Ovikérdés

Nemrég közzétették az ovis nyílt napok dátumait, és nekem azóta nincs nyugtom. Állandóan agyalok, hogy mit csináljak, milyen kérdéseket tegyek fel, milyen szempontok alapján osztályozzam magamban az ovikat. Az április eléggé mozgalmas lesz, hiszen általában kétszer egy héten Mátéval elslattyogunk valamelyik oviba, ott leszünk egy órát, ismerkedünk, beszélgetünk, játszunk. Ez az egy óránk van, szóval maximálisan ki kell használni az időt. Tapasztalok majd dolgokat, mely alapján levonok téves vagy nem téves következtetéseket az adott intézmény állapotáról, gondozói állományáról, majd hazamegyünk, a látottakat megosztom Apjokkal, és várjuk a májust, a beiratkozást. Közben jönnek majd a játszótéri infók, majd totál összezavarodva, és full idegesen beadjuk a jelentkezésünket egy vagy több oviba. 

Kérdések tömkelege foglalkoztat. Elég egy óra arra, hogy jól felmérjem az ovi-helyzetet, és ez alapján helyes döntést hozzak? Vagy lesz egyáltalán lehetőségem dönteni? Hiszen a lakótelepünkön rengeteg gyerek van, mindenkinek megvan a maga helye, ahová kötelesek felvenni egy-egy gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy a jó vagy jobb ovikban maradnak üres helyek, vagy ha igen, azok közül egyet mi kapuk meg. Nem vagyok jó a helyezkedésben, sosem voltam. A gyerekeimért megérné megváltoznom, csak úgysem tudnék. Meg amúgy sem én döntöm el, melyik nevelőhöz kerüljön a gyermekem. Vagy igen? Ezt sem tudom. Lehet jobb is így, vagy nem. Hajlamos vagyok először rossz lóra tenni. Hamar ítélkezem, jó és rossz irányba is; többször előfordult velem, hogy először szimpatikus lett valaki, aztán meg megváltozott róla a véleményem, és fordítva. 

Mindenhonnan azt hallom, hogy nem az a lényeg, hogy az ovi jól felszerelt legyen, hanem hogy a gondozóval összhangban legyen Máté is, én is. De amúgy meg kit érdekel, hogy nekem szimpi-e, ha a fiam szereti? De szeretheti-e a gondozóját, ha rajtam érzi, hogy én nem kedvelem?

Gondolkodhatok úgyis, hogy megyünk oda, ahová tartozunk, és ha nem válik be, legfeljebb váltunk. Úgyis itthon vagyok Zsombival, legfeljebb egy időre betársul mellénk Máté is. :) Viccet félretéve, megyünk a kijelöltbe, és akkor azt szeretjük, de legalábbis azzal békülünk ki, amit a gép dobott. Kis településeken, ahol egy-két ovi van, nincs lehetőség válogatni. Talán az jobb. De mondjuk egy kis településen a gondozók összekapják magukat, mert mindenki ismer mindenkit.

A nyekergésem oka igazából az, hogy azt az ovit, ahová mi tartozunk, mindenki szidja. A legjobb vélemény, amit eddig hallottam róla, hogy jól felszerelt, és van EGY nevelő, aki normális. Köszi. Amúgy meg állítólag nem foglalkoznak a gyerekekkel, "menj már, és játssz valamit!" felszólításokról és kiabálásokról szól a fáma. Nem tetszik az sem, hogy a legtöbb ovi úgy adta meg a nyílt napok időpontjait, hogy bele tudjunk lesni az ovi életébe. A "miénk" meg szeretettel várja a szülőket és gyermekeiket délután 4-től este 1/2 6-ig. Újabb köszi. Hogy még csak véletlenül se láthassunk bele a nevelő-gyerek viszonyokba. Ilyet szabad? Ez normális? Vagy azzal magyarázzák, hogy így legalább nem kell szabit kivenni az ovilátogatás miatt? Nem tudom. Mindenesetre fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. 

Mit kérdezzek majd az ovikban? Például kérdezzek-e rá arra, miért nem lehet a "mi" ovinkba bekukkantani napközben? Ha kérdezek, akkor megjegyeznek? És akkor ha hülyeséget vagy bántót kérdezek, akkor majd Mátén csattan az ostor? Paranoiás vagyok???
Magam sem tudom.

A bölcsink csúcsszuper, imádom. Igaz, magánbölcsi. Na, igen, még egy félelem. Mit mondjak, ha rákérdeznek, hogy bölcsis volt-e Máté, és ha igen, hová járt? Csak mert előfordult már, hogy mondtam, hogy magánbölcsibe jár, és jöttek a nagy "ahaaa"-k. Aztán én meg elkezdtem magyarázkodni, hogy a díjnak csak az egyharmadát fizetjük, a többit a férjem cége stb., de addigra szerintem sokan (nem mindenki) elkönyveltek a finnyás anyucinak, akinek nem jó az állami bölcsi. Amibe mondjuk van is igazság, hiszen egyrészt be sem tudtam volna szokatni Mátét, mert szeptember közepén nyitott a bölcsi, ahová felvették volna, pont akkor, amikor én már szültem, másrészt amikor ott sétálgattam - hozzáteszem, nem teljesen véletlenül - a bölcsi környékén, többször hallottam azt, hogyan beszélnek a gyerekekkel, és igen, kimondom, nem tetszett. Nem vagyok nagyigényű, azt sem kérem, hogy simogassák egész nap a gyerekemet, de azokból a hangsúlyokból és mondatokból én nem azt szűrtem le, hogy ott élethivatásnak tekintik a bölcsődések gondozását... Visszatérve a magánbölcsis sztorira, látom az arcokat, tisztelet a kivételnek. Pedig ha azt nézzük, abból az összegből, amit fizetünk most, csak havi négy napot járhatna családi napközibe, és tudom, hogy sok szülő heti 2-3 napot járatja oda a gyermekét, mégsem gondolok rájuk sehogy sem, mert ez mindenkinek a magánügye.
Szóval tanácstalan vagyok. Ráadásul minden, de tényleg minden az arcomra van írva, így ha valami nem fog tetszeni, tuti nem tudom majd elrejteni a nemtetszésemet. Fel kellene már nőnöm nekem is... Jó lenne jól dönteni. Úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.
A bölcsinknek van ovija is. Az is egy lehetőség, hogy oda adjuk be a jelentkezésünket. Ezzel csak az a gond, hogy akkor Máté egyáltalán nem lenne együtt azokkal a gyerekekkel, akikkel a játszótéren játszik, másrészt anyagilag is megterhelőbb lenne, mert annak a díjnak már csak a felét fizetné ki a cég. Az viszont mellette szól, hogy ha Zsombi is odaér, akkor Ő is biztosan a Máté bölcsijébe menne, és akkor nem kellene két helyre menni reggel. Anyagilag viszont eléggé necces lenne... Nem tudom. Nehéz ügy...

Napi Máté

A Pöttyös Pékség előtti padon üldögélve nyomkodja Máté a hasamat. Kapok az alkalmon, megkérdezem hát: "Máté, anyának nagy hasa van?" Mire Ő: "Nem. Csak kicsit nagy." :)

Aranyköpések Mátétól

Máté az ölemben, a konyhában vagyunk, sál van a nyakamban.
M: Ana, leveszed sálad?
A: Miért?
M: Met hideg van, nem kimegyünk.

Apa: Gyere, Máté, szívjuk ki az orrodat.
M: Neeeem!
Apa: Miért nem?
M: Dogom van.

M: Kélek dóccert, met nadon köhögök. (Köhög.)

M: Ana, feveszel? Nadon fáj a delekam.

M: Szeletek, Apa. Nem szeletek, Ana.
Anya: Tényleg?
M: Igen, imádok.

Ha szeretne valamit mondani: Ana, fidde cak!

Időhiányban...

… szenvedek. Ennek a bejegyzésnek is legalább ötször ugrottam neki, de valami mindig megakadályozta, hogy befejezzem. Ha 30 órából állna egy nap, nekem az is kevés lenne. És még vissza sem mentem dolgozni. Mi lesz akkor? Azt szokták mondani, hogy a rossz után mindig valami jó következik, és én úgy látom, hogy a pozitív dolgok azért kellenek, hogy legyen erőnk átvészelni egy elkövetkezendő nehezebb időszakot. Kemény időszak: pipa; jöhetnek a pihentetőbb hétköznapok.

Az előző bejegyzésben olvasott dilemmáinkat így vagy úgy, de sikerült lerendeznünk. Ahogy kiírtam magamból, milyen dolgokon agyalok, varázsütésre meg is szűntek. Utána valahogy minden lecsendesedett körülöttünk, sokat pihentünk messze Budapesttől. Aztán hazaérkeztünk, és feje tetejére állt az életünk. Máténak három napig 39,5 fokos láza volt, és szó szerint semmit sem evett. Az volt a szerencsénk, hogy a vizet és a gyümölcsleveket szívesen megitta. Napközben 4-5 órákat aludt, éjszaka sokszor felsírt, és csak az nyugtatta meg, ha mellé feküdtem. Borzasztó volt fogni a forró kezecskéit, hallgatni, ahogyan nyögdécsel. Gyógyszert is szedett, de aztán abbahagytuk, mert egy vérvétel alapján kiderült, hogy – a dokinkat idézve – „minden valószínűség szerint” vírus okozza a lázat. Három nap elteltével egy 14 órás alvás után felébredt, és mintha kicserélték volna. A láza megszűnt, a kedve sokkal jobb lett. Az étvágyára még várni kellett pár napot, de az is bíztató volt, hogy nemcsak a mesét bámulja, hanem van ereje játszani is. És ahogyan lenni szokott, aznap, amikor Máté meggyógyult, Zsombor betegedett le. Ő is lázas volt, igaz, neki 39 fok fölé nem ment a hője. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy még mindig csak szopizik, úgyhogy a kajával együtt „beszedte” a gyógyszereket is. Aztán észrevettem, hogy ha sokat eszik egyszerre, utána ki jön belőle a tejcsi nagy része. A hasa is ment két napig, úgyhogy minden valószínűség szerint :), ez egy olyan vírus volt, ami megtámadta a pocijukat is. Mátét még jó pár napig nem engedtem bölcsibe, mert szerettem volna, ha jól megerősödik, mielőtt újra beleveti magát a bölcsis-játszóteres közösség bacitengerébe. Zsombi is jobban van, bár a pelustartalom még nem az igazi. Remélem, egy ideig elkerülnek minket a betegségek. Ja, mert persze mi, szülők sem úsztuk meg a dolgot, csak nálunk kicsit enyhébb lefolyásúra sikeredett ez a nyavalya.

Tudom én, hogy ez a családi kórság volt az oka annak, hogy kicsúsztak a kezem közül a dolgok, de ezt valahogy nem érzem mentségnek. Zsombival egy hónapja nem jutottunk el tornára, bár ezt annyira nem bánom, mert nem tudom, jó-e, ha járunk. Elhanyagoltam levelezőtársaimat is, mert kb. 10 levéllel vagyok elmaradva, és csak abban bízom, hogy e-mail-társaim sejtik, eltűnésem oka nem a nemtörődömség. A munkahelyemre is be kellett volna mennem, az sem jött össze, és a gardróbban lassan nem lehet elférni a csomagoktól, amik postai feladásra vagy épp szeretetszolgálatos leadásra várnak.

Kövezzetek meg, de az egész anyaságban nekem azt a legnehezebb elfogadni, hogy sosem tudhatom, sikerül-e befejeznem, amit elkezdtem, vagy hogy eljutok-e a boltba, esetleg egy előre megbeszélt találkára. Anya tervez, gyerek végez. Nem zavarnak a kilók, az ébren töltött éjszakák, az, hogy kicsit kupis a ház. Persze vannak fix pontok, ilyen a reggeli-ebéd-alvás-vacsora, de a köztes idő lefolyása kérdéses. Ahogy az lenni szokott, olyankor lesznek bújósabbak, nyűgösebbek, hisztisebbek a gyerekek, amikor nekem át kellene válogatnom a ruháikat, mert nőnek, mint a gomba, és a nagyobb cuccok még egy nagy zsák mélyén vagy a boltok polcain rejtőznek. Vagy amikor ajándékbeszerzésen kellene lennem, mert nyakamon van egy kedves barátnőm 30. szülinapja. Zsombornál megindult a fogzás, igényli az ölbenlétet. Amikor betegek, nincs is ezzel semmi baj, ez így természetes. De amikor rendben vannak, sokszor akkor se megy flottul minden. Tudom, vagyunk így még ezzel páran, sőt, jó pár anyuka ilyen téren sokkal nehezebb helyzetben van, szóval nem is panasznak szánom ezeket a sorokat, csak a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy az anyaságnak ezt az egy vetületét igenis nehéz elfogadnom.

Miután kikeseregtem magamat, dicsekszem is egy kicsit. Kicsifiam féléves, Nagyfiam két és féléves lett március közepén. Máté egyre választékosabban, szép kerek mondatokban beszél, és közben olyan arcokat vág, hogy mi, felnőttek alig bírjuk visszatartani a nevetést. Nagy mókamester a Lelkem. Zsombor pedig amellett, hogy egyre gyakrabban hallatja a hangját, tökélyre fejlesztette a hasról hátra, hátról hasra forgást, és már a kúszással próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Mivel Máténál nem volt gond a hozzátáplálással, egy kicsit aggaszt, hogy Zsombor „rendes” ételt még mindig nem hajlandó enni, de nem adom fel. Úgy vagyok vele, hogy amíg van tejcsi, nincs nagy gond. Csak a védőnőm meg nem tudja. :)

Időhiány ide vagy oda, a lényeg, hogy mindkét gyerkőcöm tökéletesen csúcsszuper, és én nagyon büszke vagyok rájuk.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/idohianyban/

Dilemmák

Az elmúlt időszakunkat egy szóval tudom jellemezni: káosz. Mindannyian lebetegedtünk, ráadásul néha egyazon időben. Borult a jó kis napirendünk, és pihentetőnek sem mondhatnám azt a pár óra alvást, amiben éjszakánként részünk volt. Mindezek mellé még jöttek azok a kérdések, amelyekben dűlőre kellett (volna) jutnunk.

Oltassunk vagy sem? Mármint a kötelezőkön túl. Fontos és sokszor hatalmas vitákat generáló kérdés, de muszáj írnom róla. Úgy indultunk, hogy Máté a csecsemő – és babakorban megkapható összes ajánlott oltást felszedte. Elsőgyerekes szülőként valahogy vakon bíztam mindkét orvosunkban, és ennek legfőbb oka az volt, hogy féltettem Mátét. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy ha nem oltják be minden fellelhető vakcinával, akkor biztosan a Heim Pál gyermekkórházban töltünk majd pár éjszakát, mert a Férjem tuti hazahoz valami finomságot a metróról. Összeszámoltam: másfél éves koráig a kötelezőkkel együtt összesen 13 oltást kapott a Nagyfiam. Sőt, ugye ennél is többet, hiszen volt olyan, ami több hatóanyagot is tartalmazott. Szerintem ez rengeteg, ráadásul azóta rájöttem, nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. Egyre többet olvastam a témában, és sok más orvos véleményével is megismerkedtem. Emiatt igencsak megharagudtam a doktorunkra, mert érzésem szerint nem adott meg minden információt, aminek tudatában lehet máshogyan döntöttem volna. Azt például senki nem mondta, hogy a közel 40.000.- Ft-ot kóstáló RotaRix körülbelül 2 éves korig hat, ami szerintem azért nevetséges, mert általában akkor szoktak elkezdeni közösségbe járni a gyerekek, és ugyan bárhol benyalhatnak bármit, de a vírusoknak a melegágya pont a bölcsi meg az ovi. Nagyon nem akarok ebbe a témába belemenni, csak még egy furcsaságot szeretnék megosztani Veletek. A Menjugate oltás a meningococcus ellen véd, és több orvos is ajánlotta a beadatását. Csakhogy abban nem volt egyetértés, hogy mikor is kell ezzel oltani. A mi új orvosunk 3, 5 és 13 hónapos korban olt. A többiek, akikkel eddig beszéltem, mind 1 éves kor fölött javasolja a beadását. Akkor hol van az igazság? Ádáz küzdelem folyik bennem és az orvosommal a nem kötelezők miatt, és én csak annyit szeretnék elérni, hogy Zsombor ne kapjon egyszerre több oltást, mert tavaly december közepe óta, amikor is kettőt kapott együtt az amúgy is beteg gyermekem, nem tud kilábalni valami felső légúti nyavalyából, és nem akarok kockáztatni. Eddig sikeres voltam, de hadd ne részletezzem, mit kaptam érte. Ezért meg is fogalmazódott bennem a váltás gondolata, de olyan nehéz jó gyermekorvost találni. Egy olyat, aki elfogadja azt, ha nemet mondok valamire, és akitől nem kell azt hallgatnom, hogy az a baj ma Magyarországon, hogy az oltások tekintetében demokrácia van, vagyis hogy a szülők dönthetnek arról, mit kapjon meg a gyermekük és mit nem.

Tévézzen a gyerek? És ha igen, akkor mennyit? Hány éves kortól? És ami a legfontosabb: mit nézzen? Amikor megszületett Zsombor, Máté itthon volt velünk két hetet. Ez az időszak egyszerre volt csodás és embert próbáló. A legnehezebb az volt, hogy hiába próbáltam elterelni Máté figyelmét, vagy találtam ki neki játékokat, ott ugrabugrált körülöttünk, így nem tudtam nyugodtan szoptatni. Végül a mesékhez folyamodtam segítségül. És bár nem a tévét nézte, hanem laptopról a Bogyó és Babóca vagy a Mazsola és Tádé meséket, de akkor is sokat ült képernyő előtt. És rászokott. Addig, ha valami dolgom volt, akkor ott sertepertélt körülöttem vagy játszott egyedül a szobájában, azóta azonban egyre többször kérte a „meszét”. Engem persze zavart ez a dolog, így azt találtam ki, hogy mire hazajött a bölcsiből, eltettem a laptopot. Így nem látta a forrást, és nem is nézett annyi mesét. De végülis rájöttem, ez sem megoldás, mert mi van a hétvégékkel, amikor egész nap itthon vagyunk vagy amikor skype-olni szeretnénk a nagyszülőkkel? Úgyhogy a laptop előkerült, mert nem szerettem hazudni a gyerekemnek. Nincs is baj, ha Zsombi épp alszik, mi meg játszunk, de ha nyűgösebb a Picur vagy épp etetem, akkor megint jön a mesekérés. Valamit ki kell találni, de nagyon gyorsan. Bár az is igaz, hogy nem érzem azt, hogy ez a mennyiség kóros lenne, meg nem is arról van szó, hogy ottfelejtjük a tévé előtt. Csak akkor is zavar. Azzal bíztatom magamat, hogy ha hívom játszani, akkor ugrik, vagy ha kimegyek a konyhába, jön utánam egy kis idő múlva. És az is előfordulhat, hogy ha már nagyobb lesz Zsombor, akkor talán magától megoldódik ez az egész, mert tudnak majd együtt játszani, és nyilván az is lényeges, hogy nálunk nem megy háttérzajként a tévé, max. a rockzene. :)

Hordozni jó? Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem tőle, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól csináltam mindent? Nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. A Férjem meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Vártunk Máté 3 hónapos koráig, elővettük az SSC-t, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. És akkor elkezdtem gyártani az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem bírja, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Így Őt nem hordoztam. Aztán terhes lettem Zsomborral, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg jócskán leegyszerűsíti a közlekedést és úgy a mindennapokat két gyerekkel. Azért használtam mégis a „rém” szót, mert kikészültem abban a pár napban, míg a hordozásról olvastam. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt, mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. És milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő rossz, mert nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy már vannak terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Egyre jobban összezavarodtam, kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de aztán feladtam. Már nem voltam hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekelt, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Megfogalmaztam magamnak, hogy én igazából nem azt akarom, hogy a gyerekem egész nap rajtam legyen, csak egyszer-kétszer szeretném használni egy héten 1-1 órára, amikor épp mennünk kell valahová metróval. Kellett hát egy, és meg is vettem; egy csodaszép karikás kendő boldog tulajdonosa vagyok. Zsombor is szereti, én is szeretem, bevált nekünk. Tényleg ritkán használom, de akkor nagyon jó szolgálatot tesz nekünk. Szóval igen, hordozni jó, de nálam ez megmarad egy bizonyos határon belül.

Mindig mindenben a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a mai világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániává kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. „Csak akkor vagy jó anya, ha beoltatod!”, „Ti se kaptatok oltást, mégis felnőttetek!”, „Miért baj, ha sokat nézi a Minimaxot?”, „Nem engeded, hogy nézze a tévét? Akkor kiközösítik majd az oviban!”, „Nem hordozol? Hogyhogy?”, „Ha ilyen hordozót használsz, tönkreteszed a gyerekedet egy életre!”. Borzasztóak ezek a mondatok, de igyekszem mindig higgadtan reagálni. Sokszor nem sikerül… ez van. Néha hiányzik egy egyszerűbb, információszegényebb világ, mert úgy érzem, hogy ez a mai elnyomja azt a belső hangot, ami vezet(ne) engem a gyermeknevelésben.

Hordozni jó(?)

Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem a kötéstől, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól kötöttem meg? Igen, tudom, egy hordozási tanácsadó, de hát ő nem lehet mindig mellettem. Lehet idegesített is volna, ha ott áll és néz. Tudom, gáz vagyok, ez van. A lényeg, hogy emiatt döntöttünk egy úgymond keményebb, jobb tartással bíró hordozó mellett. Azért is, mert nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. Apa meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Szóval vártunk, amíg Máté 3 hónapos nem lett, aztán meg is vettük a csodaszép, friss, új csatos hordozót. Én próbálkoztam is vele, eskü, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. Kb. 5x 3 percre használtunk, úgyhogy el is adtam. Persze vártam jó sokat az eladással, mert hátha majd egyszer... De persze nem. Közben meg gyártottam az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem szereti, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, ami tök érthető, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Meg hát akkor még csak Ő meg én voltunk, megoldottam a közlekedést valahogy. Szóval Őt nem hordoztam. 

Aztán terhes lettem Zsomborommal, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg hát jócskán leegyszerűsíti a közlekedést két gyerekkel. És hogy akkor miért is írom rémnek? Mert az. Komolyan. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt (ClauWi), mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. Milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? A kezdőknek mindenképpen a betörtet ajánlják, ebben van is igazság szerintem. Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő mekkora gáz, mert hát az rugalmas, és nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy amúgy már vannak olyan terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Borzasztó, komolyan. Megint elment a kedvem az egésztől. És annál inkább így érzem, minél többet olvasok a témában. Egyre jobban összezavarodtam, egyre inkább ideges vagyok. Mert egyrészt tudom, hogy kötődés, könnyebbség, meg miegymás, na de például van egy oldal, ahol vannak fórumozók, akik ahogyan látom a hozzászólásokból, egész nap az oldalon lógnak, és csevegnek erről a témáról. Erre hogy van idejük? Nekem már akkor lelkiismeret-furdalásom van, ha naponta többször fellépek a netre, hogy megnézzem a leveleimet, vagy mondjuk keressek egy receptet. Persze megteszem, mert néha vágyom rá, és hát mivel emberből vagyok, és ez a szemét net ilyen, néha ott is ragadok. A napokban például már kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de ma eldöntöttem, feladom. Még ezt a hetet adom magamnak, addig lebizniszelek vagy egy karikás Storch kendőt, vagy egy nem Gremese mei tai-t, és csókolom. Én úgysem egész nap akarom hordozni a gyereket, nagy kárt nem fogok benne tenni, ha mondjuk egyszer-kétszer egy héten 1 órára belerakom egyikbe vagy a másikba, ha éppen mennünk kell Dévényre metróval. Mert azt nem vonom kétségbe, hogy praktikus, és igenis kell egy hordozó a két gyerek mellé. Mert ha a mi hipiszupi kis Zuzu autónk feladja reggel a szolgálatot, amit rendszerint akkor szokott megtenni, amikor nekem orvoshoz vagy védőnőhöz, esetleg bölcsibe kell vinnem valamelyik porontyomat, akkor meg vagyok lőve, mivel ugye a metrómegállóknál mozgólépcsőre csak a belvárosban van szükség, egy Nagyvárad téren, ahol mondjuk ott van a Heim Pál gyermekkórház, ahová értelemszerűen babák is mennének, netán babakocsival, ott nincs. Vagy mondjuk a Határ útnál sem kell az a nyamvadt mozgólépcső, ami kiindulópontja az igencsak népes Pestszentlőrincnek vagy Kispestnek. A lényeg, hogy kell egy. Most, jobb híján belepasszírozom egy kenguruba, és viszem. Azzal vigasztalom magamat, hogy eddig kb. 3x volt benne 30-40 percet, full felöltöztetve. 

Ja, amúgy megkérdeztem a Dévényesünket erről a hordozás témáról. Nagyon adok a véleményére, mert szerintem nagyon logikusan gondolkodó emberről van szó, látszik, hogy használja a józan paraszti eszét, nem szélsőséges, és ez tetszik. Ő is azt mondta, amit én gondolok. Oké, hogy a babák a pocakban nem egyenes háttal fekszenek, de az a természetes menete a dolognak, hogy annak a hátnak ki kell egyenesednie. Azt is mondta, hogy a legrosszabb szerinte, ha abban alszik a baba, mert akkor elernyed, és a tartása megváltozik, ami persze amúgy egy jól megkötött kendőnél nem gáz, szóval szerinte akkor már inkább legyen ébren az a baba abban a kendőben, és fészkelje ki magának azt a pózt, ami neki megfelel. Emellett egyébként Ő is egyetért azzal, hogy főleg több gyereknél egy hordozó eszköz létszükséglet, de talán az lenne a legjobb, ha tényleg csak akkor használnánk, amikor valóban kell az utazásunkat megkönnyítendő. És Ő egyébként a hordozásban megvárná azt az érettségi kort, amikor már tartja magát a baba rendesen. Én ezeket kiegészíteném azzal, hogy mi sem csak egy pózban fogjuk a babánkat. Váltogatjuk azokat, hol kifelé fordítjuk, hol befelé, néha a hasunkon fekszik, néha a csípőnkön ül. És ezeket a pózokat akár percenként tudjuk változtatni, ami egy hordozóeszköznél lehetetlen. Tudom, babakocsiban sem, de a babakocsiban fekvés biztosan nem káros, hiszen ha az lenne, az alvás is káros lenne a babáknak. :) Szóval így vagyunk valahogy. Oké, kell egy, de már nem vagyok hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekel, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Az a lényeg, hogy a gyereknek ne okozzak nagy kárt. Na, meg ez a káros vagy nem káros dolog is? Hogy lehet az, hogy mindkét tábor, akik pl. a háton keresztezést ellenzik és akik nem, gyógytornászokkal, ortopéd orvosokkal támasztják alá a véleményüket? Nem ugyanazt kellene mondania minden gyógytornásznak, ortopéd orvosnak??? Újabb mínusz pont az orvostudománynak. (Gyűlik szépen.) Hát ezek vannak hordozás terén.

És hogy a kérdést megválaszoljam: igen, hordozni jó, ha ez megmarad egy egészséges határon belül. Mert igenis mindig a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a hülye világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániávál kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. Használj olajat, mert ha nem, jujj, magas lesz a koleszterinszinted, mindegy, hogy az az olaj egy mesterségesen előállított akármi. Vagy csak akkor vagy jó anya, ha csak szoptatod, vagy csak hordozod, vagy csak melletted alszik. És mit képzelsz, hogy bölcsibe adod, mert nem azért szülted a világra, hogy más nevelje fel. Kész vagyok komolyan. És még egy szót sem ejtettem a bébiételekről, gyerekjátékokról, ilyen-olyan fejlesztőtáborokról. Néha visítok magamban, és szívem szerint mennék vissza Mátészalkára, ahol nincs ennyi infó, ahol békességesebb minden. Aztán meg visítva menekülnék onnan el, mert nem bírnám elviselni, hogy naponta százszor mondjam el a vele szembejövőnek illedelmesen, udvariasan, hogy nem, még nem kakil wc-be a gyerek, mert NEEEEEEM! 

Ez jól esett! :)

Ui.: Tegnap megkaptam a világ legjobb pólóját! Éljen a Sons of Anarchy!!! :)

Főszerepben: Zsombor

Hihetetlen, hogy repül az idő… Zsombor már 4 hónapos, és olyan, mintha ma született volna. Valahogy most sokkal gyorsabban telik az idő. A szoptatások, az éjszakák könnyen és zökkenőmentesen zajlanak, a nappalok hol így, hol úgy alakulnak, de egy biztos, Zsombor babám tündéri.
Tanulva a Máténál elkövetett hibámból, azaz az állandó súlygyarapodás-ellenőrizgetésből, Zsombort kb. kéthetente, illetve a hónapfordulókon teszem rá a mérlegre. Ha még mindig foglalkoznék azokkal a bizonyos fejlődési görbékkel, akkor az e hónap 19-én mutatott 6010 gramm miatt nagyon kétségbe lennék esve, és azon agyalnék, mivel kellene jól megtömni, hogy két hónap alatt meghízza a súlyduplázáshoz szükséges másfél kg-t. Szépen fejlődik és hízik, és ezt onnan tudom, hogy már kétszer kellett ruhatárat cserélni nála.
Ha már a fejlődést említettem, muszáj mesélnem Zsombor mozgásfejlődéséről, és ezzel kapcsolatban a Dévény-módszerről. Úgy kezdődött, hogy a kórházi gyógytornász azt mondta, nem tetszik neki, ahogyan balra fordítja a fejét, ezért mutatott nekem két tornát, amit naponta többször is meg kellett volna csinálnunk. Nem csináltuk, ugyanis nem mertem úgy megfogni Zsombor fejecskéjét, ahogyan mutatta a gyógytornász, és míg Ő állította, hogy a Gyerekkel az a baj, hogy sokat néz balra, én itthon pont azt tapasztaltam, hogy inkább jobbra szeret nézelődni. Szerintem ezért is volt, hogy balra nézés közben tartotta olyan furán a buksiját. November végére hívtak minket vissza kontrollra, ahol megdicsértek minket, és azt mondták, minden oké. Nem árultam el az igazat, hogy szinte egyszer sem tornáztattam. Azt is mondták, hogy a fejlődésneurológushoz sem kell mennünk decemberben, mert a renyhe járása is megszűnt. Igen, bizony, renyhe volt a járása… De hiába mondta a kórházi gyógytornász, hogy minden rendben, nekem nem tetszett, ahogyan a fejét fordította, és az sem volt túl biztató, hogy sírt, ha a füle mellé akartam emelni a karját. Úgy voltam vele, hogy ha három hónapos koráig nem javul a helyzet, elviszem egy Dévényeshez. 
December közepére kaptunk időpontot, és bebizonyosodott, hogy igazam van. A nyakánál és a vállánál túl feszes volt Zsombi, ezért nem szerette, ha emelem a karját, és ezért nem szeretett hason lenni. Az első óra olyan volt, amilyenre számítottam. Kb. a felét végigsírta, és bár majd’ megszakadt a szívem, tudtam, hogy ez jó, ez kell, ez hasznos.Egyébként Anikó, a Dévényesünk elmondta, hogy szerencsések vagyunk, mert a nyak az egyik leghálásabb terület. Ha kezeli, akkor az kihat szinte az összes mozgásproblémára, ráadásul ugyebár egyre érdeklődőbb lesz Zsombor, és ez magával hozza azt is, hogy igenis mozgatnia kell a fejét, karját, ha valamit meg akar nézni vagy fogni, így viszont tulajdonképpen saját magát fogja gyógyítani. Már az első alkalom után jelentősen javult a nyak-, fej – és kéztartása. Azóta kétszer voltunk még, és tényleg sokat fejlődött Zsombi. Egyre többet bír hason feküdni, ügyesen ki is tolja magát, és sokat forog hátról hasra. Nem tudhatom, hol tartanánk a Dévény nélkül, de nem bántam meg, hogy belefogtunk. És az is biztató, hogy csak 3-4 hetente kell járnunk, és mindig „megkapjuk”, hogy milyen ügyes a Manóm.
Amit észrevettem még, hogy olyan kis kiegyensúlyozott, nyugodt baba. Máté is az volt, de Ő még inkább. Ha tele a pocak, akkor nézelődik, kacarászik, kaparászik, rágcsál mindent. Ha ezeket megunta, jelez nekem, és együtt mókázunk. Már kacag is. Igaz, Apára sokkal többet nevet, de hát Apa nagyobb mókamester, mint én. Imádja nézni Mátét. Mindig követi a tekintetével, és ha az ölünkben van Zsombi, akkor is kifelé kell fordítanunk, hogy a szeme a pályán legyen. Biztosan semmiről sem akar lemaradni, de ezt meg is értem. Azt is tudni kell róla, hogy nagyon nagy dumás.Gagyarászik, visongat, és látszik rajta, hogy élvezi, mert egyre hangosabban teszi mindezt.Mindig rácsodálkozok, milyen ügyesen jelzi egy baba, ha valami történt vele. Máshogyan sír, ha álmos, vagy ha éhes, és akkor is, ha teli a pelenkája. Csodás babó Zsomborom. Olyan puha, selymes, jujjj, mi lesz velem, ha megnő Ő is? Nem akarom!
És akkor ejtek pár szót jelen bejegyzésben a mellékszerepbe kényszerült fiamról is. Máté minden nap meglep engem. Annyira értelmes, és úgy átlátja a dolgokat, hogy csak pislogunk Apával. Vigyáznunk kell, mit mondunk, mert visszahat ránk. Néha majd megszakadok a nevetéstől, annyira cukin érvel amellett, miért kellene neki vacsora helyett inkább sütit ennie. Máskor meg azon döbbenek le, hogy mennyi mindent figyel meg.
Van egy kis füzetem, ahová felírom Máté dumáit. Minden napra jut egy beszólás, és kettőt ki is szeretnék emelni. Az egyik úgy történt, hogy este, az ágyban imádkozás után mondtam neki, hogy „Jó éjt, Máté, szeretlek!”, mire Ő megsimogatta az arcomat, és azt mondta: „Szeletek middig, Ana!” Leírhatatlan, amit akkor éreztem. A másik egy kicsit hogyismondjam, érdekesebb, és ezt csak jótanács formájában osztom meg Veletek: SOHA, szóval még akkor se káromkodjatok a kocsiban, ha bevág elétek valaki, és nektek satuféket kell nyomnotok, mert a gyerek utána egész úton azt fogja szajkózni, amit hallott tőletek.