Azt leszögezem, hogy a hasonlitgatást az élet egyik területén sem szeretem, mert túl sok értelmét nem látom. Személyes tapasztalatok miatt - mely történtet egyszer talán majd kifejtek - azt például kifejezetten utálom, ha két gyermek testi, szellemi vagy épp lelki fejlődését hasonlítják össze. Mert miért is kellene minden egy évesnek 12 kg-nak lennie? Csak azért, mert valakik kitalálták a fejlődési görbe nevezetű szülősokkoló eszetlenséget? És mi van akkor, ha az én gyerekem már 1 évesen jár, a másik gyerek meg még "csak" próbálkozik az álldogálással? Ezzel az összehasonlítással viszont senkinek sem ártok, nem bántok meg vele senkit, legfeljebb magamat, én meg megbocsátok magamnak. :)
Mátéval szinte tökéletes terhességem volt. A dokim a vérvételes eredményeimet nézve sokszor mondta, hogy ez gyanúsan jó. Tényleg, sosem volt semmi panaszom. Nem dagadtak a lábaim, nem volt terhességi cukrom, negatív lett a strepto-m is. Nem híztam sokat, és annak ellenére, hogy mindenki szerint nagy hasam volt, jól bírtam magamat. Máté szeptember közepén született, én július végéig dolgoztam. A Férjem biztosan maximálisan egyetért azzal, hogy az érzékenységem is egészen elfogadható volt. Nem is sírtam sokat. És nem is bántódtam meg hamar. :) A szókimondóságom durvább lett, de hát erről csak a hormonok tehettek. A Zsomboros terhességem nem volt zökkenőmentes. Szinte minden vér- és vizeleteredményemnél büszkélkedhettem valami finomsággal. A nitriten kívül szinte minden volt "bennem", fehérje, cukor, baktérium, laphám. Én nagyon küzdöttem a nitritért is, de az nem jött össze. Talán majd legközelebb. ;) A Férjem szerintem visszasírta a Mátés időszakot, mert a második terhességem alatt bizony voltak időszakok, amikor az állapotomat inkább hívtam letargiának, mint érzékenységnek. De lehet, csak én éltem meg így, és Ő másképp látta. Na, meg is kérdezem majd. A lényeg, hogy ennek az érzésnek több oka is volt. Egyrészt nehéz volt maga a terhesség is, másrészt ugyebár itt volt velem egy gyerkőc, aki igazi "terrible two" volt, szóval hozta a két évesekre jellemző "formáját". Azok a helyzetek, amelyekbe Mátéval belekerültünk, bizony néha meghaladták a tűrőképességemet. Egyébként ilyen helyzetek most is vannak, de erről majd egy külön bejegyzésben írok, ha merek írni róla...
Mindkét gyerkőccel sokat hánytam az elején. Szándékosan használom ezt a szót, mert nem kis reggeli rosszullétek gyötörtek. Míg Mátéval a gyomrom megkegyelmezett nekem, mert csak egyszer kínzott meg, és ez az állapot csak egy hónapig tartott, addig Zsombornál nem volt ily' kegyes, ugyanis naponta akár hétszer is jelzett, hogy itt valami bibi van. Ráadásul most másfél hónapig tartott szenvedésem, sőt, még 6 hónaposan is képes voltam rohanni a wc-re egy fánk után. Az viszont igencsak meglepett, hogy a Zsomboros wc-s bulik ellenére az első másfél hónap alatt sikerült 6 kilót magamra szednem.
Ha már szóba került a hízás, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy Mátéval fokozatosan híztam, havonta 1-2 kilót. Zsomborral nem így volt. Vele előfordult, hogy egy hónap alatt akár 7 kiló is feljött rám, aztán két hónapig semmi. A végeredmény: Máténál 76 kg-mal mentem szülni, Zsombornál 82 kg-mal. Ja, és hegyes, fiúsnak mondott pocakom mindkét babával igencsak nagyra növekedett, úgyhogy jöttek ám a megjegyzések, hogy "biztosan nem ikrek?", "azta, tuti nagy baba lesz". Ha annyi ezresem lenne, ahány ilyesfajta megjegyzést kaptam..., akkor nagyon sok pénzem lenne.
Amit a legjobban sajnálok, az az, hogy úgy érzem, az első terhességem alatt sokkal többet foglalkoztam a terhesség, a szülés, a pocaklakóság lelki oldalával. Mátéval jártam jógázni és anya-magzat kapcsolatanalízisre is, és mindkettő nagyon hasznos volt. Feltöltött, megerősített, nyugodtabbá tett minden egyes alkalom, amit akár a jógásokkal, akár Mártával, a "pszichológusommal" töltöttem. Nem tudom, miért nem szakítottam időt ezekre a második terhességem során. Fogjam az időhiányra vagy épp Máté meglétére? Nem lenne fair, mert biztosan lett volna erre két-három órám hetente. Talán nem is lettem volna olyan sokszor magam alatt, ha hetente egyszer eljárok jógázni.
Ha összességében nézem a dolgokat, akkor Mátéval a terhesség során sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb voltam. Nem izgultam dolgokon, vagy legalábbis tűrhető és szerintem egy első terhes anyától elfogadható mennyiségben. Aztán amikor megszületett a Picur, akkor azért voltak nehéz időszakok, amikről csak részben tehettünk mi, a tapasztalatlan szülők, akik sokszor feleslegesen izgultunk. De végülis szerintem eléggé normálisan sikerült átvészelnünk az első évet Mátéval. Zsomborral másabb volt. A terhességem alatt mindig fájt valamim, és általában jött valami gikszer, ami aggodalomra adott okot. Ez csak azért meglepő, mert valahogy úgy lenne logikus, hogy a második terhességnek már könnyebbnek kellene lennie, hiszen van tapasztalatunk, tudjuk mi vár ránk stb. Nekem nem így volt.
De amióta megszületett Zsombor, valahogy megváltozott minden. Most semmin sem izgulok. Nem aggódok, van-e elég tejem, mert tudom, hogy van. Ha épp kevesebb van, akkor sem rohanok kétségbeesetten a patikába Lactoherb teáért vagy Urtica urens homeopátiás bogyóért, egyszerűen csak gyakrabban szoptatok, és várok. Nem mérem minden evésnél azon parázva, hogy megette a nagykönyvben előírt mennyiséget. És azt hiszem, szinte majdnem mindig tudom, mi áll a sírás háta mögött. Remélem, így is marad, és ez a higgadtság végigkísér engem minél tovább, mert ez jót tesz mindenkinek a családban.
Amikor kívülről nézem magamat, és látom, hogyan bánok Zsomborral, rájövök, hogy sok minden változott. Nem ugyanaz az anyuka gondoskodik Róla, aki Mátéról gondoskodott. Máténak szerintem szuper kilenc hónap jutott a pocakban, cserébe voltak nehéz időszakai földlakóként. Ezzel szemben Zsombor egy idegeskedőbb anyuka pocakjában cseperedett fel, viszont egy sokkal tapasztaltabb, nyugodtabb anyuka várta idekint. Hát, most már csak abban bízom, hogy a srácok elnézik nekem a rázósabb időszakokat, és csak a jóra emlékeznek majd. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése