Napi Máté

Máté: Hol a család?

Én: Mi vagyunk a család. Máté, Apa, Zsombi és Anya.

Máté: Neeem!

Én: Hát, akkor?

Máté: Apa, Zsombi, motor... 

Zsombor 7 hónapos és egyebek

Annyi mindenről akartam írni még otthon, mármint a szüleimnél, de valahogy sosem jutottam el a gépig. Komolyan, ezt már megfigyeltem, ha otthon vagyok, akkor szinte egy percet sem töltök a gép előtt. Nem netezek, nem nézek sorozatot, be se kapcsoljuk a gépet. És amúgy nem is igazán szokott hiányozni ez az egész akkor ott.

Na, de amiről, vagyis akiről írni akartam, az Zsomboró.

Bizony , bizony 10 napja hogy 7 hónapos lett, és olyan sok minden történt vele.

Kezdjük azokkal a fránya adatokkal. Asszem arról nem írtam, hogy 6 hónaposan 67 cm és 7160 gramm volt. Amikor betöltötte a 7. hónapot, pont otthon voltunk, így nem tudtam megmérni az itthoni pontos mérleggel, de azért megmértem egy szobaival, és azt mondhatjuk, hogy kb. 8 kiló volt Cseppem. És itt jegyzem meg, hogy amióta nem engedem oltatni mindenféle vacakkal, majdnem egy kilót hízik havonta. Pedig el sem kezdtük a hozzátáplálást, vagyis elkezdtük, csak nem ment, de erről később. Szóval ez a hízás mind anyatejtől van, amit fel tud használni az utolsó cseppig.

Fejlődése: nagyon érdekesen alakult a fejlődése. Még nem kúszik, vagyis csak hátrafelé, és néha, néha előre, ha valamilyen nagyon érdekes dolgot sikerül elé letennem. Emelgeti viszont a popóját, négykézlábra áll, kutyázik, és löki magát, mintha a térdén akarna haladni. Ez szerintem annyira nem jó, vagyis valami nem jó, úgyhogy útra kelünk, utána járunk a dolgoknak. Rengeteget dumál, és nagyon kis kíváncsi. Mindig kifelé fordulva akar lenni, mert úgy látja a történéseket. Már annyira játszana Mátéval, csak hát ugye ez sajnos még nem megengedhető, de majd erről is később, mindent a maga sorjában. Szóval az értelme rengeteget fejlődött, mindent kaparászik, jól megvizsgál, körbejár, megnéz. Eszembe jutott a dévényesünk. Nem tudom, igaza van-e, de azt mondta, hogy háromféle gyermek létezik fejlődés szempontjából. Az egyik, akinek agyban megvan minden, csak a teste nem engedelmeskedik, a másik, akinél a test már csinálná, csak még a buksiban van gond, a harmadik, akinél klappol minden, és megy minden a maga útján. Máté ilyen volt. Nem csinálta túl korán az egyes fázisokat, de amikor elkezdte, akkor egyből úgy, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Zsombi csinálná, csak valahogy nem megy. Szerintem ez az oka annak is, amit megfigyeltem nála. Kb. egy hónapja kezdődött, hogy nem igazán játszik el, csak akkor, ha ott vagyunk vele egy szobában. A szülőknél konkrétan alig lehetett letenni, mert egyből sírt. Mindig mindenhol ott akar lenni, meg akarja fogni, de mivel Ő maga még nem tud oda jutni, ezért kell, hogy fogjuk, és vigyük. Persze biztos vagyok abban is, hogy azt is feléri ésszel, hogy ha letesznek, akkor annak az az oka, hogy anya talán ki akar menni pisilni, netán enni, esetleg mosogatni, és akkor Ő ott kell, hogy maradjon, és ez nem tetszik neki. Szóval ez van, szeparációsan szorongunk, mert azt is kell. 

Hozzátáplálás: elkezdtük 6 hónaposan, és öklendezett. Próbáltam ezerféleképpen elkészíteni az almát, na jó, csak háromféleképpen (reszelve, nyersen turmixolva, párolva-turmixolva), de egyik sem jött be. Kiköpte, és egyszer hányásig öklendezett. Mondjuk ezt már a sárgarépa pürétől sikerült elkövetnie, de akkor mondtam, hogy jó, oké, mi nem kezdjük el a hozzátáplálást, ráérünk. Nem akarom a gyerekkel megutáltatni az evés. Aztán most otthon voltunk ugye, és láss csodát, megkóstoltattam vele dolgokat, és bevette a kis gyomra. Sőt, úgy falta, hogy csak pislogtunk, és nevettünk azon, mennyire kis mohó. Evett húslevest, csak a levét persze, csirkekrémleves, krumplipürét. Ezen felbuzdulva tegnap újra nekikezdtünk, és úgy ette az almát, hogy nem győztem adni neki. Nekünk ennyi időre volt szükségünk ezek szerint.

Játék Mátéval: nem megy, nem engedhetem. Máté eddig nem bántotta Zsombort, de sajnos fordult a kocka. Most sem kifejezetten bántja, hanem túlszereti. Úgy öleli, hogy közben agyonszorítja, megnézi, hogy hol van a szeme, megcsípi az arcát. Nem tudom, hogy normális-e az ilyesmi, de nálunk ez van. Próbáljuk határozott, de szép szóval figyelmeztetni. Néha nem megy, és üvöltök, mert baromira megijedek, és olyankor nem azon gondolkodom, hogy "jaj, mi lesz a lelkével?", mert az győz, hogy "jaj, mi lesz a szemével/kezével/lábával/nyakával/belső szerveivel?". Észnél kell lennem, már nem hagyhatom őket együtt. Eddig nyugodtan megtehettem, nem nyúlt hozzá. Meg azon is agyalok, hogy lehet el kellene kezdenem Máté játékaiból kiszelektálni az apró darabosakat, és száműzni őket egy jó magas polcnak is a legtetejére. Mert valamelyik nap is egy Kinder tojásos miniautó volt már a szájában Zsombinak. Most jön a neheze a dolgoknak, érzem én...

Egyebek: a Húsvét eltelt, semmi extra, ettünk egy csomót, otthon voltunk egy hetet, sikerült anyáéknál és anyósoméknál is eltölteni egy kis időt, sőt Máté keresztapukájáéknál is, úgyhogy mozgalmasan telt az elmúlt időszakunk. Már az is naggggyon jó volt, hogy nem kellett főzni, mosni, mosogatni, csak a gyerekekre figyelni, vagyis közülük is csak inkább Zsombira, mert Mátét lefoglalták a nagyszülők, és nem igazán lehetett becsalni az udvarról. Ami amúgy király, és egyben szomorú, hogy nincs kertünk, mert nagyon élvezné, látom rajta. De ez van, majd egyszer. Nagyjából ennyi! :)

Epres ovi

Az Epres ovit már bő egy hete látogattuk meg, csak a hazautazás és otthonlét miatt nem érkeztem írni a látottakról. Nos, hát nem lettem nyugodtabb a nyílt nap után. Az oké, hogy az épület, a berendezés, a játékok nem a legklasszabbak, nem is várom el. De valahogy az összbenyomásom nem igazán a pozitív felé billent el. A vezető eléggé rugalmatlannak, kicsit karótnyeltnek tűnik. Megtudtuk, hogy nem igazán támogatja azt, hogy a nevelők elvigyék mondjuk állatkertbe a gyerekeket, mert nem... Aztán azt is megtudtam, hogy hiába vagyunk körzetesek, és hiába van közel a szeptember 1-hez a 12-e, nem túl jók a kilátásaink, merthogy tavaly nagyon sok kicsit tudtak felvenni a jogszabályi változások okán 6 évesen iskolába menő gyerekek miatt, de most nem ez a helyzet. És megtudtam még valamit... Nem csak úgy a vakvilágba kell ám gyermeket szülni, meg kell azt tervezni. Ez a mondat hangzott el a vezető szájából, amikor azt kérdeztem, egy szeptember 12-i születési dátummal mennyi az esélyünk. Oké, poén volt, rendben, semmi gond, de meglepődtem, hogy egy vadidegen ilyet mond nekem. A nevelők alapvetően aranyosak voltak, a dadus tündéri, de bevallom, nekem nem tűntek őszintének a nevelők. Mintha megjátszották volna a kedvességet, az érdeklődést. Aztán lehet tévedek. 

Az eddigiek alapján beadjuk az Epresbe és az Ugrifülesbe, és jelzem majd, hogy az Ugrifülest preferálom. Illetve holnap kikérdezem a magánbölcsis vezetőt, hogy meséljen nekem az ovijukról, mert ha sehová sem veszik fel a gyerkőcöt, akkor bizony oda fog járni, mert valahová muszáj járnia. 

Ovik

Eddig két oviba sikerült eljutnunk, ma megyünk a harmadikba, ami valójában a körzetes ovink. Az eddig látottak nagyon tetszettek, mindkettő másért. 
Az első a Napfény Ovi volt, ami egy viszonylag kicsi ovi, de nekem annál inkább tetszik. Négy csoport van, ebből hármat néztünk meg. Egyet azért hagytunk ki, mert oda csak két gyerkőcöt vesznek fel, és már megvannak a befutók. A háromból egy nem tetszett, ott nagyon mufurcnak tűntek mind az óvó nénik, mind a dadus. A dadus szerintem csúnyán is beszélt Mátéval, de lehet én vagyok hiperérzékeny. A maradék két csoportból abba vesznek fel kb. tizenkét gyermeket, amelyik a leginkább bejött. Eddig mind szép és jó, de szerintem esélyünk sincs arra, hogy bekerüljünk oda, mert van egy sorrend, amit betartanak a jelentkezők felvételénél, és mi az utolsó kategóriába tartozunk, mert Máté nem ötéves, nem jár oda nagyobb tesója, és hátrányos helyzetűek sem vagyunk. Ami tetszett benne, hogy a vezető tartott külön szülői tájékoztatót, és mesélt nekünk az oviról, annak szellemiségéről, az ételekről, a foglalkozásokról. Tetszett a hozzáállása a dolgokhoz. Például olyanokat mondott, hogy Ők a játszva nevelés hívei, és hogy az elején arra törekednek, hogy megszeresse az ovit a kicsi, ne élje meg rosszul az elszakadást, ismerkednek. Náluk nincs üzenőfüzet, mert a személyes beszélgetés hívei. Azt is mondta, hogy nem veszik el a cumit, mert szerinte épp elég törés az, ha a szülőt elveszti a gyerek az ovival, nem akarnak még nagyobb törést okozni. És ehhez én magam hozzáteszem azt, hogy a cumiról leszokatás nem is az óvoda dolga, hanem a szülőé szerintem. Nem igazán a vegyes csoportok jellemzik az ovit, de nincsenek is tisztán kis-, közép- és nagycsoportok. Szóval tetszett, annak ellenére, hogy a szobák kicsik, és az udvar sem hatalmas. Ja, és van egy sünijük. :)
A másik ovi, amit ma délelőtt sikerült megnéznünk, az az Ugrifüles Ovi volt. Itt is négy csoport van, kettő a földszinten, kettő az emeleten. Az emeleten nincsen semmiféle ajtó, ami elzárná a lépcsőt, ez annyira nem tetszett, de talán nincs is rá szükség, mert ahogy láttam, a gyerkőcök úgyis szót fogadnak, és nem mennek ki a szobákból. A négy csoport közül egyről, vagyis annak egyik óvó nénijéről, Csilla néniről eléggé rosszakat hallottunk, konkrétan azt, hogy kiabál a gyerekekkel. Az egyik kislányt miatta vitték el az oviból, és egy másik kislány anyukája is azt mondta, hogy szerinte nem tett jót a lányának az óvó néni váltás, merthogy a Csilla néni állítólag új. Persze Ő jött oda hozzánk, mesélt az oviról, aranyosnak tűnt, de így, hogy már hallottunk ezt-azt, fenntartásokkal kezeltem, és egyes megnyilvánulásaiban véltem felfedezni kis durvaságot. A többi csoport tetszett, annak ellenére, hogy az egyik csoportban oda se jöttek hozzánk, és egy másikban meg szerintem mi nem voltunk szimpik, mert persze Máté nem fogta vissza magát, jött, ment, mindent megnézett, mindent leszedett, teát kért, és egy kislányt elküldött az egyik játéktól. Hiába szóltam rá, késő volt. Szerintem megjegyeztek minket. Vagy ismét csak hiperérzékeny vagyok. Itt is egy volt, ami nagyon bejött nekem, főleg az egyik óvó néni, Ági néni személyisége. Szerintem Ő csípte Mátét az első perctől, egyből játszott vele, lefoglalta, nevetett vele. A vezető eléggé karakán, határozott kézfogású, olyan, aki átlát az emberen, a gyerekeken, a szülőkön. Állítólag segítőkész és kedves, és a panaszokat is jól kezeli. Persze ebben az oviban is az utolsó kategóriába tartozunk, tehát kevés az esélyünk. Mondjuk amiatt talán több, mint a Napfényben, hogy ez sokkal nagyobb ovi, esély van arra, hogy nem csak tizenkét gyereket vesznek fel. Meglátjuk. Az nem igazán szimpi, hogy nem tartottak tájékoztatót, és kérdezni meg így csak keveset lehetett kérdezni, mert mindenkinek helyet kellett adni.
Eddig a Napfény Ovi a befutó.

Napi Máté

Valójában tegnap történt. Hazaérkeztünk a bölcsiből, és a kis szemfülesem már az autóban kiszúrta azt a terepjárót, ami gyakran parkol a házunk előtt. Kiszálltunk a kocsiból, odaszaladt a terepjáróhoz, és utána ez következett: "Sia telepáló, hod vad, jó vad?" Aztán odafordult hozzám, és azt mondta: "Ana, viszi a telepet." Gondoltam rákérdezek még egyszer, jól értem-e, mit is akar mondani: "Máté mit mondtál, mit visz a terepjáró?" Máté: "Telepet."

Napi Máté

Öltöztetés közben Máté rúgkapált, közben nagyokat nevetett. Mondom neki, hogy a csapkodás, verekedés nem vicces. Erre elkomolyodott, és azt kérdezte: "Ana, a szeretés viccesz?"

Csak úgy írok

Itt ülök a megszáradt ruhák kupaca között, nincs elmosogatva, a játékok szanaszét hevernek, de nem érdekel, írok. A blog címe és leírása sugallja, hogy magamról, vagyis az én gondolataimról is szól a blog. Ez következik most. Vallomás, kitárulkozás, panaszkodás, önsajnálat.

Kezdek elfáradni lelkileg. Kezdem érezni azokat a korlátokat, a határt, amin belül mozgok lassan három éve. És megfogalmazódott bennem az, hogy igenis kell valami, ami csak az enyém, ami nem az anyaságomhoz kapcsolódik, ami visszarepít egy kicsit abba a világba, ahonnan kiszakadtam lassan három éve. Vekerdy azt írja, hogy néha meg kell szabadulni a gyerektől, mert kiszív minket, lerágja a húsunkat. Én annyira érzem ezt. És közben meg emiatt bűntudatom van. Hogy miért nem vagyok én olyan anya, aki elfogadja, hogy ez van, ebben él, nincs kecmec, nincs kikapcsolódás. Akinek sosem nehéz az itthonlét, vagy ha az is, akkor elfogadja, nem hangoztatja, ebben él, és nem panaszkodik. Én egyszerűen nem tudok ilyen lenni. Túl nagy a szabadságvágyam. Vagyis most kezdek rájönni, hogy igenis szeretnék újra nyüzsögni. Elmenni, kiöltözni, beszélgetni, magamba szívni más dolgokat. Nem mindig azon agyalni, hogy mi lesz a gyerekekkel, hogy jól teszem-e ha Mátét hagyom hisztizni, hogy mit kellene máshogyan csinálni, hogy ne törjön elő belőle a hiszti, hogy békés dackorszakunk legyen. Vida Áginál olvastam ezt, békés dackorszak. Van ilyen? Nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy a miénk vajon tényleg annyira gáz? Vagy csak én érzem annak, mert egy primadonna vagyok, aki nem bírja a monoton ordítást? Tehetetlen vagyok. Ma például az történt, hogy Máté imádott sajtja megnyomódott alvás közben, és így már nem kellett neki. Igen, egy camambert sajttal mászkál két napja, és egyszerűen nem lehet tőle elvenni. Viszi magával aludni, a bölcsibe. És mivel ez egy igencsak lágy sajt, megnyomódott, és vége volt a világnak. És most nem volt erőm szépen győzködni, hogy de ez ilyen, ne vigye az ágyba, mert ráfekszik, megnyomódik, ez van belőle, hanem hagytam, hogy üvöltsön, mert éreztem, ha nem hagyom, én fogok üvölteni, hogy miért nem érti meg már, hogy AZ EGY LÁGY SAJT, ami formálódik? Most, hogy ezt leírtam, rádöbbentem, hogy mekkora hülye vagyok. Én tudom, mi az, hogy lágy, mit jelent ez, Ő nem. Nekem kell megtanítanom, és erre tökéletes alkalom lett volna a ma reggel. Nem tettem, hagytam sírni, majd visszamentem hozzá a konyhába, és azt mondtam neki, hogy nem tudom megcsinálni neki a sajtot, mert ezt már nem lehet. Puff. Anyaságból: egyes.

Sokszor hallottam, hogy nem mi választjuk a gyermekeinket, Ők választanak minket. Hozzánk akarnak születni. Hát, nem tudom, lehet én a fiaim helyében mást választottam volna. Miért születtek mégis ide? Mire akarnak megtanítani? Tükröt állítani nekem? Türelemre tanítani? Elfogadásra? Ezek miért nincsenek meg bennem olyan nagyon-nagyon? Persze nem vagyok a világ legtürelmetlenebbike, de azért nem is a birkatürelműekhez tartozom. És miért nem?

Kellene egy kapaszkodó, kell a megerősítés, hogy te marha, jól csinálod, nincs semmi gond. Mindenkinek vannak gondjai, ne aggódj! Vagy én tényleg primadonna vagyok? Mások más és sokkal nagyobb gondokkal küszködnek. És most nem az éhező afrikai gyerekekre gondolok, mert az baromi nagy baj, de mégsem rájuk gondolok, hanem a környezetemben élőkre. Miért érzek mindent olyan nagy bajnak, megoldandó feladatnak? Olyan jó lenne egy kicsit lazábbnak lenni, nevetve nevelni. Nem mindig azon agyalni, hogy ha most ezt vagy azt megengedem Máténak, akkor mi lesz a jövőben. Ki tudja? Szívből és gyomorból kell nevelni, nem észből. Ezt mondták nekem tegnap. Szarul esett, mert én észből nevelek szerintem. És engem is így neveltek szerintem. Olvasgattam a neten, erre bukkantam: http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__egyeb-kerdesek__4879309-mit-szoltok-ehhez-a-levelhez Egy egész napba telt, de végig olvastam a kommenteket is. Érdemes. Most jelzem, elítéltem a szíjjal verést, és úgy egyébként a verést, a lényeg számomra abban a mondatban rejlik, ami így hangzik: Ez kell egy kisgyereknek, egy magában is bizonytalan anyuka? Bakker, igen, én az vagyok. Bizonytalan vagyok mindenben. Magamban, a gyereknevelési elveimben, mindenben szinte. Agyalok, hogy jó-e így vagy sem. 

Aztán most az is eszembe jutott, hogy talán azért agyalok ennyit, mert középutat keresőnek tartom magam, és ezt tényleg komolyan gondolom. Nem állítok százezer szabályt, csak ötöt, de ahhoz ragaszkodom. A többit az élet diktálja, az alapján formálom, ahogyan éppen a helyzetünk, a gyerekek hozzák. Szerintem csakis így lehet elkerülni az állandó "nem"-ben élést, ami engem kiborít. Próbáltam, nem megy. Egész nap mindenre azt mondani, hogy "nem", az baromi kiborító. Miért ne lehetne könyveket leszedni, és tornyot építeni belőlük? Szerintem lehet. Mások szerint ezzel nem tanítom meg a könyvek megbecsülésére. Pedig szerintem de. Nem firkálhat bele, nem tépheti szét, de leszedheti pakolhatja, visszarakhatja. Nekem ez a középút. Lehet, de feltételekkel, szabályokkal. 

Máté mindig ott van mindenhol, ahol én vagyok. Nem tilthatom el, ott áll, amikor palacsintát sütök, amikor mosogatok, amikor húst kockázok. Két lehetőségem van: vagy azt mondom, menjen innen, vagy azt mondom, maradjon, de meghatározom, meddig tologathatja az autóját, hová nem pakolhat, mert nekem útban van stb. 

Én olyan gyerek voltam, aki megült egy helyben. Nem volt nehéz velem, járókás voltam. Én nem akartam ezt. Vagy talán jobb lett volna? Ezt sem tudom. 

Irigylem a régieket. Ott minden egyszerű volt. Nem agyaltak azon, hogy jól csinálják-e a dolgokat, csak csinálták és kész. Mondjuk az is igaz, látok rossz példákat is, de valahogy azt baromira irigylem, hogy valószínűleg nem mentek rá lelkileg a gyereknevelésre, mert idejük sem volt. Viszont ott éltek egymás mellett, a gyerekekre mindig volt, aki vigyázzon. Nálunk ez már máshogyan van. Pedig mennyit mondtam, mikor mondták, hogy hiányozni fognak a szüleim, hogy nekem nem, én megoldok egyedül mindent... Úgy hiányoznak, mint a fene. Anya húslevese, vagy az, hogy elvigyék a gyereket pár órára, és mi csendben, egyedül csinálhassuk a dolgunkat. Vagy hogy együtt legyünk mindannyian, kint üljünk a fűben, olvasgassunk, pancsoljanak a gyerekek. Jó lenne.

Jó lenne egyszerűbbnek lenni. Hiszem, hogy akikben nincs önutálat, akiket csak úgy egyszerűek, azok boldogabbak. Ők élnek a saját világukban, a szeretetteli életükben, és nem agyalnak semmin, csak szeretik a gyerekeiket. Nem gondolkodnak azon, vajon ezzel vagy azzal a tettükkel mit rontanak el, elrontanak-e egyáltalán valamit. "Boldogok a lelki szegények." Jó lenne templomba is elmenni egy kicsit. Hiányzik nekem az is. Sok mindent olyan jó lenne csinálni...