Zsombikámon kitört a dackorszak. Nem esik jól, valahogy abban bíztam, megússzuk. Olyan kis tündibündicukimuki gyerek volt, most meg mindenen nyafizik, semmi se jó, mindent Ő akar csinálni, és mellé kötekedik a tesójával is. Már azon is rajtakaptam, hogy el akar venni valamit Mátétól, aki meg persze nem adja, mire Zsombi odacsap egyet, mire Máté visszacsap, amin persze felháborodik, elkezd sírni, és jön oda, hogy Máté bántotta. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Megőrülök!!!! Még szerencse, hogy itt van nekem a támasz, és ez baromi sokat ad hozzá a napokhoz. Meg azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért kezelem máshogy a két gyerek hisztijét? Mert a Zsombiétól is ki tudok borulni, de sokkal jobban kezelem, mint anno a Mátéét, mert amikor Máté rázendített, akkor én totál kész voltam, nem bírtam, és nagyon magam alatt voltam. Talán mert második, talán mert tudom, nem vagyok egyedül ezzel. A bűntudat persze mardos, hogy akkor miért nem volt ilyen jó, mennyire igazságtalan ez... De ebbe nem hagyom magamat belelovallni, mert akkor megint tönkre megyek, és nekem arra most nincs időm. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése