Főszerepben: Zsombor

Hihetetlen, hogy repül az idő… Zsombor már 4 hónapos, és olyan, mintha ma született volna. Valahogy most sokkal gyorsabban telik az idő. A szoptatások, az éjszakák könnyen és zökkenőmentesen zajlanak, a nappalok hol így, hol úgy alakulnak, de egy biztos, Zsombor babám tündéri.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez. 
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.

Mátéról

Nemrég készítettem a babamamainfo-ra egy bejegyzést, amiben Zsomborról írtam többet, most meg persze mardos a bűntudat, hogy elhanyagoltam benne Mátét, így hát akkor ide írok Mátéról.

Lenyűgöz, minden egyes napon. Annyira okos, annyira átlát, átérez mindent, hogy ledöbbenek. Tudom én, hogy a gyerekek mindent tudnak, látnak és éreznek, és hogy azért, mert valaki gyerek még nem kell hülyének nézni, de most, hogy nagyobb, beszél, már látható, hallható jelei is vannak annak, hogy igen, MINDENT érez, tud. Nagyon észnél kell lennem, vagyis lennünk, hogy mit mondunk előtte, hogyan mondjuk. Néha vitázunk Apával, és bizony hiába nem kiabálunk, Máté a kis antennáival veszi a jeleket, egyszerűen érzi a feszült hangulatot, és kész a káosz. Érzékeny gyerek, erre mostanában kezdek rájönni. Eddig is tudtam azt, hogy nagyon bújós, anyás, de az érzékenységet nem sejtettem. Pedig az. Eltakarta ezt a tulajdonságát az, hogy kissé vadóc. Talán későn jöttem erre rá, de így más megvilágításba kerül minden. Azt mindig is tudtam, hogy jólelkű. Jó, jó, most van ez az "enyim játék" időszaka, de ez tök természetes, ezt ki kell bírni, és lehetőleg kevésszer, sőt inkább egyáltalán nem hangoztatva neki, hogy ez biza irigység. Mert nem az, ez valahol természetes. Az Ő játéka, és bár mi felnőttek tudjuk, hogy amit odaadunk, azt visszakapjuk, jóesetben, Ő még ezt nem érti meg. Mondani mondjuk neki, meg próbáljuk a cserére rábírni, vagy elterelő hadműveletbe kezdeni, de persze nem mindig működik. Majd fog. 

Még mindig imádja Zsombit, és megvédi. Ha csak ránéz valaki a bölcsiben, szalad a hordozóhoz, és fennhangon közli: "én tesvélem". :) Néha el is küldi a többieket, nem éppen kedvesen... Mindenesetre boldog vagyok, hogy nem bántja, hogy szeretgeti. Bízom benne, hogy sokáig így is lesz még. Persze ha alszik, néha felkiabálja, majd jön hozzám, hogy közölje, felkelt Zsombi, és vegyem fel, mert sír. Angyal ez a gyerek.

A szobatisztaság mostanában többször felmerült kérdésként úgy, hogy tőlünk kérdezték, hogy szobatiszta-e már Máté. Nem, és jelenleg energiát sem vagyok hajlandó erre áldozni, mert szent meggyőződésem, hogy nem tévednek azok a cikkírók, akik állítják, erre agyilag meg kell érni, és ez bizony a 3 év. Vannak persze gyerekek, akiknek ez hamar megy, de én nem szeretnék erőltetni semmit, főleg nem a "drága a pelenka" dolog miatt. Nyáron persze majd megpróbálkozunk, de hát akkor már lassan tölti a hármat, és akkor talán tényleg kész is lesz rá. Most elvan, játszik, de már elvonul, ha kakilnia kell, és úgy tudom, ez is a folyamat egyik állomása. Bár nem vagyok türelmes fajta, de a gyermekeimnek köszönhetően igen sokat fejlődtem e téren, úgyhogy várok. :) 

Aranyköpések Mátétól

Belenézett egy üres dobozba: "Semmi van benne."

semmi baj = sebija/semmi a baj/sebija a baj

Nem akarta, hogy megfogjam a kezét: "Enyim a kezem."

Altatás közben: "A villamoty nem jó, de a busz jó. A mettó is jó, Ana, kébbe."

képzeld el = kébbe

"Ana, jóét, met sötte van."

"Kélek ludit, itt kezem, anonnal."

"Ez mi ez vot?"

Öltöztetés közben: "Itteni vot, Ana."

Altatáskor: "Simi hátá, Ana! De jó vot!"

"Ana, hó vad, melle vad?" = Anya, hol vagy, merre vagy?

Én: "Máté, van kaki?"

Máté: "Puki jött."

"Szeletem a kalácson."

utolsó = utolosz

bohóc = bobóc

Máté betyárkodott a nagyszobában, Zsombi sírt a kisszobában, egyszer csak felugrott Máté: "Sebija Zombika, medek."

Vágom a körmét: "Van sasok, Ana, látod! Tökéletesz!"

M: "Bodog kalácsont!"

É: "Neked is, Máté!"

M: "Jó."

Odaadtam neki az egyik szandiját, erre: "Kélem adod másikat is."

Mérgelődök az autóban, erre: "Ana, had abba a veszék, megijed a tőle a Dombi."

Ha rohangál, sokszor mondom neki, hogy lassabban, ne siessen. Egyszer indultam a boltba, mondtam neki, hogy elmegyek boltba, de sietek, mire megszólalt felháborodva: "Ne sziessz!"

É: Vegyünk mandarint?

M: Nem madilla! Csak böcsiben van madilla.

M: Néd Ana, tabant.

É: Az nem Trabant, hanem Lada.

M (felkiált): Nem lada, tabant.

É: Milyen volt a bölcsi?

M: Itteni vot.

É: Sokat aludtál?

M: Öt, hálom, néd, öt.

Fel-alá járkált a szobában, mire én: "Mit keresel?" Erre Ő: "Ööööö, valamit."

"Dele ide, anonnal, Ana!"

Úgy hallotta, hogy kopogtattak, ki kellett nyitni az ajtót, de senki sem volt ott. Erre Máté: "Sekki, bittos csak a postás bácsika vot."

lépcső = lépő/lécsöpp

Próbáltam rávenni, hogy egyen még, erre Ő: "Nem kéle többet, Ana, sok a hasam."

Máté első tökéletes összetett mondata...

... így hangzott 2014. január 15-én reggel: "Ana, vedd fel Zobbit, met nadon síl!" 

Hogyan neveljünk?

Manapság sokan szeretik megmondani a "tutit" arról, hogyan is neveljük gyermekeinket. Nemcsak a szakértőkre gondolok, hanem az anyukákra is, akik különböző fórumokon adnak tanácsot egymásnak, sajnos néha igencsak kemény hangnemben. Egy-két ilyen csoport inkább passzív tagjaként arra a következtetésre jutottam, hogy mielőtt beszélünk, jobb alaposan átgondolni, hogy mikor, kinek és mit mondunk ebben a témában. 

A babavárás előtt nekem is voltak elképzeléseim a gyereknevelésről, melyek aztán a terhességem alatt módosultak, és még egy kicsit formálódtak Máté kisfiam születése után. De bizonyos dolgokat ma is úgy gondolok, mint 4 évvel ezelőtt, és ennek megfelelően nevelem a gyermekeimet. Sosem szerettem, ha azt mondták nekem, "majd megtudod, inkább ne tervezz előre." Szerintem jó, ha van elképzelésünk a dolgokról. Nem az a baj, ha eltervezzük, hogyan akarjuk a gyermekink életét "igazgatni", hanem az, ha mereven ragaszkodunk azokhoz az elvekhez, amelyekről kiderül, hogy a mi gyermekeinknél nem válnak be. Máté igen mozgékony, érdeklődő gyerek. Nála az állandó tiltás nem működik, mert ha ezt alkalmaznám, akkor egész nap a "nem szabad", "ne csináld" menne. Ehelyett inkább megmutatom vagy elmondom neki, hogy csinálhatja, hogy ne legyen baj belőle. Egy példa. Imádta kipakolni a fiókokat, és én - többek rosszallása ellenére is - megengedtem neki, de úgy, hogy megmutattam neki, mely fiókokba nem szabad belenyúlni. Azokba a mai napig nem nyúl bele, és a kipakolásdit is megunta elég hamar. Lehet, hogy ha tiltottam volna neki, akkor még mindig vonzaná, és időnként ki-kipakolná.

Abban hiszek, hogy minden gyermek önálló személyiséggel születik erre a világra, és nekünk segítenünk kell őt abban, hogy bejárja a saját útját. Most nem arra gondolok, hogy ő dönti el, mikor fekszik le aludni este, vagy fürdik-e vagy sem. Kellenek a szabályok, szerintem fontos, hogy legyen rendszer egy gyermek életében. A következetesség határokat szab, de ezek adnak egyfajta biztonságot a gyerekeknek, amire nagy szükségük van. Nem mondom, hogy sosem követek el hibákat, és hogy én mindent jól látok és csinálok. Igyekszem másokat sem megítélni, mert "ne ítélj, hogy ne ítéltess". Véleményem van, de vagy megtartom magamnak, vagy elmondom a Férjemnek, és azzal próbálom is lezárni a dolgot. Nem mindig megy sajnos, de ez már az én balgaságom. 

Vannak emberek, akik nem értik, miért nem adok csokit a majdnem két és fél éves gyerekemnek, és hogy miért akarom megóvni Őt a bolti édességektől. Megértem, hogy néhány embernek, például a nagyszülőknek ez furcsa. De azt már nem értem meg, hogy miért kell magyarázkodnom és rosszul éreznem magamat, ha nemet mondok egy csokira vagy egy zacskó chipsre. Sokan azt mondják, hogy ha így teszek, akkor nagykorában majd nem fog tudni betelni ezekkel a dolgokkal, és elhízik. Lehet. Nem tudhatom. Csak azt tudhatom, hogy ameddig az én felelősségem a gyermekeim egészségének a megóvása, addig ez nálam nem csak a C-vitamin csepp beadásában fog kimerülni. Mielőtt valaki elkérné a címemet, hogy kimentse gyermekeimet a gonosz karmai közül, azért azt elárulom, hogy nem csak nyers zöldséget rágcsálhat Máté. Mivel imádok főzni, igencsak változatosan étkezünk, és kap édességet is a gyerkőc, csak nem boltit. Nagyon szeretek süteményeket sütni, szoktam is, és mindig adok belőle neki, de szeretem a mértéket betartani. A főétkezések után és csak egyet, max. kettőt, ha kicsi a süti. Próbálok gyümölcsöset sütni, és minél kevesebb cukrot használni. Persze a vendégség az más dolog, mert az mindig más dolog, de akkor is van egy határ, amit egy hiszti se rombolhat le. Egyébként ebben az édesség dologban is a példamutatás a lényeg. Hiába tiltom el a bolti vackoktól, ha én meg ész nélkül tömöm magamba a csokis-tejszínhabos pudingot, amit egyébként imádok. Én sem eszem ilyeneket minden nap, ezért nem nehéz neki megtiltanom. Ha nem akarom, hogy cukrozott löttyöket igyon, nem veszek itthonra, és kész. Emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, mi is csak ünnepekkor ittunk kólát a nagyszüleimnél, meg néha vendégségben, és elég is volt. Azért feszegetem most ezt a témát, mert Máté most abban a korban van, amikor már a körülöttünk élők egyre nehezebben fogadják el ezt az agymenésemet, ráadásul Máté is egyre értelmesebb, van akarata, és kér. Ha másfél évvel ezelőtt készül ez a bejegyzés, akkor biztosan a külön szobában altatásról írnék ilyen hosszan, ugyanis ezért is kaptam ám hideget-meleget. De az már a múlt, ne foglalkozzunk vele. :)

Szerintem mostanában nagyon nehéz gyermeket nevelni. Az internet, a fórumok, a könyvek ontják magukból a különböző nevelési stratégiákat, és mi elbizonytalanodunk, mert elhitetik velünk, hogy csak azzal teszünk jót, ha a leírtak szerint neveljük a kölköket. Pedig nagyon nem így van. Hiába írják, hogy hordozni jó, valakinek egyszerűen nem megy, mert idegenkedik tőle, vagy fáj tőle a háta. Ráadásul van gyermek, aki igenis szereti a babakocsit. Ugyanez van a tápszerrel is. Én megrögzött szoptatáspárti vagyok, de vannak helyzetek, amikor egy anya nem tud szoptatni. És lehet én is hamarabb feladtam volna Mátéval a szoptatást, ha nem tartja bennem a lelket egy nagyon kedves ismerősöm. Ráadásul ha még nincs tapasztalata az anyának, könnyen kétségbeesik, és csak arra tud gondolni, hogy azért sír a gyerek, mert biztosan éhes. Hozzáteszem, az emberek is "segítenek" az ilyen gondolatok megszületésében, hiszen általában az az első kérdés a síró gyermekét fogó anyukához, hogy "biztosan nem éhes?". 

Az a baj, hogy ma azt sugallják felénk, akkor vagy jó anya, ha ezt meg ezt, így és így csinálod. Direkt nem írok példát, pedig tudnék. Szerintem meg kell találni a módot arra, hogy úgy éljünk együtt, hogy a gyermekeink se sérüljenek, de mi se menjünk tönkre abban, hogy megfelelési kényszerből egy olyan szülői képet erőltetünk magunkra, amilyenek valójában nem vagyunk. Nem kell szupertökéletes anyának lennünk. De törekednünk kell arra, hogy elég jó anyák legyünk. Bízom benne, hogy én az vagyok, és leszek.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/hogyan-neveljunk/

Így telnek napjaink

Szerintem Ti is úgy tudjátok, hogy alvási szokásaik alapján az emberek vagy "pacsirták", azaz korán kelnek, korán fekszenek, vagy "baglyok", azaz szeretnek éjszakázni, reggel pedig sokáig aludni. Én is ebben a hitben voltam egészen addig, ameddig meg nem születettek a gyermekeim. Azóta rájöttem, hogy van egy harmadik csoport is, a későn fekvők, korán kelők csapata. Én ide sorolom magamat, mert olyan vagyok, hogy ha a "szükség" (értsd: egy jó sorozat vagy könyv) úgy hozza, képes vagyok éjfélig ébren kuruttyolni, noha tudom, hogy éjszaka Zsombor legalább egyszer felkel enni, és reggel sincs kegyelem, legkésőbb ¾ 7-kor kelni kell. Nem számítva a hétvégéket, amikor a lustálkodás miatt minden a feje tetejére áll nálunk, kétféleképpen alakulhat a napunk attól függően, hogy Máté beteg vagy sem.

Ha Mátém nem beteg, akkor reggel 1/2-3/4 7 körül ébredünk. Utána jön a szokásos menet: arcmosás, pelenkázás, felöltözés. Utána Máté beszedi a vitaminjait, a mézet, és általában megnéz egy mesét, ameddig felöltözöm. Ha a Férjemnek nem kell korán indulnia a munkába, akkor Ő vigyáz Zsomborra, amíg kocsival elviszem Mátét a bölcsibe. Talán hihetetlen, de szinte sohasem mondja, hogy nem akar menni. A kocsiban szólnia kell a "nenének"; most épp Serj Tankian Harakiri című albuma a befutó. Jöhetnek a kövek. :) A bölcsibe mindig visz valamilyen játékot itthonról: egy "ninús" autót, egy szivacscsigát, egy játékserpenyőt, mikor mihez van kedve. Mivel reggel viszonylag korán érkezünk, általában nem a gondozójának "adom át", ami egyszer-kétszer okozott egy kis sírást, de mire elpakoltam a ruháit, és indultam haza, már nem is sírt. Itthon aztán elkezdődik a nap. Összekapom a házat, és a koffeinmentes kávém társaságában rákukkantok a netre. Mire ezzel végzek, Zsombi felkel, és követeli a tejcsit. Utána szinte minden a megszokott rendben megy. Nem tudom, és szerintem nem is lehet/kell percre pontosan megmondani, mikor mi következik, de az biztos, hogy a dolgok meghatározott rendben követik egymást: evés, utána játék/torna, aztán alvás. Már Máténál is ezt a rendszert követtem, és bevált. Az alvás, illetve az altatás kétféleképpen alakulhat. Vagy az van, hogy az alvás idejére időzítem a bevásárlást, és akkor a babakocsiban alszik Zsombor, vagy itthon ér minket az álmosság, és akkor egy nagyon mókás módon történik az altatás. Beleteszem Csöppségemet abba a bundazsákba, amiben a séta idején lenni szokott, még sapkát is adok rá, utána megkapja a cumiját, és miközben simogatom a hasát, elalszik. Ez az egész úgy kezdődött, hogy egy nap épp készültem a szokásos sétára, úgyhogy felöltöztettem Zsombit, majd én is elkezdtem készülődni. Mire végeztem, Zsombor bealudt. Másnap ugyanígy jártunk. Harmadik nap nagyon nyűgös volt Cseppem, és bár addig semmi gond nem volt az itthoni elalvással, akkor valahogy sehogy sem ment neki. Eszembe jutott az előző két nap, és tettem egy próbát. Felöltöztettem, és láss csodát, pár perc múlva már aludt is. Azóta napközben mindig így altatom el. A délutáni "programot" persze úgy kell időzíteni, hogy legkésőbb 1/2 5-re odaérjünk Mátémért. Előfordult már, hogy ez nem jött össze, pl. amikor a délutáni etetés során úgy bealudtunk Zsombival, hogy 1/2 5-kor arra riadtam, hogy már sötét van. Hazaérkezés után Máté kikunyerál magának egy banánt vagy egy rudit, és megint megnéz egy-két mesét, ameddig én megetetem Zsomboromat. Utána játszunk, és várjuk haza a Férjemet finomabbnál finomabb étkekkel. A vacsora után fürdenek a gyerkőcök: Máté Bandimmal, Zsombi velem. Alvásig vagy játszunk, vagy Máté nyugtatjuk, mert épp hisztizik valamiért, és mindeközben felváltva rázzuk Zsomborbabám hátsóját, ugyanis az esti altatás előtt már nem igazán szeret fekve lenni. Az esti altatásnál gyerekcsere következik, én altatom Mátét, a Férjem - ekkor már bundazsák nélkül - Zsombit. Az elalvás Máté lelkiállapotától és az én tűrőképességemtől függően igencsak elhúzódhat. A rekordot egy olyan altatási ceremónia tartja, mely több mint másfél óráig tartott, és ez idő alatt Máté szinte végig sírt, én kb. tízszer, a Férjem ötször akadt ki, és sajnos kénytelenek voltunk bevetni a hideg vizet is. Azóta nagyon megbántuk!!! Az éjszaka általában eseménytelenül telik; Zsombi egyszer vagy kétszer felkel enni, Máté pedig átalussza az éjszakát. 

Kicsit máshogy történik minden, ha Máté beteg, és itthon van. Olyankor is igyekszem betartani Zsomborral az evés-ébrenlét-alvás sorrendet, de érthető módon ez nem mindig sikerül. Ha belemerül Máté a játékba, akkor bizony fel-felkiabál, amire Zsombi megébred, és sokszor nem is alszik vissza a következő evésig. Ez azzal jár, hogy evés után hamarabb lesz álmos, és előfordul, hogy a korábbi kialvatlansága miatt úgy beájul, hogy meg se rezzen Máté hangjára. Szóval kiegyenlítődik itt minden, kérem szépen. Azt le kell írnom, hogy Máté "különös" beteg. Hiába köhög, folyik az orra, meg sem áll egész nap. Dumál, ugrál, szaladgál, és a megszokottnál egy kicsit többet hisztizik. Mintha kutya baja lenne. Az ilyen háromszemélyes napokon egyrészt nagyon boldog vagyok, mert jó őket együtt látni, másrészt a nap végére úgy elfáradok, hogy sokszor Mátéval együtt bealszom, és másnap arra sem emlékszem, mikor jött be értem a Férjem a gyerekszobába. Jó, amikor együtt vannak, mert Máté sokkal többször szalad oda Zsombihoz, hogy megölelje, megpuszilja. Ugyanakkor látom Mátén, hogy unatkozik is kicsit. Sajnos nem mindig tudunk kimenni sétálni, ami észrevehetően hiányzik neki. Próbálom belevonni a Zsombis történésekbe úgy, hogy megkérem, vigye ki a kukába a pisis pelust, vagy válassza ki, melyik ruhát adjam rá Zsombira. De pl. a szoptatásokkor nem tudom mindig lekötni, és akkor is eléggé nehéz, ha épp hasfájós, ezáltal még inkább "ölbebaba" Zsombi. Mindezektől függetlenül azt kell, hogy mondjam, Máté nagyon türelmes velem és a tesójával is. Igyekszem figyelni arra, hogy mindkettőjükkel foglalkozzam. Amikor Zsombi evés után nézelődik, jön a Mátés játszós időszak. Van úgy, hogy hárman együtt játszunk, de olyan is előfordul, hogy ez a játék az ebéd megfőzése, a lakás felporszívózása, a mosás bekészítése, a teregetés. Kiválasztja nekem a lábast, segít megkavarni a másodikat, befűszerezi a levest, vagy épp mosogat. Kicsit hosszadalmasabb így minden, de nagyon buli. Persze a konyha mindig úgy néz ki, mint a csatatér, de ez van. Legalább megvan a program, amin a délutáni alvásukkor részt vehetek. Nem mindig csatlakozom. :) Ha mindketten sírnak, akkor mindig aszerint döntök, hogy kinél nagyobb a baj. Nem tudom, hogy ez jó taktika-e, de jobb ötletem nincs. Nektek van esetleg? Ha mindketten itthon vannak, egy kicsit megcsúszik a reggeli vagy az ebéd, mert ugyebár azt akkor kell letudnunk Mátéval, amikor Zsombi épp jóllakottan vigyorog a kiságyban vagy alszik. A csúszkálás miatt Máté délutáni alvása sokszor elhúzódik, és ezáltal az esti lefekvés időpontja sem úgy alakul, ahogyan normális(?) lenne. Az éjszakák komoly szervezési képességeket kívánnak meg olyankor, amikor Mátém beteg. Sokszor kel fel a köhögésére, vagy arra, hogy nem kap levegőt az orrán, esetleg szomjas. Néha csak az kell neki, hogy mellé bújjak, kapargassa az ujjamat, és együtt aludjunk. Fárasztó, néha idegtépő, de csodálatos is egy-egy ilyen összebújós éjszaka. Főleg ha a jobbon az egyik, a balomon a másik fiam szuszog. A kérdés már csak az, hogy a harmadik hol fog aludni? ;) De ne szaladjunk annyira előre, mert ez még a jövő zenéje.

Szolgálati közlemény:

A következő bejegyzés rendhagyó módon a gyermekneveléssel kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről, elveimről fog szólni. Azért belecsempészem ám a gyerekeket is. :)

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/napirend-avagy-igy-telnek-a-napjaink/

Ez történt eddig...

Zsombor hat hetes lett. Vége a gyermekágyi időszaknak, túl vagyunk a státuszvizsgálatokon, és azt kell, hogy mondjam, eddig majdnem minden rendben volt. Ami nem, arról is fog szólni ez a bejegyzés.

Azt már megírtam, hogy az első pár szoptatást Máté nagyon nehezen viselte. Apának köszönhetően a szoptatási probléma Mátés oldala - úgy tűnik végleg - megoldódott. De hogy ne legyen egyszerű az élet, mert hát az olyan unalmas lenne, jött egy kis (?) nehézség. Meg is állapítottam, hogy előre ittam a medve bőrére az előző bejegyzés megírásakor. Nagymellénnyel újságoltam, hogy én aztán nem rohanok fejvesztve mindenféle segítségért ide-oda, mert én vagyok a megtestesült nyugalom. Na ja, egészen addig így is volt, míg az én Csöppségem hajlandó volt szopizni, és ezért volt tejem. Aztán a nyugalmam egy pillanat alatt elszállt, amikor Zsombor is és én is lázasan feküdtünk az ágyban, és a kettőnk erőtlensége miatt a tejem szépen lassan igencsak megfogyatkozott. Bizony hogy rohantam a patikába egy kis Urtica Urens-ért. Istennek hála, minden jól alakult. Zsombor láza hamar lement, a "non stop" szoptatásnak köszönhetően pedig szépen megnövekedett a tejem mennyisége is. Azóta ezen a téren nincs gond, és őszintén remélem, hogy nem kiabálom el a dolgot.

Ami igazán megnehezítette ezt a pár hetet, az a szüntelen betegeskedés. Zsombor születésekor Máté már beteg volt. Bár nem volt komoly baja, csak köhögött kicsit, ez épp elég volt ahhoz, hogy nehéz szívvel hagyjam Őt a szüleimre. Hazaérkezésünk után sem volt jobb a helyzet, úgyhogy egy hétig nem is ment bölcsibe. Hozzáteszem, egyébként is együtt terveztük az első egy hetet, hogy kicsit összeszokjanak a gyerkőcök. Letelt a hét, Máté jobban lett, kezdődhetett a bölcsi. Összesen négy napot járt, ugyanis utána megint lebetegedett, és nem is akárhogyan. A köhögése egyre rosszabb lett, éjszaka alig tudott aludni, és gyakran kelt sírva, mert szerintem megijedt attól, hogy nem kapott levegőt az orrán. A szomszédok biztosan nagyon örültek az éjszakai orrszívásnak, de hát ez van. Két hétig volt itthon, és csak a homeopátiának köszönhetően tudott meggyógyulni. Ezután következett két hét bölcsi, és most megint itthon van, mert a múlt hétvégén hányt, ment a hasa, és megint elkezdett köhögni, de most még durvábban, mint ezelőtt. Nem tudom, ezt lehet-e még fokozni, de bízom benne, hogy nem. Szóval holnap ismét meglátogatjuk a homeós doki néninket, és reménykedem, hogy jövő hétre meggyógyul. Mindenki azzal nyugtat, hogy ez együtt jár a közösségbe kerüléssel, és én is pontosan tudom, hogy ez így van, de anyaként nagyon nehéz nyugodtnak maradni, ha azt hallod, hogy a gyereked a szomszéd szobában épp kezd megfulladni, és ikegve sír, mert bár hulla fáradt, mégsem tud aludni. Mondanom sem kell, hogy a nyugtalanság és a kialvatlanság egy idő után - szégyen vagy sem - türelmetlenségbe csapott át nálam, ami miatt meg bűntudat gyötört, és utáltam magamat. Dühített a tehetetlenség is, hogy nem tudok segíteni neki, és nem értettem, miért ilyen hosszadalmas a gyógyulás. Az egészben az a legrosszabb, hogy Zsombor is beteg lett, és igencsak megijedtünk, amikor azt mondta a dokibácsink, hogy ha nem megy le a láza, akkor irány a Heim Pál. Ráadásul Ő még csak három hetes volt, amikor már az orrát kellett szívni naponta kétszer-háromszor... Egyeseknek talán morbid lesz, amit írok, de próbálom ennek (is) a jó oldalát nézni. Máté már biztosan nem fog sokat hiányozni az oviból, mert acélból lesz az immunrendszere, és talán Zsomborom is könnyebben vészeli majd át a bölcsit, hiszen az Ő kis szervezete is megedződik addigra.

És most jöjjenek a pozitív dolgok.

Máté egyre ügyesebben beszél. A kedvenc mondatom tőle: "Nem meleg a teja." Így leírva nem adja vissza azt, amit igazán szeretek ebből a mondatból, de meg kellett örökítenem, mert ha majd egyszer újraolvasom ezt a bejegyzést, pontosan úgy fog visszacsengeni a fülembe, ahogyan kimondta. Sokszor játszik azzal, hogy lehajtja a fejét, és elszomorodik, és amikor megkérdezzük tőle, hogy miért szomorú, akkor ránk néz, elneveti magát, és azt mondja: "nem szomolú, viddá." Imádnivaló ilyenkor. A hisztikkel és az esti egyórás altatásokkal még mindig küzdünk, de talán idővel ez is rendeződik. Persze lehet, hogy a végére nekem komolyan el kell gondolkodnom, hogy az eredetin kívül milyen más hajszínnel tudom magam elképzelni, ugyanis ősz hajszálaim száma az "enyim"; és az "én akalom" korszak miatt igencsak megszaporodtak.

Zsombor is szépen fejlődik. Egy hónaposan 55 cm és a védőnőnk szerint 4500, a dokink szerint 4400, a mi mérlegünk szerint 4600 gramm volt. Követi a szemével a csörgőt, ránk mosolyog és ügyesen tartja a kis fejét. A hasfájásos időszakon még nem vagyunk túl, így továbbra is figyelnem kell arra, mit eszem. Attól szenvedek a legjobban, hogy sok olyan zöldség van tiltólistán, amit imádok és "régen" rendszeresen ettem. Majd' megveszek egy jó fokhagymás pirítósért, és most úgy érzem, a fél karomat odaadnám, ha ehetnék egy kis házi kolbászt fehér kenyérrel és lilahagymával.

Folytatjuk...

http://9ker.babamama.info/9-keruleti-anyuka-blogja-elso-evunk-a-nagytesoval-gebei-szaplonczai-reka/ez-tortent-eddig/