talán kezdem a rosszal. Mert azon jobb túlesni. NA, igen, ez az a szó, ami meghatározta a június 12. napunkat. Máténk kiesett a kiságyból. :( Borzasztóan éreztem magamat, szörnyű volt. Elmentünk a kórházba, mert persze beteg is volt, lázas beteg, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy most azért bágyadt, aluszékony, mert beteg, vagy mert az esés következtében történt vele valami. A kórházban két napot töltöttünk, és a körülményekhez képest nagyon jól éreztük magunkat. A csecsemősök segítettek mindenben, kedvesek voltak. Így könnyű, vagy legalábbis könnyebb volt elviselni az ottlétet. A kisfiam persze bent is egy csoda volt. Kacagott, játszott, nevetett. Az utána következő időszakunk elég nehéz volt. Vagyis sajnáltam nagyon, mert az esés iszonyatosan előhozta belőle a szeparációs szorongást. Azelőtt is voltak olyan napok, amikor csak velem volt hajlandó játszani, de legalábbis mindig látótérben kellett lennem, de a baleset után ez odáig "fajult", hogy ha kiszaladtam megkavarni az ebédet úgy ordított, minta vernék. Szegény, nagyon kétségbeesettnek tűnt mindig. Most már talán megnyugodott, mert egyedül is játszik, de azért mindig kislisszol utánam, ha kimegyek. :)
A fejlődésében hatalmas változások történtek. Egyrészt tökélyre fejlesztette kúszótudományát, és egy szempillantás alatt bárhol ott terem. Már próbálkozik a felállással, de csak rajtam keresztül. :) Rámmászik, belefúrja a fejét a hasamba, és kinyomja a fenekét úgy, hogy közben egyenes a lába, és persze rajtam támaszkodva próbál felállni. Olyan drága. :) Már stabilan ül, sőt, egyedül felül, és ha fiók van a közelében, akkor abból ki- és bepakol. Az ajtót mozgatja, a kerekeket megtekeri, és kicsavarja a nagy játékcsavarokat.
Rengeteg beszél. Néha kiabál. Néha hörög. Ilyenkor megijedek. Meg megfeszíti magát, és úgy kiabál. Nem értem ezt a reakciót, vagyis remélem semmi baj, rossz nincs emögött.
Jelzi, ha elég volt neki a kaja és a víz, pá-pá-zik, tapsikol. Ha azt mondjuk neki, hogy pancsi, akkor csapkodja a vizet és nagyokat kacag.
Olyan édesen magyaráz, és mindezt egész nap teszi. :) Az Ada, Ata, Brrrr, Mamamama a kedvenc szavak. És én Ana vagyok. :) Úgy tudja kiabálni, ha szeretne valamit, hogy én is meglepődök. :D
A kisfiam egy csoda. Néha, amikor mérges, fáradt, ingerlékeny vagyok, akkor mindig arra gondolok, hogy milyen jó, hogy van nekem. Még ha miatta is vagyok fáradt, vagy mérges vagyok valami miatt. Úgy tud bújni, és ezt imádom. Szeretném, ha sose változna ez meg... Vagy csak több lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése