Hihetetlen, hogy repül az idő… Zsombor már 4 hónapos, és olyan, mintha ma született volna. Valahogy most sokkal gyorsabban telik az idő. A szoptatások, az éjszakák könnyen és zökkenőmentesen zajlanak, a nappalok hol így, hol úgy alakulnak, de egy biztos, Zsombor babám tündéri.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez.
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez.
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése