Itt ülök a megszáradt ruhák kupaca között, nincs elmosogatva, a játékok szanaszét hevernek, de nem érdekel, írok. A blog címe és leírása sugallja, hogy magamról, vagyis az én gondolataimról is szól a blog. Ez következik most. Vallomás, kitárulkozás, panaszkodás, önsajnálat.
Kezdek elfáradni lelkileg. Kezdem érezni azokat a korlátokat, a határt, amin belül mozgok lassan három éve. És megfogalmazódott bennem az, hogy igenis kell valami, ami csak az enyém, ami nem az anyaságomhoz kapcsolódik, ami visszarepít egy kicsit abba a világba, ahonnan kiszakadtam lassan három éve. Vekerdy azt írja, hogy néha meg kell szabadulni a gyerektől, mert kiszív minket, lerágja a húsunkat. Én annyira érzem ezt. És közben meg emiatt bűntudatom van. Hogy miért nem vagyok én olyan anya, aki elfogadja, hogy ez van, ebben él, nincs kecmec, nincs kikapcsolódás. Akinek sosem nehéz az itthonlét, vagy ha az is, akkor elfogadja, nem hangoztatja, ebben él, és nem panaszkodik. Én egyszerűen nem tudok ilyen lenni. Túl nagy a szabadságvágyam. Vagyis most kezdek rájönni, hogy igenis szeretnék újra nyüzsögni. Elmenni, kiöltözni, beszélgetni, magamba szívni más dolgokat. Nem mindig azon agyalni, hogy mi lesz a gyerekekkel, hogy jól teszem-e ha Mátét hagyom hisztizni, hogy mit kellene máshogyan csinálni, hogy ne törjön elő belőle a hiszti, hogy békés dackorszakunk legyen. Vida Áginál olvastam ezt, békés dackorszak. Van ilyen? Nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy a miénk vajon tényleg annyira gáz? Vagy csak én érzem annak, mert egy primadonna vagyok, aki nem bírja a monoton ordítást? Tehetetlen vagyok. Ma például az történt, hogy Máté imádott sajtja megnyomódott alvás közben, és így már nem kellett neki. Igen, egy camambert sajttal mászkál két napja, és egyszerűen nem lehet tőle elvenni. Viszi magával aludni, a bölcsibe. És mivel ez egy igencsak lágy sajt, megnyomódott, és vége volt a világnak. És most nem volt erőm szépen győzködni, hogy de ez ilyen, ne vigye az ágyba, mert ráfekszik, megnyomódik, ez van belőle, hanem hagytam, hogy üvöltsön, mert éreztem, ha nem hagyom, én fogok üvölteni, hogy miért nem érti meg már, hogy AZ EGY LÁGY SAJT, ami formálódik? Most, hogy ezt leírtam, rádöbbentem, hogy mekkora hülye vagyok. Én tudom, mi az, hogy lágy, mit jelent ez, Ő nem. Nekem kell megtanítanom, és erre tökéletes alkalom lett volna a ma reggel. Nem tettem, hagytam sírni, majd visszamentem hozzá a konyhába, és azt mondtam neki, hogy nem tudom megcsinálni neki a sajtot, mert ezt már nem lehet. Puff. Anyaságból: egyes.
Sokszor hallottam, hogy nem mi választjuk a gyermekeinket, Ők választanak minket. Hozzánk akarnak születni. Hát, nem tudom, lehet én a fiaim helyében mást választottam volna. Miért születtek mégis ide? Mire akarnak megtanítani? Tükröt állítani nekem? Türelemre tanítani? Elfogadásra? Ezek miért nincsenek meg bennem olyan nagyon-nagyon? Persze nem vagyok a világ legtürelmetlenebbike, de azért nem is a birkatürelműekhez tartozom. És miért nem?
Kellene egy kapaszkodó, kell a megerősítés, hogy te marha, jól csinálod, nincs semmi gond. Mindenkinek vannak gondjai, ne aggódj! Vagy én tényleg primadonna vagyok? Mások más és sokkal nagyobb gondokkal küszködnek. És most nem az éhező afrikai gyerekekre gondolok, mert az baromi nagy baj, de mégsem rájuk gondolok, hanem a környezetemben élőkre. Miért érzek mindent olyan nagy bajnak, megoldandó feladatnak? Olyan jó lenne egy kicsit lazábbnak lenni, nevetve nevelni. Nem mindig azon agyalni, hogy ha most ezt vagy azt megengedem Máténak, akkor mi lesz a jövőben. Ki tudja? Szívből és gyomorból kell nevelni, nem észből. Ezt mondták nekem tegnap. Szarul esett, mert én észből nevelek szerintem. És engem is így neveltek szerintem. Olvasgattam a neten, erre bukkantam: http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__egyeb-kerdesek__4879309-mit-szoltok-ehhez-a-levelhez Egy egész napba telt, de végig olvastam a kommenteket is. Érdemes. Most jelzem, elítéltem a szíjjal verést, és úgy egyébként a verést, a lényeg számomra abban a mondatban rejlik, ami így hangzik: Ez kell egy kisgyereknek, egy magában is bizonytalan anyuka? Bakker, igen, én az vagyok. Bizonytalan vagyok mindenben. Magamban, a gyereknevelési elveimben, mindenben szinte. Agyalok, hogy jó-e így vagy sem.
Aztán most az is eszembe jutott, hogy talán azért agyalok ennyit, mert középutat keresőnek tartom magam, és ezt tényleg komolyan gondolom. Nem állítok százezer szabályt, csak ötöt, de ahhoz ragaszkodom. A többit az élet diktálja, az alapján formálom, ahogyan éppen a helyzetünk, a gyerekek hozzák. Szerintem csakis így lehet elkerülni az állandó "nem"-ben élést, ami engem kiborít. Próbáltam, nem megy. Egész nap mindenre azt mondani, hogy "nem", az baromi kiborító. Miért ne lehetne könyveket leszedni, és tornyot építeni belőlük? Szerintem lehet. Mások szerint ezzel nem tanítom meg a könyvek megbecsülésére. Pedig szerintem de. Nem firkálhat bele, nem tépheti szét, de leszedheti pakolhatja, visszarakhatja. Nekem ez a középút. Lehet, de feltételekkel, szabályokkal.
Máté mindig ott van mindenhol, ahol én vagyok. Nem tilthatom el, ott áll, amikor palacsintát sütök, amikor mosogatok, amikor húst kockázok. Két lehetőségem van: vagy azt mondom, menjen innen, vagy azt mondom, maradjon, de meghatározom, meddig tologathatja az autóját, hová nem pakolhat, mert nekem útban van stb.
Én olyan gyerek voltam, aki megült egy helyben. Nem volt nehéz velem, járókás voltam. Én nem akartam ezt. Vagy talán jobb lett volna? Ezt sem tudom.
Irigylem a régieket. Ott minden egyszerű volt. Nem agyaltak azon, hogy jól csinálják-e a dolgokat, csak csinálták és kész. Mondjuk az is igaz, látok rossz példákat is, de valahogy azt baromira irigylem, hogy valószínűleg nem mentek rá lelkileg a gyereknevelésre, mert idejük sem volt. Viszont ott éltek egymás mellett, a gyerekekre mindig volt, aki vigyázzon. Nálunk ez már máshogyan van. Pedig mennyit mondtam, mikor mondták, hogy hiányozni fognak a szüleim, hogy nekem nem, én megoldok egyedül mindent... Úgy hiányoznak, mint a fene. Anya húslevese, vagy az, hogy elvigyék a gyereket pár órára, és mi csendben, egyedül csinálhassuk a dolgunkat. Vagy hogy együtt legyünk mindannyian, kint üljünk a fűben, olvasgassunk, pancsoljanak a gyerekek. Jó lenne.
Jó lenne egyszerűbbnek lenni. Hiszem, hogy akikben nincs önutálat, akiket csak úgy egyszerűek, azok boldogabbak. Ők élnek a saját világukban, a szeretetteli életükben, és nem agyalnak semmin, csak szeretik a gyerekeiket. Nem gondolkodnak azon, vajon ezzel vagy azzal a tettükkel mit rontanak el, elrontanak-e egyáltalán valamit. "Boldogok a lelki szegények." Jó lenne templomba is elmenni egy kicsit. Hiányzik nekem az is. Sok mindent olyan jó lenne csinálni...