Hordozni jó(?)

Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem a kötéstől, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól kötöttem meg? Igen, tudom, egy hordozási tanácsadó, de hát ő nem lehet mindig mellettem. Lehet idegesített is volna, ha ott áll és néz. Tudom, gáz vagyok, ez van. A lényeg, hogy emiatt döntöttünk egy úgymond keményebb, jobb tartással bíró hordozó mellett. Azért is, mert nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. Apa meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Szóval vártunk, amíg Máté 3 hónapos nem lett, aztán meg is vettük a csodaszép, friss, új csatos hordozót. Én próbálkoztam is vele, eskü, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. Kb. 5x 3 percre használtunk, úgyhogy el is adtam. Persze vártam jó sokat az eladással, mert hátha majd egyszer... De persze nem. Közben meg gyártottam az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem szereti, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, ami tök érthető, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Meg hát akkor még csak Ő meg én voltunk, megoldottam a közlekedést valahogy. Szóval Őt nem hordoztam. 

Aztán terhes lettem Zsomborommal, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg hát jócskán leegyszerűsíti a közlekedést két gyerekkel. És hogy akkor miért is írom rémnek? Mert az. Komolyan. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt (ClauWi), mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. Milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? A kezdőknek mindenképpen a betörtet ajánlják, ebben van is igazság szerintem. Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő mekkora gáz, mert hát az rugalmas, és nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy amúgy már vannak olyan terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Borzasztó, komolyan. Megint elment a kedvem az egésztől. És annál inkább így érzem, minél többet olvasok a témában. Egyre jobban összezavarodtam, egyre inkább ideges vagyok. Mert egyrészt tudom, hogy kötődés, könnyebbség, meg miegymás, na de például van egy oldal, ahol vannak fórumozók, akik ahogyan látom a hozzászólásokból, egész nap az oldalon lógnak, és csevegnek erről a témáról. Erre hogy van idejük? Nekem már akkor lelkiismeret-furdalásom van, ha naponta többször fellépek a netre, hogy megnézzem a leveleimet, vagy mondjuk keressek egy receptet. Persze megteszem, mert néha vágyom rá, és hát mivel emberből vagyok, és ez a szemét net ilyen, néha ott is ragadok. A napokban például már kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de ma eldöntöttem, feladom. Még ezt a hetet adom magamnak, addig lebizniszelek vagy egy karikás Storch kendőt, vagy egy nem Gremese mei tai-t, és csókolom. Én úgysem egész nap akarom hordozni a gyereket, nagy kárt nem fogok benne tenni, ha mondjuk egyszer-kétszer egy héten 1 órára belerakom egyikbe vagy a másikba, ha éppen mennünk kell Dévényre metróval. Mert azt nem vonom kétségbe, hogy praktikus, és igenis kell egy hordozó a két gyerek mellé. Mert ha a mi hipiszupi kis Zuzu autónk feladja reggel a szolgálatot, amit rendszerint akkor szokott megtenni, amikor nekem orvoshoz vagy védőnőhöz, esetleg bölcsibe kell vinnem valamelyik porontyomat, akkor meg vagyok lőve, mivel ugye a metrómegállóknál mozgólépcsőre csak a belvárosban van szükség, egy Nagyvárad téren, ahol mondjuk ott van a Heim Pál gyermekkórház, ahová értelemszerűen babák is mennének, netán babakocsival, ott nincs. Vagy mondjuk a Határ útnál sem kell az a nyamvadt mozgólépcső, ami kiindulópontja az igencsak népes Pestszentlőrincnek vagy Kispestnek. A lényeg, hogy kell egy. Most, jobb híján belepasszírozom egy kenguruba, és viszem. Azzal vigasztalom magamat, hogy eddig kb. 3x volt benne 30-40 percet, full felöltöztetve. 

Ja, amúgy megkérdeztem a Dévényesünket erről a hordozás témáról. Nagyon adok a véleményére, mert szerintem nagyon logikusan gondolkodó emberről van szó, látszik, hogy használja a józan paraszti eszét, nem szélsőséges, és ez tetszik. Ő is azt mondta, amit én gondolok. Oké, hogy a babák a pocakban nem egyenes háttal fekszenek, de az a természetes menete a dolognak, hogy annak a hátnak ki kell egyenesednie. Azt is mondta, hogy a legrosszabb szerinte, ha abban alszik a baba, mert akkor elernyed, és a tartása megváltozik, ami persze amúgy egy jól megkötött kendőnél nem gáz, szóval szerinte akkor már inkább legyen ébren az a baba abban a kendőben, és fészkelje ki magának azt a pózt, ami neki megfelel. Emellett egyébként Ő is egyetért azzal, hogy főleg több gyereknél egy hordozó eszköz létszükséglet, de talán az lenne a legjobb, ha tényleg csak akkor használnánk, amikor valóban kell az utazásunkat megkönnyítendő. És Ő egyébként a hordozásban megvárná azt az érettségi kort, amikor már tartja magát a baba rendesen. Én ezeket kiegészíteném azzal, hogy mi sem csak egy pózban fogjuk a babánkat. Váltogatjuk azokat, hol kifelé fordítjuk, hol befelé, néha a hasunkon fekszik, néha a csípőnkön ül. És ezeket a pózokat akár percenként tudjuk változtatni, ami egy hordozóeszköznél lehetetlen. Tudom, babakocsiban sem, de a babakocsiban fekvés biztosan nem káros, hiszen ha az lenne, az alvás is káros lenne a babáknak. :) Szóval így vagyunk valahogy. Oké, kell egy, de már nem vagyok hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekel, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Az a lényeg, hogy a gyereknek ne okozzak nagy kárt. Na, meg ez a káros vagy nem káros dolog is? Hogy lehet az, hogy mindkét tábor, akik pl. a háton keresztezést ellenzik és akik nem, gyógytornászokkal, ortopéd orvosokkal támasztják alá a véleményüket? Nem ugyanazt kellene mondania minden gyógytornásznak, ortopéd orvosnak??? Újabb mínusz pont az orvostudománynak. (Gyűlik szépen.) Hát ezek vannak hordozás terén.

És hogy a kérdést megválaszoljam: igen, hordozni jó, ha ez megmarad egy egészséges határon belül. Mert igenis mindig a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a hülye világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániávál kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. Használj olajat, mert ha nem, jujj, magas lesz a koleszterinszinted, mindegy, hogy az az olaj egy mesterségesen előállított akármi. Vagy csak akkor vagy jó anya, ha csak szoptatod, vagy csak hordozod, vagy csak melletted alszik. És mit képzelsz, hogy bölcsibe adod, mert nem azért szülted a világra, hogy más nevelje fel. Kész vagyok komolyan. És még egy szót sem ejtettem a bébiételekről, gyerekjátékokról, ilyen-olyan fejlesztőtáborokról. Néha visítok magamban, és szívem szerint mennék vissza Mátészalkára, ahol nincs ennyi infó, ahol békességesebb minden. Aztán meg visítva menekülnék onnan el, mert nem bírnám elviselni, hogy naponta százszor mondjam el a vele szembejövőnek illedelmesen, udvariasan, hogy nem, még nem kakil wc-be a gyerek, mert NEEEEEEM! 

Ez jól esett! :)

Ui.: Tegnap megkaptam a világ legjobb pólóját! Éljen a Sons of Anarchy!!! :)

Főszerepben: Zsombor

Hihetetlen, hogy repül az idő… Zsombor már 4 hónapos, és olyan, mintha ma született volna. Valahogy most sokkal gyorsabban telik az idő. A szoptatások, az éjszakák könnyen és zökkenőmentesen zajlanak, a nappalok hol így, hol úgy alakulnak, de egy biztos, Zsombor babám tündéri.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez. 
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.

Mátéról

Nemrég készítettem a babamamainfo-ra egy bejegyzést, amiben Zsomborról írtam többet, most meg persze mardos a bűntudat, hogy elhanyagoltam benne Mátét, így hát akkor ide írok Mátéról.

Lenyűgöz, minden egyes napon. Annyira okos, annyira átlát, átérez mindent, hogy ledöbbenek. Tudom én, hogy a gyerekek mindent tudnak, látnak és éreznek, és hogy azért, mert valaki gyerek még nem kell hülyének nézni, de most, hogy nagyobb, beszél, már látható, hallható jelei is vannak annak, hogy igen, MINDENT érez, tud. Nagyon észnél kell lennem, vagyis lennünk, hogy mit mondunk előtte, hogyan mondjuk. Néha vitázunk Apával, és bizony hiába nem kiabálunk, Máté a kis antennáival veszi a jeleket, egyszerűen érzi a feszült hangulatot, és kész a káosz. Érzékeny gyerek, erre mostanában kezdek rájönni. Eddig is tudtam azt, hogy nagyon bújós, anyás, de az érzékenységet nem sejtettem. Pedig az. Eltakarta ezt a tulajdonságát az, hogy kissé vadóc. Talán későn jöttem erre rá, de így más megvilágításba kerül minden. Azt mindig is tudtam, hogy jólelkű. Jó, jó, most van ez az "enyim játék" időszaka, de ez tök természetes, ezt ki kell bírni, és lehetőleg kevésszer, sőt inkább egyáltalán nem hangoztatva neki, hogy ez biza irigység. Mert nem az, ez valahol természetes. Az Ő játéka, és bár mi felnőttek tudjuk, hogy amit odaadunk, azt visszakapjuk, jóesetben, Ő még ezt nem érti meg. Mondani mondjuk neki, meg próbáljuk a cserére rábírni, vagy elterelő hadműveletbe kezdeni, de persze nem mindig működik. Majd fog. 

Még mindig imádja Zsombit, és megvédi. Ha csak ránéz valaki a bölcsiben, szalad a hordozóhoz, és fennhangon közli: "én tesvélem". :) Néha el is küldi a többieket, nem éppen kedvesen... Mindenesetre boldog vagyok, hogy nem bántja, hogy szeretgeti. Bízom benne, hogy sokáig így is lesz még. Persze ha alszik, néha felkiabálja, majd jön hozzám, hogy közölje, felkelt Zsombi, és vegyem fel, mert sír. Angyal ez a gyerek.

A szobatisztaság mostanában többször felmerült kérdésként úgy, hogy tőlünk kérdezték, hogy szobatiszta-e már Máté. Nem, és jelenleg energiát sem vagyok hajlandó erre áldozni, mert szent meggyőződésem, hogy nem tévednek azok a cikkírók, akik állítják, erre agyilag meg kell érni, és ez bizony a 3 év. Vannak persze gyerekek, akiknek ez hamar megy, de én nem szeretnék erőltetni semmit, főleg nem a "drága a pelenka" dolog miatt. Nyáron persze majd megpróbálkozunk, de hát akkor már lassan tölti a hármat, és akkor talán tényleg kész is lesz rá. Most elvan, játszik, de már elvonul, ha kakilnia kell, és úgy tudom, ez is a folyamat egyik állomása. Bár nem vagyok türelmes fajta, de a gyermekeimnek köszönhetően igen sokat fejlődtem e téren, úgyhogy várok. :) 

Aranyköpések Mátétól

Belenézett egy üres dobozba: "Semmi van benne."

semmi baj = sebija/semmi a baj/sebija a baj

Nem akarta, hogy megfogjam a kezét: "Enyim a kezem."

Altatás közben: "A villamoty nem jó, de a busz jó. A mettó is jó, Ana, kébbe."

képzeld el = kébbe

"Ana, jóét, met sötte van."

"Kélek ludit, itt kezem, anonnal."

"Ez mi ez vot?"

Öltöztetés közben: "Itteni vot, Ana."

Altatáskor: "Simi hátá, Ana! De jó vot!"

"Ana, hó vad, melle vad?" = Anya, hol vagy, merre vagy?

Én: "Máté, van kaki?"

Máté: "Puki jött."

"Szeletem a kalácson."

utolsó = utolosz

bohóc = bobóc

Máté betyárkodott a nagyszobában, Zsombi sírt a kisszobában, egyszer csak felugrott Máté: "Sebija Zombika, medek."

Vágom a körmét: "Van sasok, Ana, látod! Tökéletesz!"

M: "Bodog kalácsont!"

É: "Neked is, Máté!"

M: "Jó."

Odaadtam neki az egyik szandiját, erre: "Kélem adod másikat is."

Mérgelődök az autóban, erre: "Ana, had abba a veszék, megijed a tőle a Dombi."

Ha rohangál, sokszor mondom neki, hogy lassabban, ne siessen. Egyszer indultam a boltba, mondtam neki, hogy elmegyek boltba, de sietek, mire megszólalt felháborodva: "Ne sziessz!"

É: Vegyünk mandarint?

M: Nem madilla! Csak böcsiben van madilla.

M: Néd Ana, tabant.

É: Az nem Trabant, hanem Lada.

M (felkiált): Nem lada, tabant.

É: Milyen volt a bölcsi?

M: Itteni vot.

É: Sokat aludtál?

M: Öt, hálom, néd, öt.

Fel-alá járkált a szobában, mire én: "Mit keresel?" Erre Ő: "Ööööö, valamit."

"Dele ide, anonnal, Ana!"

Úgy hallotta, hogy kopogtattak, ki kellett nyitni az ajtót, de senki sem volt ott. Erre Máté: "Sekki, bittos csak a postás bácsika vot."

lépcső = lépő/lécsöpp

Próbáltam rávenni, hogy egyen még, erre Ő: "Nem kéle többet, Ana, sok a hasam."

Máté első tökéletes összetett mondata...

... így hangzott 2014. január 15-én reggel: "Ana, vedd fel Zobbit, met nadon síl!" 

Hogyan neveljünk?

Manapság sokan szeretik megmondani a "tutit" arról, hogyan is neveljük gyermekeinket. Nemcsak a szakértőkre gondolok, hanem az anyukákra is, akik különböző fórumokon adnak tanácsot egymásnak, sajnos néha igencsak kemény hangnemben. Egy-két ilyen csoport inkább passzív tagjaként arra a következtetésre jutottam, hogy mielőtt beszélünk, jobb alaposan átgondolni, hogy mikor, kinek és mit mondunk ebben a témában. 

A babavárás előtt nekem is voltak elképzeléseim a gyereknevelésről, melyek aztán a terhességem alatt módosultak, és még egy kicsit formálódtak Máté kisfiam születése után. De bizonyos dolgokat ma is úgy gondolok, mint 4 évvel ezelőtt, és ennek megfelelően nevelem a gyermekeimet. Sosem szerettem, ha azt mondták nekem, "majd megtudod, inkább ne tervezz előre." Szerintem jó, ha van elképzelésünk a dolgokról. Nem az a baj, ha eltervezzük, hogyan akarjuk a gyermekink életét "igazgatni", hanem az, ha mereven ragaszkodunk azokhoz az elvekhez, amelyekről kiderül, hogy a mi gyermekeinknél nem válnak be. Máté igen mozgékony, érdeklődő gyerek. Nála az állandó tiltás nem működik, mert ha ezt alkalmaznám, akkor egész nap a "nem szabad", "ne csináld" menne. Ehelyett inkább megmutatom vagy elmondom neki, hogy csinálhatja, hogy ne legyen baj belőle. Egy példa. Imádta kipakolni a fiókokat, és én - többek rosszallása ellenére is - megengedtem neki, de úgy, hogy megmutattam neki, mely fiókokba nem szabad belenyúlni. Azokba a mai napig nem nyúl bele, és a kipakolásdit is megunta elég hamar. Lehet, hogy ha tiltottam volna neki, akkor még mindig vonzaná, és időnként ki-kipakolná.

Abban hiszek, hogy minden gyermek önálló személyiséggel születik erre a világra, és nekünk segítenünk kell őt abban, hogy bejárja a saját útját. Most nem arra gondolok, hogy ő dönti el, mikor fekszik le aludni este, vagy fürdik-e vagy sem. Kellenek a szabályok, szerintem fontos, hogy legyen rendszer egy gyermek életében. A következetesség határokat szab, de ezek adnak egyfajta biztonságot a gyerekeknek, amire nagy szükségük van. Nem mondom, hogy sosem követek el hibákat, és hogy én mindent jól látok és csinálok. Igyekszem másokat sem megítélni, mert "ne ítélj, hogy ne ítéltess". Véleményem van, de vagy megtartom magamnak, vagy elmondom a Férjemnek, és azzal próbálom is lezárni a dolgot. Nem mindig megy sajnos, de ez már az én balgaságom. 

Vannak emberek, akik nem értik, miért nem adok csokit a majdnem két és fél éves gyerekemnek, és hogy miért akarom megóvni Őt a bolti édességektől. Megértem, hogy néhány embernek, például a nagyszülőknek ez furcsa. De azt már nem értem meg, hogy miért kell magyarázkodnom és rosszul éreznem magamat, ha nemet mondok egy csokira vagy egy zacskó chipsre. Sokan azt mondják, hogy ha így teszek, akkor nagykorában majd nem fog tudni betelni ezekkel a dolgokkal, és elhízik. Lehet. Nem tudhatom. Csak azt tudhatom, hogy ameddig az én felelősségem a gyermekeim egészségének a megóvása, addig ez nálam nem csak a C-vitamin csepp beadásában fog kimerülni. Mielőtt valaki elkérné a címemet, hogy kimentse gyermekeimet a gonosz karmai közül, azért azt elárulom, hogy nem csak nyers zöldséget rágcsálhat Máté. Mivel imádok főzni, igencsak változatosan étkezünk, és kap édességet is a gyerkőc, csak nem boltit. Nagyon szeretek süteményeket sütni, szoktam is, és mindig adok belőle neki, de szeretem a mértéket betartani. A főétkezések után és csak egyet, max. kettőt, ha kicsi a süti. Próbálok gyümölcsöset sütni, és minél kevesebb cukrot használni. Persze a vendégség az más dolog, mert az mindig más dolog, de akkor is van egy határ, amit egy hiszti se rombolhat le. Egyébként ebben az édesség dologban is a példamutatás a lényeg. Hiába tiltom el a bolti vackoktól, ha én meg ész nélkül tömöm magamba a csokis-tejszínhabos pudingot, amit egyébként imádok. Én sem eszem ilyeneket minden nap, ezért nem nehéz neki megtiltanom. Ha nem akarom, hogy cukrozott löttyöket igyon, nem veszek itthonra, és kész. Emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, mi is csak ünnepekkor ittunk kólát a nagyszüleimnél, meg néha vendégségben, és elég is volt. Azért feszegetem most ezt a témát, mert Máté most abban a korban van, amikor már a körülöttünk élők egyre nehezebben fogadják el ezt az agymenésemet, ráadásul Máté is egyre értelmesebb, van akarata, és kér. Ha másfél évvel ezelőtt készül ez a bejegyzés, akkor biztosan a külön szobában altatásról írnék ilyen hosszan, ugyanis ezért is kaptam ám hideget-meleget. De az már a múlt, ne foglalkozzunk vele. :)

Szerintem mostanában nagyon nehéz gyermeket nevelni. Az internet, a fórumok, a könyvek ontják magukból a különböző nevelési stratégiákat, és mi elbizonytalanodunk, mert elhitetik velünk, hogy csak azzal teszünk jót, ha a leírtak szerint neveljük a kölköket. Pedig nagyon nem így van. Hiába írják, hogy hordozni jó, valakinek egyszerűen nem megy, mert idegenkedik tőle, vagy fáj tőle a háta. Ráadásul van gyermek, aki igenis szereti a babakocsit. Ugyanez van a tápszerrel is. Én megrögzött szoptatáspárti vagyok, de vannak helyzetek, amikor egy anya nem tud szoptatni. És lehet én is hamarabb feladtam volna Mátéval a szoptatást, ha nem tartja bennem a lelket egy nagyon kedves ismerősöm. Ráadásul ha még nincs tapasztalata az anyának, könnyen kétségbeesik, és csak arra tud gondolni, hogy azért sír a gyerek, mert biztosan éhes. Hozzáteszem, az emberek is "segítenek" az ilyen gondolatok megszületésében, hiszen általában az az első kérdés a síró gyermekét fogó anyukához, hogy "biztosan nem éhes?". 

Az a baj, hogy ma azt sugallják felénk, akkor vagy jó anya, ha ezt meg ezt, így és így csinálod. Direkt nem írok példát, pedig tudnék. Szerintem meg kell találni a módot arra, hogy úgy éljünk együtt, hogy a gyermekeink se sérüljenek, de mi se menjünk tönkre abban, hogy megfelelési kényszerből egy olyan szülői képet erőltetünk magunkra, amilyenek valójában nem vagyunk. Nem kell szupertökéletes anyának lennünk. De törekednünk kell arra, hogy elég jó anyák legyünk. Bízom benne, hogy én az vagyok, és leszek.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/hogyan-neveljunk/

Így telnek napjaink

Szerintem Ti is úgy tudjátok, hogy alvási szokásaik alapján az emberek vagy "pacsirták", azaz korán kelnek, korán fekszenek, vagy "baglyok", azaz szeretnek éjszakázni, reggel pedig sokáig aludni. Én is ebben a hitben voltam egészen addig, ameddig meg nem születettek a gyermekeim. Azóta rájöttem, hogy van egy harmadik csoport is, a későn fekvők, korán kelők csapata. Én ide sorolom magamat, mert olyan vagyok, hogy ha a "szükség" (értsd: egy jó sorozat vagy könyv) úgy hozza, képes vagyok éjfélig ébren kuruttyolni, noha tudom, hogy éjszaka Zsombor legalább egyszer felkel enni, és reggel sincs kegyelem, legkésőbb ¾ 7-kor kelni kell. Nem számítva a hétvégéket, amikor a lustálkodás miatt minden a feje tetejére áll nálunk, kétféleképpen alakulhat a napunk attól függően, hogy Máté beteg vagy sem.

Ha Mátém nem beteg, akkor reggel 1/2-3/4 7 körül ébredünk. Utána jön a szokásos menet: arcmosás, pelenkázás, felöltözés. Utána Máté beszedi a vitaminjait, a mézet, és általában megnéz egy mesét, ameddig felöltözöm. Ha a Férjemnek nem kell korán indulnia a munkába, akkor Ő vigyáz Zsomborra, amíg kocsival elviszem Mátét a bölcsibe. Talán hihetetlen, de szinte sohasem mondja, hogy nem akar menni. A kocsiban szólnia kell a "nenének"; most épp Serj Tankian Harakiri című albuma a befutó. Jöhetnek a kövek. :) A bölcsibe mindig visz valamilyen játékot itthonról: egy "ninús" autót, egy szivacscsigát, egy játékserpenyőt, mikor mihez van kedve. Mivel reggel viszonylag korán érkezünk, általában nem a gondozójának "adom át", ami egyszer-kétszer okozott egy kis sírást, de mire elpakoltam a ruháit, és indultam haza, már nem is sírt. Itthon aztán elkezdődik a nap. Összekapom a házat, és a koffeinmentes kávém társaságában rákukkantok a netre. Mire ezzel végzek, Zsombi felkel, és követeli a tejcsit. Utána szinte minden a megszokott rendben megy. Nem tudom, és szerintem nem is lehet/kell percre pontosan megmondani, mikor mi következik, de az biztos, hogy a dolgok meghatározott rendben követik egymást: evés, utána játék/torna, aztán alvás. Már Máténál is ezt a rendszert követtem, és bevált. Az alvás, illetve az altatás kétféleképpen alakulhat. Vagy az van, hogy az alvás idejére időzítem a bevásárlást, és akkor a babakocsiban alszik Zsombor, vagy itthon ér minket az álmosság, és akkor egy nagyon mókás módon történik az altatás. Beleteszem Csöppségemet abba a bundazsákba, amiben a séta idején lenni szokott, még sapkát is adok rá, utána megkapja a cumiját, és miközben simogatom a hasát, elalszik. Ez az egész úgy kezdődött, hogy egy nap épp készültem a szokásos sétára, úgyhogy felöltöztettem Zsombit, majd én is elkezdtem készülődni. Mire végeztem, Zsombor bealudt. Másnap ugyanígy jártunk. Harmadik nap nagyon nyűgös volt Cseppem, és bár addig semmi gond nem volt az itthoni elalvással, akkor valahogy sehogy sem ment neki. Eszembe jutott az előző két nap, és tettem egy próbát. Felöltöztettem, és láss csodát, pár perc múlva már aludt is. Azóta napközben mindig így altatom el. A délutáni "programot" persze úgy kell időzíteni, hogy legkésőbb 1/2 5-re odaérjünk Mátémért. Előfordult már, hogy ez nem jött össze, pl. amikor a délutáni etetés során úgy bealudtunk Zsombival, hogy 1/2 5-kor arra riadtam, hogy már sötét van. Hazaérkezés után Máté kikunyerál magának egy banánt vagy egy rudit, és megint megnéz egy-két mesét, ameddig én megetetem Zsomboromat. Utána játszunk, és várjuk haza a Férjemet finomabbnál finomabb étkekkel. A vacsora után fürdenek a gyerkőcök: Máté Bandimmal, Zsombi velem. Alvásig vagy játszunk, vagy Máté nyugtatjuk, mert épp hisztizik valamiért, és mindeközben felváltva rázzuk Zsomborbabám hátsóját, ugyanis az esti altatás előtt már nem igazán szeret fekve lenni. Az esti altatásnál gyerekcsere következik, én altatom Mátét, a Férjem - ekkor már bundazsák nélkül - Zsombit. Az elalvás Máté lelkiállapotától és az én tűrőképességemtől függően igencsak elhúzódhat. A rekordot egy olyan altatási ceremónia tartja, mely több mint másfél óráig tartott, és ez idő alatt Máté szinte végig sírt, én kb. tízszer, a Férjem ötször akadt ki, és sajnos kénytelenek voltunk bevetni a hideg vizet is. Azóta nagyon megbántuk!!! Az éjszaka általában eseménytelenül telik; Zsombi egyszer vagy kétszer felkel enni, Máté pedig átalussza az éjszakát. 

Kicsit máshogy történik minden, ha Máté beteg, és itthon van. Olyankor is igyekszem betartani Zsomborral az evés-ébrenlét-alvás sorrendet, de érthető módon ez nem mindig sikerül. Ha belemerül Máté a játékba, akkor bizony fel-felkiabál, amire Zsombi megébred, és sokszor nem is alszik vissza a következő evésig. Ez azzal jár, hogy evés után hamarabb lesz álmos, és előfordul, hogy a korábbi kialvatlansága miatt úgy beájul, hogy meg se rezzen Máté hangjára. Szóval kiegyenlítődik itt minden, kérem szépen. Azt le kell írnom, hogy Máté "különös" beteg. Hiába köhög, folyik az orra, meg sem áll egész nap. Dumál, ugrál, szaladgál, és a megszokottnál egy kicsit többet hisztizik. Mintha kutya baja lenne. Az ilyen háromszemélyes napokon egyrészt nagyon boldog vagyok, mert jó őket együtt látni, másrészt a nap végére úgy elfáradok, hogy sokszor Mátéval együtt bealszom, és másnap arra sem emlékszem, mikor jött be értem a Férjem a gyerekszobába. Jó, amikor együtt vannak, mert Máté sokkal többször szalad oda Zsombihoz, hogy megölelje, megpuszilja. Ugyanakkor látom Mátén, hogy unatkozik is kicsit. Sajnos nem mindig tudunk kimenni sétálni, ami észrevehetően hiányzik neki. Próbálom belevonni a Zsombis történésekbe úgy, hogy megkérem, vigye ki a kukába a pisis pelust, vagy válassza ki, melyik ruhát adjam rá Zsombira. De pl. a szoptatásokkor nem tudom mindig lekötni, és akkor is eléggé nehéz, ha épp hasfájós, ezáltal még inkább "ölbebaba" Zsombi. Mindezektől függetlenül azt kell, hogy mondjam, Máté nagyon türelmes velem és a tesójával is. Igyekszem figyelni arra, hogy mindkettőjükkel foglalkozzam. Amikor Zsombi evés után nézelődik, jön a Mátés játszós időszak. Van úgy, hogy hárman együtt játszunk, de olyan is előfordul, hogy ez a játék az ebéd megfőzése, a lakás felporszívózása, a mosás bekészítése, a teregetés. Kiválasztja nekem a lábast, segít megkavarni a másodikat, befűszerezi a levest, vagy épp mosogat. Kicsit hosszadalmasabb így minden, de nagyon buli. Persze a konyha mindig úgy néz ki, mint a csatatér, de ez van. Legalább megvan a program, amin a délutáni alvásukkor részt vehetek. Nem mindig csatlakozom. :) Ha mindketten sírnak, akkor mindig aszerint döntök, hogy kinél nagyobb a baj. Nem tudom, hogy ez jó taktika-e, de jobb ötletem nincs. Nektek van esetleg? Ha mindketten itthon vannak, egy kicsit megcsúszik a reggeli vagy az ebéd, mert ugyebár azt akkor kell letudnunk Mátéval, amikor Zsombi épp jóllakottan vigyorog a kiságyban vagy alszik. A csúszkálás miatt Máté délutáni alvása sokszor elhúzódik, és ezáltal az esti lefekvés időpontja sem úgy alakul, ahogyan normális(?) lenne. Az éjszakák komoly szervezési képességeket kívánnak meg olyankor, amikor Mátém beteg. Sokszor kel fel a köhögésére, vagy arra, hogy nem kap levegőt az orrán, esetleg szomjas. Néha csak az kell neki, hogy mellé bújjak, kapargassa az ujjamat, és együtt aludjunk. Fárasztó, néha idegtépő, de csodálatos is egy-egy ilyen összebújós éjszaka. Főleg ha a jobbon az egyik, a balomon a másik fiam szuszog. A kérdés már csak az, hogy a harmadik hol fog aludni? ;) De ne szaladjunk annyira előre, mert ez még a jövő zenéje.

Szolgálati közlemény:

A következő bejegyzés rendhagyó módon a gyermekneveléssel kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről, elveimről fog szólni. Azért belecsempészem ám a gyerekeket is. :)

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/napirend-avagy-igy-telnek-a-napjaink/