Mátés (is)

Kezdem egy aranyköpéssel. Kakilt a wc-be, majd belekukkantott, és megállapította: "csigabigát kakiltam".

Ezt a bejegyzést gondolatban - általában Máté altatása közben - számtalanszor megírtam már. Úgy terveztem, hogy a közelgő szülinap alkalmából teszem ki a blogra, de most egyszerűen nem tudok elaludni, muszáj írnom, ráadásul a cirka egy órán keresztül tartó altatás közben megint egy csomó dolgot megfogalmaztam magamnak.

Sosem aggódtam azon, hogy ha két gyerekem lesz, akkor vajon tudom-e egyformán szeretni őket. Evidens volt, hogy igen. És így is van. Ma, skype-olás közben láttam a kis képen magunkat, középen én, egyik lábamon Máté, aki csak dumált és dumált Anyáéknak, a másikon Zsombor, aki épp kölesgolyót majszolgatott, és azt éreztem, hogy én imádom ezt a két gyereket, és baromira szerencsés vagyok, és el sem tudom képzelni, hogy csak az egyikük van. De mivel mindig van de, most is van egy de. De Mátén többet töröm az agyamat, rá többet gondolok. Folyamatosan lesem a mozdulatait, a megnyilvánulásait, elemzem őket, próbálok következtetni, hogy milyen is lesz Ő, mire kell figyelnem majd vele kapcsolatban, milyen is lesz a jelleme. Zsombor adott nekem. Ő egy tündérbogyó, nem tudok rá mást mondani. Mosolygós. Ha régen azt írtam, hogy Máté kiegyensúlyozott baba, akkor Zsombor extra kiegyensúlyozott baba. Nem tudom az okát, hogy miért van mindig Máté a fejemben. Csak találgatni tudok. 

Máténál egy idő után terhesnek éreztem a taposómalmot, a mindennapokat. (Fogalmatok sincs, mennyire féltem ezt leírni.) Haragudtam mindenkire, hogy nekem éjszaka fel kell kelnem, és ha délután nem aludt el, akkor kiakadtam, és sokszor sírva hívtam fel Bandit, hogy nekem miért nem jut egy óra nyugalomban, csendben, amikor azt csinálhatok, amit akarok? Nem is kezeltem jól egy időben a problémákat. Sírtam, kiakadtam, sokszor alig vártam, hogy elmeneküljek itthonról, és egy órát csak én lehessek, csendben, nyugalomban. Aztán amikor hazajöttem, csak a mardosó bűntudat volt, hogy milyen anya vagyok én, aki elmenekül, akinek teher az éjszakai ébredés. Bandi mondta, hogy oké, akkor szokassuk le, hagyjuk sírni. Nem ment, mert milyen anya az, aki hagyja sírni éjszaka a gyerekét. Egyébként itt jegyzem meg, hogy utálom a Kismamablogot. Nem Vida Ági írásaival van a problémám, hanem azokkal a kommentekkel, amiket az egyes írásokhoz fűznek egyes anyukák. Minősítenek, ítélkeznek, megmondják a tutit, lenéznek. Persze, nem kellett volna elolvasnom, de hát azt meg sosem tudtam megállni.

Első gyermekes anyaként mindent tökéletesen akartam csinálni. De nagyon nem ment, türelmetlen voltam sokszor. Ha Máté ideges, kiabál, csapkod, dobálózik, nem azért nem akadok ki, nem azért nem szólok rá, mert nemtörődöm vagyok, meg nem akarom megnevelni, hanem mert tudom, lehet, hogy ez életkori sajátosság is, de sajnos az én kezem is benne van a dologban. És mert nem tudom kezelni ezeket a dolgokat. Ha kiabálok vele, akkor milyen példát mutatok? Szart. Ördögi kör. 

Amikor látom Őt kiakadni, akkor mindig elszégyellem magam. Meg elgondolkodom. Vajon ha türelmesebb vagyok, akkor másabb lenne? Akkor könnyebb lenne vele, neki? Vajon tönkretettem vagy mennyire tettem tönkre a lelki világát? Vagy megússzuk "annyival", hogy Ő is türelmetlenebb típusú ember lesz, és majd hátha rájön, és megpróbál ezen változtatni? Mit tanítok neki a viselkedésemmel? Mindent. Szerintem. Tudom, van genetika, de a családunkat nézve, igazán remélem, hogy nem számottevő a tényezőszerepe, mert akkor hajjaj, bajban vagyunk. Én olyan családból jövök, ahol a veszekedés az olyan alap. Mindenki hangosan, ahogy a torkán kifér, mondja a magáét, összeveszik, megharagszik, nem beszél a másikkal, és még sorolhatnám, ha merném. Egy ideig ezt nem tartottam bajnak, ilyenek vagyunk, kész, kellenek ilyen családok is. Aztán elveszítettem valakit a természetem miatt, és én akkor baromira megrogytam. Gyűlöltem mindenkit, aki a családomban volt, hibáztattam őket, hogy ilyen lettem, és hogy így jártam. Aztán egyszer csak letisztult minden, és kimondtam, hogy ez van. Nem tudom visszacsinálni, és hajlamos vagyok hinni abban a közhelyben, hogy minden okkal történik. És hogy a legkönnyebb másokat hibáztatni a dolgokért. Elindultam egy úton, változni akartam, és akarok ma is. Nem tudom, mennyire lehet, kibújhatunk-e önmagunkból? Máté születéséig nagyon büszke voltam magamra, hogy igen, jó úton járok. Aztán rájöttem, hogy az útnak még a tizedét sem tettem meg. Nagyon, de nagyon sokat kell még fejlődnöm, fejlesztenem önmagamat. 

Talán azért van Ő bennem ennyire, mert mardos a bűntudat. Hogy nem kaptam hamarabb észhez, hogy nem változtam eleget addigra, mire Ő megszületett, és elkövettem egy csomó hibát, aminek talán Ő issza meg a levét. Jó tudom, nem vagyok szörnyű szülő, nyilván, nem üvöltözöm vele egész nap, nem verem, nem zsarolom érzelmileg minden rossz cselekedeténél, de tudom, lehetnék kicsit jobb is, mégha ez a szó így elég béna, és nem is igazán fejezi ki azt, amit gondolok. Nem kellene olyanokat mondanom neki, amiket én is hallgattam, és tudom, mennyire szarul estek. Mondjuk haladás, hogy már felismerem, mit kellene tennem, és az esetek felében a helyeset teszem. (Ez megint béna szó.) De ott van a maradék 50%, ami baromi sok, rengeteg. 

Létezik, hogy Zsombornál azért nem teher az éjszakai ébredés, mert ma már tudom, ez egy időszak, ami elmúlik, amin át kell esni, ami nem a világ vége? Máténál, tapasztalat híján, ezt nem tudtam, és nagyon sötéten láttam a helyzetet, úgy éreztem, sosem lesz kiút belőle. Ma az van, hogy ha Zsombor nem alszik annyit délben, akkor tudom, hogy oké, nem aludt, ez van, lesz majd olyan időszak is, amikor meg 4 órát alszik, én meg unatkozni fogok. Máténál így volt, és csak utólag jöttem rá, hogy lazábban kellett volna kezelni a dolgokat, hiszen mi a francot tudok csinálni, ha Ő már nem akar aludni? Legfeljebb nem mosogatok el, és kész. 

Egyszer megfogalmaztam, hogy a gyereknevelésben az nehéz nekem, hogy nem tudhatom, végére tudok-e érni annak, amit elkezdtem. Valóban, ez most is dühít és zavar, de valahogy most könnyebben megy ennek az elengedése, elfogadása. Valahogy most nem fontos, hogy éjszaka mennyit szopizik, hogyan altatom, együtt alszunk-e vagy sem. Régen úgy gondoltam, ezeket el kell dönteni, és azt kell tenni, amit eldöntöttünk. Persze akkor is alakítottunk a dolgokon, ha nem mentek, csak nem könnyen, és nem egyből. Görcsös voltam. Görcsösebb. Arra gondoltam, hogy ha megkérdezik, hogy éjszaka szopizik-e, és én azt mondom, hogy igen, óránként, akkor kiakadnak, nem értik, hiszen már át kellene aludnia az éjszakát. És utáltam ezt hallani. Mostanában így volt a szobatisztasággal. Hogyhogy még pelusos? Hát úgy, hogy még nem szobatiszta. Én most éreztem magamban annyi erőt és türelmet, hogy elkezdjük a szobatisztaságot. Meg tudtam jól, erre meg kell érni agyilag. 

Az életünk akkor arról szólt, hogy hány kg, mennyi centi, mit eszik már, felült-e, megy-e, csapkod-e még, agresszív-e. Annyira szar volt, hogy ha odacsapott valakinek a gyerekének, akkor elkönyveltek a verekedős gyerek anyjának. Nem is mentünk közösségbe egy ideig emiatt. Egyesek szerint csak beképzelem, szerintem nem. Meg mindegy is. Ha én szarul éreztem magam emiatt, akkor annyi elég volt, hogy nagy ívben kerüljem a játszótereket vagy a babamamajógát. És olyan jól esik a lelkemnek, igen, ilyen köcsög vagyok, amikor látom az ítélkező anyuka gyerekét, amint tépi ki egy másik gyerek kezéből a lapátot és szórja a homokot, mert jól esik a lelkemnek, hogy lám, lám, ezért nem kellene megszólni a másikat, mert sosem tudhatjuk. 

Akkoriban azt hittem, hogy jók a napjaink. Még a nehezebb időszakok alatt is ezt hittem. Ma már tudom, hogy lehet sokkal jobb, könnyebb, egyszerűbb. És minden nap megpróbálom kárpótolni a kimaradt dolgokért Mátét. Túlkompenzálás? Nem tudom. Elkapatás? Ezt sem tudom. És néha visszaesek. És egyes időszakokban sokszor esek vissza. De akkor is, valami megváltozott bennem.