Dilemmák

Az elmúlt időszakunkat egy szóval tudom jellemezni: káosz. Mindannyian lebetegedtünk, ráadásul néha egyazon időben. Borult a jó kis napirendünk, és pihentetőnek sem mondhatnám azt a pár óra alvást, amiben éjszakánként részünk volt. Mindezek mellé még jöttek azok a kérdések, amelyekben dűlőre kellett (volna) jutnunk.

Oltassunk vagy sem? Mármint a kötelezőkön túl. Fontos és sokszor hatalmas vitákat generáló kérdés, de muszáj írnom róla. Úgy indultunk, hogy Máté a csecsemő – és babakorban megkapható összes ajánlott oltást felszedte. Elsőgyerekes szülőként valahogy vakon bíztam mindkét orvosunkban, és ennek legfőbb oka az volt, hogy féltettem Mátét. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy ha nem oltják be minden fellelhető vakcinával, akkor biztosan a Heim Pál gyermekkórházban töltünk majd pár éjszakát, mert a Férjem tuti hazahoz valami finomságot a metróról. Összeszámoltam: másfél éves koráig a kötelezőkkel együtt összesen 13 oltást kapott a Nagyfiam. Sőt, ugye ennél is többet, hiszen volt olyan, ami több hatóanyagot is tartalmazott. Szerintem ez rengeteg, ráadásul azóta rájöttem, nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. Egyre többet olvastam a témában, és sok más orvos véleményével is megismerkedtem. Emiatt igencsak megharagudtam a doktorunkra, mert érzésem szerint nem adott meg minden információt, aminek tudatában lehet máshogyan döntöttem volna. Azt például senki nem mondta, hogy a közel 40.000.- Ft-ot kóstáló RotaRix körülbelül 2 éves korig hat, ami szerintem azért nevetséges, mert általában akkor szoktak elkezdeni közösségbe járni a gyerekek, és ugyan bárhol benyalhatnak bármit, de a vírusoknak a melegágya pont a bölcsi meg az ovi. Nagyon nem akarok ebbe a témába belemenni, csak még egy furcsaságot szeretnék megosztani Veletek. A Menjugate oltás a meningococcus ellen véd, és több orvos is ajánlotta a beadatását. Csakhogy abban nem volt egyetértés, hogy mikor is kell ezzel oltani. A mi új orvosunk 3, 5 és 13 hónapos korban olt. A többiek, akikkel eddig beszéltem, mind 1 éves kor fölött javasolja a beadását. Akkor hol van az igazság? Ádáz küzdelem folyik bennem és az orvosommal a nem kötelezők miatt, és én csak annyit szeretnék elérni, hogy Zsombor ne kapjon egyszerre több oltást, mert tavaly december közepe óta, amikor is kettőt kapott együtt az amúgy is beteg gyermekem, nem tud kilábalni valami felső légúti nyavalyából, és nem akarok kockáztatni. Eddig sikeres voltam, de hadd ne részletezzem, mit kaptam érte. Ezért meg is fogalmazódott bennem a váltás gondolata, de olyan nehéz jó gyermekorvost találni. Egy olyat, aki elfogadja azt, ha nemet mondok valamire, és akitől nem kell azt hallgatnom, hogy az a baj ma Magyarországon, hogy az oltások tekintetében demokrácia van, vagyis hogy a szülők dönthetnek arról, mit kapjon meg a gyermekük és mit nem.

Tévézzen a gyerek? És ha igen, akkor mennyit? Hány éves kortól? És ami a legfontosabb: mit nézzen? Amikor megszületett Zsombor, Máté itthon volt velünk két hetet. Ez az időszak egyszerre volt csodás és embert próbáló. A legnehezebb az volt, hogy hiába próbáltam elterelni Máté figyelmét, vagy találtam ki neki játékokat, ott ugrabugrált körülöttünk, így nem tudtam nyugodtan szoptatni. Végül a mesékhez folyamodtam segítségül. És bár nem a tévét nézte, hanem laptopról a Bogyó és Babóca vagy a Mazsola és Tádé meséket, de akkor is sokat ült képernyő előtt. És rászokott. Addig, ha valami dolgom volt, akkor ott sertepertélt körülöttem vagy játszott egyedül a szobájában, azóta azonban egyre többször kérte a „meszét”. Engem persze zavart ez a dolog, így azt találtam ki, hogy mire hazajött a bölcsiből, eltettem a laptopot. Így nem látta a forrást, és nem is nézett annyi mesét. De végülis rájöttem, ez sem megoldás, mert mi van a hétvégékkel, amikor egész nap itthon vagyunk vagy amikor skype-olni szeretnénk a nagyszülőkkel? Úgyhogy a laptop előkerült, mert nem szerettem hazudni a gyerekemnek. Nincs is baj, ha Zsombi épp alszik, mi meg játszunk, de ha nyűgösebb a Picur vagy épp etetem, akkor megint jön a mesekérés. Valamit ki kell találni, de nagyon gyorsan. Bár az is igaz, hogy nem érzem azt, hogy ez a mennyiség kóros lenne, meg nem is arról van szó, hogy ottfelejtjük a tévé előtt. Csak akkor is zavar. Azzal bíztatom magamat, hogy ha hívom játszani, akkor ugrik, vagy ha kimegyek a konyhába, jön utánam egy kis idő múlva. És az is előfordulhat, hogy ha már nagyobb lesz Zsombor, akkor talán magától megoldódik ez az egész, mert tudnak majd együtt játszani, és nyilván az is lényeges, hogy nálunk nem megy háttérzajként a tévé, max. a rockzene. :)

Hordozni jó? Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem tőle, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól csináltam mindent? Nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. A Férjem meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Vártunk Máté 3 hónapos koráig, elővettük az SSC-t, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. És akkor elkezdtem gyártani az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem bírja, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Így Őt nem hordoztam. Aztán terhes lettem Zsomborral, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg jócskán leegyszerűsíti a közlekedést és úgy a mindennapokat két gyerekkel. Azért használtam mégis a „rém” szót, mert kikészültem abban a pár napban, míg a hordozásról olvastam. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt, mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. És milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő rossz, mert nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy már vannak terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Egyre jobban összezavarodtam, kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de aztán feladtam. Már nem voltam hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekelt, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Megfogalmaztam magamnak, hogy én igazából nem azt akarom, hogy a gyerekem egész nap rajtam legyen, csak egyszer-kétszer szeretném használni egy héten 1-1 órára, amikor épp mennünk kell valahová metróval. Kellett hát egy, és meg is vettem; egy csodaszép karikás kendő boldog tulajdonosa vagyok. Zsombor is szereti, én is szeretem, bevált nekünk. Tényleg ritkán használom, de akkor nagyon jó szolgálatot tesz nekünk. Szóval igen, hordozni jó, de nálam ez megmarad egy bizonyos határon belül.

Mindig mindenben a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a mai világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániává kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. „Csak akkor vagy jó anya, ha beoltatod!”, „Ti se kaptatok oltást, mégis felnőttetek!”, „Miért baj, ha sokat nézi a Minimaxot?”, „Nem engeded, hogy nézze a tévét? Akkor kiközösítik majd az oviban!”, „Nem hordozol? Hogyhogy?”, „Ha ilyen hordozót használsz, tönkreteszed a gyerekedet egy életre!”. Borzasztóak ezek a mondatok, de igyekszem mindig higgadtan reagálni. Sokszor nem sikerül… ez van. Néha hiányzik egy egyszerűbb, információszegényebb világ, mert úgy érzem, hogy ez a mai elnyomja azt a belső hangot, ami vezet(ne) engem a gyermeknevelésben.