Már nem emlékszem, hogy írtam-e bakancslistát ide, a blogba (azt hiszem, csak felsoroltam, milyen terveim vannak erre az évre), de ha írtam volna, az tuti rajta lett volna, hogy egyszer menjek el Feldmár András előadására. Úgy "találkoztam" vele először, hogy elmentünk kirándulni, de nem vittem könyvet. Betértünk egy bevásárlóközpontba, és míg mások a pörkölthöz valót vették meg, én egy Feldmár könyvet a Libriben. Igazából csak azért azt választottam, mert akkoriban többször hallottam itt-ott a nevét, azt mondták, korszakalkotó dolgokról mer beszélni, én meg kíváncsi lettem. A könyv abszolút nem kötött le, nehéznek, érthetetlennek tartottam, így Jocónál kötött ki. Aztán egyszer megint belebotlottam, de ekkor egy filmet ajánlottak, amiben Ő mesél arról, hogy "Van-e élet a halál előtt?". Még akkor leszedtem a netről, aztán egyszer, amikor mindkét gyerkőc aludt, én meg épp főztem, bekapcsoltam, és hát mondanom sem kell, totál magával ragadt. A filmben szó van arról is, hogy LSD hatása alatt álló emberekkel végzett pszichoterápiát, de számomra nem ez volt a lényeg, hanem az mondjuk, hogy nyíltan ki merte mondani, hogy az anyja sosem szerette őt, és ahogyan a szokásainkról (alkoholizmus, drog) beszélt, az is igazán elgondolkodtató volt (akkor sikerült helyreraknom a TV szerepét a gyerekek életében). Még sok, nagyon fontos dologról beszélt, de most csak ezek ugranak be. A lényeg, hogy ezután mindenképpen el akartam menni egy előadására, de mivel ritkán van itt, Magyarországon, ez nem jött össze. Az fb -n persze követem az intézetének az oldalát, olvasom, amit oda ír, két hete pedig szembejött velem egy előadáscím: "Mit üzen a gyermekem?", és hááááát, tudtam, hogy ezt nekem találták ki; gyorsan vettem is jegyet, és ma meg is hallgattam az előadást Gógl Györgyitől. Fenomenális volt. Csekély értelmű medvebocs vagyok, nekem hallani kell triviálisnak tűnő dolgokat is, és ezeket gyakran kell hallanom, különböző helyekről, más-más módon, hogy végre leülepedjen. Mert amiben felnő az ember, az nagyon ragadós, és baromi sok meló, míg onnan kikecmereg az ember, ha egyáltalán. Megtudtam például, hogy nekem is van tik-em, ropogtatom az ujjamat. És azt is, hogy mikor kezdjek el aggódni, ha Máté bepisil, bekakil. Hogy a születés élménye igenis fontos és meghatározó, és hogy kell a külső segítség, valaki, aki nincs benne abban a szituációban, amellyel nekem bajom van. Az ujjszopásomra is kaptam válaszokat, és az egyik példája annyira szíven ütött, hogy muszáj elmesélnem. A Szondi-féle tesztről mesélt nekünk, az ösztönök szerepéről, és a következő példát mondta. Képzeljetek el egy kislányt, aki mindig jól tanult, kitűnő volt az iskoláiban, jó gimnáziumba járt, jogi egyetemet végzett, elégedett volt az életével, mégis, amikor kitölti ezt a tesztet, az jön ki, hogy ő igazából, az ösztönei szerint teljesen más beállítottságú, és a művészetek vonzzák. Döbbenetes volt számomra, de nem azért, mert azt gondolom, hogy engem is a művészetek vonzanak, és tévút a jog, hanem azért, mert azt azért érzem, hogy nem a jog az, amit szívvel-lélekkel csinálok. De mivel nem tudom, mit is szeretnék igazán (fasza erre rájönni 30 évesen), ezért marad a jog, míg valahogyan - egy Szondi-teszttel? :) - ki nem derítem, mi akarok lenni, ha nagy leszek. (Gógl Györgyi azzal viccelődött, hogy talán ez a kislány 40 évesen majd beleszeret egy művészbe, aki miatt otthagyja a családját, és persze mindenki bolondnak tartja majd.) És itt mesélek el még valamit. Negyedikes gimis voltam, egy hónap volt a felvételi lapok leadásáig. A gimis töri tanáromnak mertem először elmondani, hogy nem vágyom a jogra, egyáltalán nem akarok oda menni, de azt sem tudom, mit szeretnék. Kérdezgetett, beszélgettünk, végül kinyögtem, hogy talán az angol az, ami érdekelne, szívesen kimennék Angliába, mert bár a nyelvtan mindig is jól ment, szóban baromi rossz voltam, meg sem mertem szólalni. A tanárom, Gabesz, azt mondta, mondjam ezt el Anyának, beszéljek vele. Megtettem, Anya persze totál kiakadt, hogy mi az, hogy én őt eddig abban a hitben ringattam, hogy én jogász szeretnék lenni, és hogy ha nem az, akkor mi leszek, kérdezte, talán utcaseprő (ja, mert ezen a két foglalkozáson kívül más nincs is a világon - én hülye!), én meg hebegtem-habogtam, mondtam Angliát, amit elvetett, azt mondta, szó sem lehet róla. A másik álmomat, a pszichológiát ezután már említeni se mertem (mikor pár éve egyszer normálisan tudtunk beszélni erről, akkor azt mondta, hogy ha ezt mondtam volna, akkor támogatta volna, mert ez neki is nagy álma volt - ebben nem hiszek sajnos, de tegyük fel, hogy így lett volna). Mikor visszamentem Debrecenbe, és elmondtam Gabesznek, mennyire szarul sikerült a beszélgetés, azt mondta, hogy nem anyám adja be a felvételi lapot, szóval oda adom be, ahová akarom. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, és akkor lett volna annyi erő bennem, mint most, akkor nem adtam volna be. De ez már így van, nem bánom egyébként, hogy így alakult, hiszek a "minden okkal történik" elvben. És hát jó kamasz módjára így is betartottam Anyának, mert azt viszont kikötöttem, hogy az akaratával ellentétben, nem fogom Pestre beadni, csakis és kizárólag Szegedre. Így lettem hát szegedi joghallgató, ami végül is nem is sült el olyan rosszul, de most itt vagyok, szeptemberben vissza kell mennem dolgozni, várom is, kíváncsi is vagyok, de azért érzem, hogy valami más lenne az igazi. Ha kitaláltam, mi akarok lenni, majd megírom Nektek. Addig is várom az ötleteket?! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése