A mostani bejegyzésnek Mátém lesz a középpontjában, mert most az életünk mindennapjait Ő határozza meg.
Kezdjük azzal, hogy volt egy kisebb balesete, amit épp ésszel, illetve egy púppal a fején és pár apró sebbel a hátán megúszott. A keresztfiaink név- és szülinapját ünnepeltük sógornőméknél, a felnőttek a nappaliban beszélgettek, a többi gyerek a szobában játszott. Egyszer csak egy hatalmas csattantást, csörrenést hallottunk, és láttuk, hogy N. szalad ki a szobából és kiabálja, hogy "rájuk dőlt a szekrény". Persze már a csattantásra rohantunk, de ez a mondat lezsibbasztott egy századmásodpercre. Mikor beértünk, láttuk, hogy a szekrény rájuk dőlt, de semmilyen más részletre nem emlékszem, csak hogy kihúztuk őket a szekrény alól, és elkezdtük vizsgálgatni őket, és hogy nagyon nagy volt a káosz. Szerencsére meg tudtam őrizni a hidegvéremet akkor ott, és nagyon nyugodtak voltunk Bandival. A keresztfiam felmászott a szekrényre, hogy levegyen egy hajót, és mivel nem volt felfúrva a szekrény, Mátéra és a keresztfiamra ráesett. Szerencsére nyitva volt az üveges ajtaja a szekrénynek, és az megtámasztotta magát a szekrényt, de azt még így sem tudjuk, hogy a keletkezett sérüléseket mi okozta: a szekrény vagy az abból kieső cuccok. Zsombi amúgy a másik szobában volt, N. meg a kanapén ült, Őt nem érte el a szekrény. Mikor a nagy riadalom közepette kicsit megnyugodtunk, még alaposabban átvizsgáltuk Mátét, de csak a púpot találtuk meg, illetve azokat az apró sebeket. Nem mondom, hogy nem kezdtem el azon gondolkodni, vajon nem kellene-e bevinni kórházba, de elhessegettem ezt a gondolatot magamtól, mert utána is az látszott, hogy jól van. Kérdezgettük a nap eseményeiről, hogy ellenőrizzük, nincs-e agyrázkódása, de mindenre emlékezett. Amikor nagyjából megnyugodott mindenki, a gyerekek elkezdtek újra játszani, és mindenki megbeszélte, mit kellett volna csinálni a szekrénnyel, elvonultam a wc-re sírni. Nyilván akkor jött ki rajtam a feszkó, és nem akartam mások előtt sírni... A lényeg, hogy utána még el-elpityeredtem, de már túl vagyunk ezen. Mindenesetre nem volt könnyű senkinek sem. Kíváncsi vagyok, Mátéban hogyan és mikor jön majd még elő...
Ami meg állandó probléma, hogy Máté iszonyat feszült mostanában. Kiabál mindenkivel, egyből üt, káromkodik, utálja az ovit és nagyjából mindenki szar körülötte, legalábbis Ő ezt mondja. Én tudom, hogy ez miről szól, de nagyon fárasztó. Tudom, hogy rosszul van, hogy feszült, azt is tudom, hogy ez miattunk van, de már én is kivagyok, és nem találom a megoldást. Ok, van a kapcsolódó, de valahogy annyira kimerítenek a mindennapok, hogy ahhoz sincs erőm. Túl akarok már lenni ezen a szörnyű korszakon vele, és akarok egy kis pihit, amikor minden happy, hogy aztán majd jöhessen a sulinak nevezett agyrém... Nem bírom nézni, ahogy gyepálja Zsombort, aztán meg ahogyan ölelgeti, mert Ő a világ legjobb tesója. Egyszerűen sosem tudjuk, hogy mire számítsunk tőle, és ez idegőrlő... Mondjuk ahogyan ezt most leírom, rájövök, hogy nagyjából Ő sem tudja, mire számíthat tőlem, mert van, hogy tök nyugodtan kezelem ezeket a hangulatingadozásokat, és van, hogy az első dologért kiabálok... Amúgy be fogok jelentkezni egy terápiára vele, és majd jövök a részletekkel, ha megvoltak az alkalmak.
És amit még ide csak feljegyzek, hogy ne felejtsem el: suliiiiiiiiiiiiiiii... ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá... és mindezt teljes hangerőn, kurva idegesen...
Ennyi nagyjából.
