Napi Máté

Bölcsibe menet észrevett egy mentőautót. Mivel nekem volt elsőbbségem, lekanyarodtam, így eltűnt a látószögéből a mentő.

Máté: "Ana, hol a ninúsavó?"

Én: "Mögöttük."

Máté: "Bittos Ő is med bőcsibe, cak egy mászik bőcsibe."

Ráadásként pedig jöjjön egy másik aranyköpés, ami a napokban hangzott el. Úgy kezdődött, hogy Húsvétra készülve megpróbáltam neki megtanítani egy locsolóverset, méghozzá a "Zöld erdőben jártam..." című klasszikust, melynek az utolsó sorában elhangzó kérdésre, miszerint "szabad-e locsolni?", Máté maga felelt, felháborodva, így valahogy: "Hééé, Ana, nem szabad locolni, az veszélyes, eltölik, és akko veszélyes."

Beköszöntött a dackorszak, anya az idegbaj küszöbén!

A múlt hétig abban a biztos tudatban éltem, hogy nálunk már lecsengőben van a dackorszak. Merthogy túl vagyunk, illetve voltunk a különféleképpen előadott hisztiken, játszóteres afférokon, öltözéses mizériákon. Még mondogattam is magamnak, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen nem volt semmi földön fekve üvöltős jelenetünk, és hogy ha kicsit türelmesebb lennék, akkor ez a dackorszak tök szuper lenne. Múlt héten aztán olyan pofont kaptam az élettől, hogy a fal adta a másikat. 

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik éjszaka Máté hajnali fél 3-kor felsírt, de nem olyan kétségbeesett sírással, hanem azzal a tipikus ordítással. Rohantam be, mire közölte, hogy Ő már nem akar aludni. Mondtam neki, hogy még muszáj aludnia, mert éjszaka van, nagyon sötét, mindenki alszik stb. De csak jöttek a megfeszített testhelyzetben előadott "nem"-ek, rúgkapálások, majd közölte az én csodás nagyfiam, hogy menjek ki. Én marha, azt gondoltam, azzal teszek jót, ha most azonnal engedelmeskedem kérésének, úgyhogy szépen elköszöntem, és felálltam, mire jött a következő ordítás, miszerint ne menjek ki. Visszaültem, erre jött a "menn innen". A fenti kis párbeszédet előadtuk még párszor, mire közölte, hogy Ő az ölembe akar ülni. Mondtam, oké, gyere. Ott üldögéltünk kb. 20 percet, mire valahogyan sikerült rávennem, hogy miközben én az ágyban fekszem, Ő dőljön nekem, és így nem is kell aludnia, mert arról hallani sem akart. Újabb 20 perc következett ebben a testhelyzetben, majd szép lassan elkezdett lefelé csúszni, míg végül vízszintesbe került, és elaludt. Csak egy óra kellett hozzá, jeeee! 
Aztán tegnapelőtt ismét jött az ordítás, a "nem aludok" szünet nélküli ismételgetése, a megfeszített kezekről-lábakról nem is beszélek. Nehezítette a helyzetet, hogy ki kellett szívni Máté orrát, amiről persze hallani sem akart, én meg arról nem akartam hallani, hogy ne szívjuk ki, így hát kiszívtuk, és a konyhában meg is nyugodott. Nagy nehezen becsaltam az ágyba, és örömmel jelentem, hogy sikerült egyből vízszintesbe helyeznie magát, és viszonylag hamar el is nyomta az álom. Később arra keltem, hogy ráz a hideg, a lábam zsibbad, mint a fene, kikecmeregtem hát a kiságyából, be a miénkbe. A szobák közötti 10 lépés alatt sikerült felfedeznem, hogy nem pizsamában, hanem köntösben vagyok, amit nem is értettem, és nem is volt erőm gondolkodni ezen. Félrelöktem a párnámról a pizsit, nyakamig húztam a paplant, és elaludtam. Sikerült 30(!) egész percet aludnom, amikor is Kicsifiam jelezte, hogy Ő mindjárt éhenhal. Nem volt erőm ülve szoptatni, áthoztam mellénk, szopi, alvás. Ekkor már volt annyi lelki erőm, hogy átöltözzek. Apát kérdeztem reggel, hogyhogy köntösben feküdtem le, mire elmesélte, hogy Ő bizony bejött értem, én a saját lábamon ki is jöttem a Kölköktől, befeküdtem az ágyba, és még arra is volt erőm, hogy közöljem vele, magasról tojok arra, hogy nem pizsiben vagyok, hanem köntösben.
Nevetséges, de az van, hogy én szentül hittem abban, hogy a fenti esetek köztünk maradtak, és sikeresen elkerültük a rettegett nyilvánosságot. Ismét tévedtem. Az mennyire jelent rosszat, ha a földszinten lakó néni egy fél tepsi almás pitét hoz Máténak, hogy szegény akkor hátha nem fog annyit sírni?! De ennyivel sem úsztam meg a dolgot. Pár nappal ezelőtt túlestünk "A" hisztin. 
Úgy volt, hogy "kakajósciga" beszerző körútra indultunk a pékségbe. Máté motoron, Zsombor babakocsiban, anya vidáman és büszkén. Máté rohant be a pékségbe, nem bírt magával, ami teljesen érthető. Csakhogy előttünk álltak kb. öten, várni kellett, szépen szóltam neki, hogy ne kiabáljon, kicsit várni kell, mire jött a frappáns replika, egy ütés. Mondtam, hogy ha még egyszer megüt, nem kap csigát. Nem hitt nekem a Lelkem, amit pár perccel később nyilván nagyon bánt már. Mert én, a következetesség mintapéldánya fogtam a babakocsit, az üvöltő Mátét és a kismotort, és a combomra mért csapást követően kimentem a pékség ajtaján. Elindultunk. Aztán megálltunk. Közben üvöltés. Haladtunk újabb egy métert, majd megálltunk, közben üvöltés. Így mentünk hazáig. Szerintem legalább egy óráig tartott a hazaút. Közben összeakadtunk emberkékkel, akiket viselkedésük alapján két csoportra tudnék osztani. Voltak a mosolygós nénik, anyukák, pasik, akik szerintem saját szemeik előtt láttak egy hasonló szituációt, amibe Ők is kerülhettek pár vagy jópár évvel ezelőtt, és örömmel konstatálták, hogy Ők ezen már túlvannak. Egy anyuka még meg is jegyezte, hogy mintha magát látná 4 évvel ezelőtt, és egy kitartást is odakiáltott mosolya közepette. Aztán utolért minket egy néni, akit én a másik csoportba sorolnék. Ő megállt mellettem, és a síró gyereket nézve megjegyezte, hogy szerinte melege van a Fiamnak. Mondtam, hogy lehet, hiszen ordít saccperkábé 20 perce, abba ki lehet ám pirulni rendesen. Szépen, finoman mondtam mindezt. De nem volt elég neki, tovább érdeklődött, hogy vajon feltétlenül szükséges-e a sapka a gyerek fejére. Még mindig illedelmesen mondtam, hogy igen, mivelhogy motorozik, és a szél is fúj, és nem akarom, hogy fájjon a füle, mert az eléggé kellemetlen dolog. A néni nem adta fel, de immáron nem szólt semmit, csak lesújtóan nézett hol rám, hol az üvöltő Mátéra, akit ez persze csak még jobban ingerelt. Én nem tágítottam, a néni egyszer csak feladta, és elment. Haladtunk 2 métert, és megtörtént az újabb baj. Máté átment egy emelkedőn, de kiderült, hogy valójában Ő nem is akart rajta átmenni. És ezt közölte velem. És akkor úgy éreztem, hogy innen nincs lejjebb. Elszámoltam tízig, majd azt mondtam: "Máté drágám, már átjöttünk az emelkedőn, sajnos nem tudjuk visszacsinálni. De ha szeretnéd, akkor menj vissza, és úgy gyere ide, hogy kikerülöd a buckát." És ekkor mit mondott?! "De átmedek rajta!" Így újra átélve és leírva a történteket, jót mosolygok, és belátom, Ő maga sem tudja, mit szeretne, ne akarjak nagyon semmit. De ott állva ez nagyon frusztráló. És akkor ott termett a semmiből egy - szintén a kettes számú csoportba tartozó - néni, aki csak nézte a síró gyereket, látszott rajta, mennyire sajnálja, és azt gondolja, miért nem teszem meg, amit kér. Én mindeközben kézzel-lábbal mutogattam Máténak, hogy tudna visszamenni a bukkanó mögé, hol lehetne kikerülni, de semmi. A néni meg méregetett tovább, nekem meg elszállt az agyam, de türtőztettem magam, és nyugodtan csak annyit mondtam: "Máté, most már menjünk, vagy elkezdek pénzt szedni." A néni vette a lapot, és elment. Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra, azt sem, hogy ez volt a legbölcsebb dolog, amit tehettem, de 30 perc után ennyi ki kellett, hogy jöjjön belőlem. Nagy nehezen hazaértünk, Apa már otthon várt minket, a hiszti folytatódott, majd varázsütésre valahogyan elmúlt.
Fenti eset óta a következők miatt volt hasonló rapliban részünk. Egyszer a kádban lezuhanyoztattam a lábáról a szöszöket, sőt, egy alkalommal ugyanígy jártam el a pelenkázás során a talpára került kakival is. Az első esetben azt kiabálta, hogy "kélem a szöszöt vissza!", a másikban pedig azt, hogy "kélem a kakit a lábamra!" De volt már olyan, hogy nem töröltem meg rendesen a kezemet, és úgy fogtam meg a táskáját, ami így vizes lett, és az is előfordult, hogy bár Ő maga mondta azt, hogy nem néz mesét, hanem zuhanyozik inkább, mégis eszébe jutott a zuhany alatt, hogy mesét szeretne nézni. 
Tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereknek ezek baromi fontos dolgok, az Ő kis világa sérül, ha valami nem úgy történik, ahogyan Ő azt a kis fejecskéjében vagy az eddigi tapasztalatok alapján elképzelte, gondolta. Csak ott vagyunk a másik oldalon mi, szülők, akik sokszor nem akarnak rosszat, sőt, és mégis belegázolunk ebbe az elképzelésbe, és akkor jön az érthető reakció. A baj az, hogy ez a reakció egyre gyakoribb, sokszor a legváratlanabb helyzetben üti fel a fejét, az én türelmem meg véges, és ott van Zsombi is, aki csak pislog, amikor Mátéval mi játszmázunk. 
Biztosan sokan gondolják úgy, hogy vagy nem a kakaós csiga megvonást kellett volna kilátásba helyeznem a csapkodás miatt, vagy a "fenyegetés" ellenére maradnunk kellett volna. Talán igazuk van, talán lehettem volna okosabb, rafináltabb, ügyesebb elterelő hadműveletet kieszelő anyuka. Mindemellett azt gondolom, hogy ha egyszer beígérek valamit, legyen az akár pozitív, akár negatív Mátéra nézve, akkor azt be kell tartanom, még ha az is az ára, hogy sokan rosszallóan néznek ránk az utcán, a boltban, a játszótéren. 

Ovikérdés

Nemrég közzétették az ovis nyílt napok dátumait, és nekem azóta nincs nyugtom. Állandóan agyalok, hogy mit csináljak, milyen kérdéseket tegyek fel, milyen szempontok alapján osztályozzam magamban az ovikat. Az április eléggé mozgalmas lesz, hiszen általában kétszer egy héten Mátéval elslattyogunk valamelyik oviba, ott leszünk egy órát, ismerkedünk, beszélgetünk, játszunk. Ez az egy óránk van, szóval maximálisan ki kell használni az időt. Tapasztalok majd dolgokat, mely alapján levonok téves vagy nem téves következtetéseket az adott intézmény állapotáról, gondozói állományáról, majd hazamegyünk, a látottakat megosztom Apjokkal, és várjuk a májust, a beiratkozást. Közben jönnek majd a játszótéri infók, majd totál összezavarodva, és full idegesen beadjuk a jelentkezésünket egy vagy több oviba. 

Kérdések tömkelege foglalkoztat. Elég egy óra arra, hogy jól felmérjem az ovi-helyzetet, és ez alapján helyes döntést hozzak? Vagy lesz egyáltalán lehetőségem dönteni? Hiszen a lakótelepünkön rengeteg gyerek van, mindenkinek megvan a maga helye, ahová kötelesek felvenni egy-egy gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy a jó vagy jobb ovikban maradnak üres helyek, vagy ha igen, azok közül egyet mi kapuk meg. Nem vagyok jó a helyezkedésben, sosem voltam. A gyerekeimért megérné megváltoznom, csak úgysem tudnék. Meg amúgy sem én döntöm el, melyik nevelőhöz kerüljön a gyermekem. Vagy igen? Ezt sem tudom. Lehet jobb is így, vagy nem. Hajlamos vagyok először rossz lóra tenni. Hamar ítélkezem, jó és rossz irányba is; többször előfordult velem, hogy először szimpatikus lett valaki, aztán meg megváltozott róla a véleményem, és fordítva. 

Mindenhonnan azt hallom, hogy nem az a lényeg, hogy az ovi jól felszerelt legyen, hanem hogy a gondozóval összhangban legyen Máté is, én is. De amúgy meg kit érdekel, hogy nekem szimpi-e, ha a fiam szereti? De szeretheti-e a gondozóját, ha rajtam érzi, hogy én nem kedvelem?

Gondolkodhatok úgyis, hogy megyünk oda, ahová tartozunk, és ha nem válik be, legfeljebb váltunk. Úgyis itthon vagyok Zsombival, legfeljebb egy időre betársul mellénk Máté is. :) Viccet félretéve, megyünk a kijelöltbe, és akkor azt szeretjük, de legalábbis azzal békülünk ki, amit a gép dobott. Kis településeken, ahol egy-két ovi van, nincs lehetőség válogatni. Talán az jobb. De mondjuk egy kis településen a gondozók összekapják magukat, mert mindenki ismer mindenkit.

A nyekergésem oka igazából az, hogy azt az ovit, ahová mi tartozunk, mindenki szidja. A legjobb vélemény, amit eddig hallottam róla, hogy jól felszerelt, és van EGY nevelő, aki normális. Köszi. Amúgy meg állítólag nem foglalkoznak a gyerekekkel, "menj már, és játssz valamit!" felszólításokról és kiabálásokról szól a fáma. Nem tetszik az sem, hogy a legtöbb ovi úgy adta meg a nyílt napok időpontjait, hogy bele tudjunk lesni az ovi életébe. A "miénk" meg szeretettel várja a szülőket és gyermekeiket délután 4-től este 1/2 6-ig. Újabb köszi. Hogy még csak véletlenül se láthassunk bele a nevelő-gyerek viszonyokba. Ilyet szabad? Ez normális? Vagy azzal magyarázzák, hogy így legalább nem kell szabit kivenni az ovilátogatás miatt? Nem tudom. Mindenesetre fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. 

Mit kérdezzek majd az ovikban? Például kérdezzek-e rá arra, miért nem lehet a "mi" ovinkba bekukkantani napközben? Ha kérdezek, akkor megjegyeznek? És akkor ha hülyeséget vagy bántót kérdezek, akkor majd Mátén csattan az ostor? Paranoiás vagyok???
Magam sem tudom.

A bölcsink csúcsszuper, imádom. Igaz, magánbölcsi. Na, igen, még egy félelem. Mit mondjak, ha rákérdeznek, hogy bölcsis volt-e Máté, és ha igen, hová járt? Csak mert előfordult már, hogy mondtam, hogy magánbölcsibe jár, és jöttek a nagy "ahaaa"-k. Aztán én meg elkezdtem magyarázkodni, hogy a díjnak csak az egyharmadát fizetjük, a többit a férjem cége stb., de addigra szerintem sokan (nem mindenki) elkönyveltek a finnyás anyucinak, akinek nem jó az állami bölcsi. Amibe mondjuk van is igazság, hiszen egyrészt be sem tudtam volna szokatni Mátét, mert szeptember közepén nyitott a bölcsi, ahová felvették volna, pont akkor, amikor én már szültem, másrészt amikor ott sétálgattam - hozzáteszem, nem teljesen véletlenül - a bölcsi környékén, többször hallottam azt, hogyan beszélnek a gyerekekkel, és igen, kimondom, nem tetszett. Nem vagyok nagyigényű, azt sem kérem, hogy simogassák egész nap a gyerekemet, de azokból a hangsúlyokból és mondatokból én nem azt szűrtem le, hogy ott élethivatásnak tekintik a bölcsődések gondozását... Visszatérve a magánbölcsis sztorira, látom az arcokat, tisztelet a kivételnek. Pedig ha azt nézzük, abból az összegből, amit fizetünk most, csak havi négy napot járhatna családi napközibe, és tudom, hogy sok szülő heti 2-3 napot járatja oda a gyermekét, mégsem gondolok rájuk sehogy sem, mert ez mindenkinek a magánügye.
Szóval tanácstalan vagyok. Ráadásul minden, de tényleg minden az arcomra van írva, így ha valami nem fog tetszeni, tuti nem tudom majd elrejteni a nemtetszésemet. Fel kellene már nőnöm nekem is... Jó lenne jól dönteni. Úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.
A bölcsinknek van ovija is. Az is egy lehetőség, hogy oda adjuk be a jelentkezésünket. Ezzel csak az a gond, hogy akkor Máté egyáltalán nem lenne együtt azokkal a gyerekekkel, akikkel a játszótéren játszik, másrészt anyagilag is megterhelőbb lenne, mert annak a díjnak már csak a felét fizetné ki a cég. Az viszont mellette szól, hogy ha Zsombi is odaér, akkor Ő is biztosan a Máté bölcsijébe menne, és akkor nem kellene két helyre menni reggel. Anyagilag viszont eléggé necces lenne... Nem tudom. Nehéz ügy...

Napi Máté

A Pöttyös Pékség előtti padon üldögélve nyomkodja Máté a hasamat. Kapok az alkalmon, megkérdezem hát: "Máté, anyának nagy hasa van?" Mire Ő: "Nem. Csak kicsit nagy." :)

Aranyköpések Mátétól

Máté az ölemben, a konyhában vagyunk, sál van a nyakamban.
M: Ana, leveszed sálad?
A: Miért?
M: Met hideg van, nem kimegyünk.

Apa: Gyere, Máté, szívjuk ki az orrodat.
M: Neeeem!
Apa: Miért nem?
M: Dogom van.

M: Kélek dóccert, met nadon köhögök. (Köhög.)

M: Ana, feveszel? Nadon fáj a delekam.

M: Szeletek, Apa. Nem szeletek, Ana.
Anya: Tényleg?
M: Igen, imádok.

Ha szeretne valamit mondani: Ana, fidde cak!

Időhiányban...

… szenvedek. Ennek a bejegyzésnek is legalább ötször ugrottam neki, de valami mindig megakadályozta, hogy befejezzem. Ha 30 órából állna egy nap, nekem az is kevés lenne. És még vissza sem mentem dolgozni. Mi lesz akkor? Azt szokták mondani, hogy a rossz után mindig valami jó következik, és én úgy látom, hogy a pozitív dolgok azért kellenek, hogy legyen erőnk átvészelni egy elkövetkezendő nehezebb időszakot. Kemény időszak: pipa; jöhetnek a pihentetőbb hétköznapok.

Az előző bejegyzésben olvasott dilemmáinkat így vagy úgy, de sikerült lerendeznünk. Ahogy kiírtam magamból, milyen dolgokon agyalok, varázsütésre meg is szűntek. Utána valahogy minden lecsendesedett körülöttünk, sokat pihentünk messze Budapesttől. Aztán hazaérkeztünk, és feje tetejére állt az életünk. Máténak három napig 39,5 fokos láza volt, és szó szerint semmit sem evett. Az volt a szerencsénk, hogy a vizet és a gyümölcsleveket szívesen megitta. Napközben 4-5 órákat aludt, éjszaka sokszor felsírt, és csak az nyugtatta meg, ha mellé feküdtem. Borzasztó volt fogni a forró kezecskéit, hallgatni, ahogyan nyögdécsel. Gyógyszert is szedett, de aztán abbahagytuk, mert egy vérvétel alapján kiderült, hogy – a dokinkat idézve – „minden valószínűség szerint” vírus okozza a lázat. Három nap elteltével egy 14 órás alvás után felébredt, és mintha kicserélték volna. A láza megszűnt, a kedve sokkal jobb lett. Az étvágyára még várni kellett pár napot, de az is bíztató volt, hogy nemcsak a mesét bámulja, hanem van ereje játszani is. És ahogyan lenni szokott, aznap, amikor Máté meggyógyult, Zsombor betegedett le. Ő is lázas volt, igaz, neki 39 fok fölé nem ment a hője. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy még mindig csak szopizik, úgyhogy a kajával együtt „beszedte” a gyógyszereket is. Aztán észrevettem, hogy ha sokat eszik egyszerre, utána ki jön belőle a tejcsi nagy része. A hasa is ment két napig, úgyhogy minden valószínűség szerint :), ez egy olyan vírus volt, ami megtámadta a pocijukat is. Mátét még jó pár napig nem engedtem bölcsibe, mert szerettem volna, ha jól megerősödik, mielőtt újra beleveti magát a bölcsis-játszóteres közösség bacitengerébe. Zsombi is jobban van, bár a pelustartalom még nem az igazi. Remélem, egy ideig elkerülnek minket a betegségek. Ja, mert persze mi, szülők sem úsztuk meg a dolgot, csak nálunk kicsit enyhébb lefolyásúra sikeredett ez a nyavalya.

Tudom én, hogy ez a családi kórság volt az oka annak, hogy kicsúsztak a kezem közül a dolgok, de ezt valahogy nem érzem mentségnek. Zsombival egy hónapja nem jutottunk el tornára, bár ezt annyira nem bánom, mert nem tudom, jó-e, ha járunk. Elhanyagoltam levelezőtársaimat is, mert kb. 10 levéllel vagyok elmaradva, és csak abban bízom, hogy e-mail-társaim sejtik, eltűnésem oka nem a nemtörődömség. A munkahelyemre is be kellett volna mennem, az sem jött össze, és a gardróbban lassan nem lehet elférni a csomagoktól, amik postai feladásra vagy épp szeretetszolgálatos leadásra várnak.

Kövezzetek meg, de az egész anyaságban nekem azt a legnehezebb elfogadni, hogy sosem tudhatom, sikerül-e befejeznem, amit elkezdtem, vagy hogy eljutok-e a boltba, esetleg egy előre megbeszélt találkára. Anya tervez, gyerek végez. Nem zavarnak a kilók, az ébren töltött éjszakák, az, hogy kicsit kupis a ház. Persze vannak fix pontok, ilyen a reggeli-ebéd-alvás-vacsora, de a köztes idő lefolyása kérdéses. Ahogy az lenni szokott, olyankor lesznek bújósabbak, nyűgösebbek, hisztisebbek a gyerekek, amikor nekem át kellene válogatnom a ruháikat, mert nőnek, mint a gomba, és a nagyobb cuccok még egy nagy zsák mélyén vagy a boltok polcain rejtőznek. Vagy amikor ajándékbeszerzésen kellene lennem, mert nyakamon van egy kedves barátnőm 30. szülinapja. Zsombornál megindult a fogzás, igényli az ölbenlétet. Amikor betegek, nincs is ezzel semmi baj, ez így természetes. De amikor rendben vannak, sokszor akkor se megy flottul minden. Tudom, vagyunk így még ezzel páran, sőt, jó pár anyuka ilyen téren sokkal nehezebb helyzetben van, szóval nem is panasznak szánom ezeket a sorokat, csak a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy az anyaságnak ezt az egy vetületét igenis nehéz elfogadnom.

Miután kikeseregtem magamat, dicsekszem is egy kicsit. Kicsifiam féléves, Nagyfiam két és féléves lett március közepén. Máté egyre választékosabban, szép kerek mondatokban beszél, és közben olyan arcokat vág, hogy mi, felnőttek alig bírjuk visszatartani a nevetést. Nagy mókamester a Lelkem. Zsombor pedig amellett, hogy egyre gyakrabban hallatja a hangját, tökélyre fejlesztette a hasról hátra, hátról hasra forgást, és már a kúszással próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Mivel Máténál nem volt gond a hozzátáplálással, egy kicsit aggaszt, hogy Zsombor „rendes” ételt még mindig nem hajlandó enni, de nem adom fel. Úgy vagyok vele, hogy amíg van tejcsi, nincs nagy gond. Csak a védőnőm meg nem tudja. :)

Időhiány ide vagy oda, a lényeg, hogy mindkét gyerkőcöm tökéletesen csúcsszuper, és én nagyon büszke vagyok rájuk.

http://9ker.babamama.info/ferencvaros-9-kerulet/idohianyban/

Dilemmák

Az elmúlt időszakunkat egy szóval tudom jellemezni: káosz. Mindannyian lebetegedtünk, ráadásul néha egyazon időben. Borult a jó kis napirendünk, és pihentetőnek sem mondhatnám azt a pár óra alvást, amiben éjszakánként részünk volt. Mindezek mellé még jöttek azok a kérdések, amelyekben dűlőre kellett (volna) jutnunk.

Oltassunk vagy sem? Mármint a kötelezőkön túl. Fontos és sokszor hatalmas vitákat generáló kérdés, de muszáj írnom róla. Úgy indultunk, hogy Máté a csecsemő – és babakorban megkapható összes ajánlott oltást felszedte. Elsőgyerekes szülőként valahogy vakon bíztam mindkét orvosunkban, és ennek legfőbb oka az volt, hogy féltettem Mátét. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy ha nem oltják be minden fellelhető vakcinával, akkor biztosan a Heim Pál gyermekkórházban töltünk majd pár éjszakát, mert a Férjem tuti hazahoz valami finomságot a metróról. Összeszámoltam: másfél éves koráig a kötelezőkkel együtt összesen 13 oltást kapott a Nagyfiam. Sőt, ugye ennél is többet, hiszen volt olyan, ami több hatóanyagot is tartalmazott. Szerintem ez rengeteg, ráadásul azóta rájöttem, nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását. Egyre többet olvastam a témában, és sok más orvos véleményével is megismerkedtem. Emiatt igencsak megharagudtam a doktorunkra, mert érzésem szerint nem adott meg minden információt, aminek tudatában lehet máshogyan döntöttem volna. Azt például senki nem mondta, hogy a közel 40.000.- Ft-ot kóstáló RotaRix körülbelül 2 éves korig hat, ami szerintem azért nevetséges, mert általában akkor szoktak elkezdeni közösségbe járni a gyerekek, és ugyan bárhol benyalhatnak bármit, de a vírusoknak a melegágya pont a bölcsi meg az ovi. Nagyon nem akarok ebbe a témába belemenni, csak még egy furcsaságot szeretnék megosztani Veletek. A Menjugate oltás a meningococcus ellen véd, és több orvos is ajánlotta a beadatását. Csakhogy abban nem volt egyetértés, hogy mikor is kell ezzel oltani. A mi új orvosunk 3, 5 és 13 hónapos korban olt. A többiek, akikkel eddig beszéltem, mind 1 éves kor fölött javasolja a beadását. Akkor hol van az igazság? Ádáz küzdelem folyik bennem és az orvosommal a nem kötelezők miatt, és én csak annyit szeretnék elérni, hogy Zsombor ne kapjon egyszerre több oltást, mert tavaly december közepe óta, amikor is kettőt kapott együtt az amúgy is beteg gyermekem, nem tud kilábalni valami felső légúti nyavalyából, és nem akarok kockáztatni. Eddig sikeres voltam, de hadd ne részletezzem, mit kaptam érte. Ezért meg is fogalmazódott bennem a váltás gondolata, de olyan nehéz jó gyermekorvost találni. Egy olyat, aki elfogadja azt, ha nemet mondok valamire, és akitől nem kell azt hallgatnom, hogy az a baj ma Magyarországon, hogy az oltások tekintetében demokrácia van, vagyis hogy a szülők dönthetnek arról, mit kapjon meg a gyermekük és mit nem.

Tévézzen a gyerek? És ha igen, akkor mennyit? Hány éves kortól? És ami a legfontosabb: mit nézzen? Amikor megszületett Zsombor, Máté itthon volt velünk két hetet. Ez az időszak egyszerre volt csodás és embert próbáló. A legnehezebb az volt, hogy hiába próbáltam elterelni Máté figyelmét, vagy találtam ki neki játékokat, ott ugrabugrált körülöttünk, így nem tudtam nyugodtan szoptatni. Végül a mesékhez folyamodtam segítségül. És bár nem a tévét nézte, hanem laptopról a Bogyó és Babóca vagy a Mazsola és Tádé meséket, de akkor is sokat ült képernyő előtt. És rászokott. Addig, ha valami dolgom volt, akkor ott sertepertélt körülöttem vagy játszott egyedül a szobájában, azóta azonban egyre többször kérte a „meszét”. Engem persze zavart ez a dolog, így azt találtam ki, hogy mire hazajött a bölcsiből, eltettem a laptopot. Így nem látta a forrást, és nem is nézett annyi mesét. De végülis rájöttem, ez sem megoldás, mert mi van a hétvégékkel, amikor egész nap itthon vagyunk vagy amikor skype-olni szeretnénk a nagyszülőkkel? Úgyhogy a laptop előkerült, mert nem szerettem hazudni a gyerekemnek. Nincs is baj, ha Zsombi épp alszik, mi meg játszunk, de ha nyűgösebb a Picur vagy épp etetem, akkor megint jön a mesekérés. Valamit ki kell találni, de nagyon gyorsan. Bár az is igaz, hogy nem érzem azt, hogy ez a mennyiség kóros lenne, meg nem is arról van szó, hogy ottfelejtjük a tévé előtt. Csak akkor is zavar. Azzal bíztatom magamat, hogy ha hívom játszani, akkor ugrik, vagy ha kimegyek a konyhába, jön utánam egy kis idő múlva. És az is előfordulhat, hogy ha már nagyobb lesz Zsombor, akkor talán magától megoldódik ez az egész, mert tudnak majd együtt játszani, és nyilván az is lényeges, hogy nálunk nem megy háttérzajként a tévé, max. a rockzene. :)

Hordozni jó? Már Máténál is kacérkodtam a hordozás gondolatával, és ez a gondolat egy Gremese SSC-ben formát is öntött. Kendőzni már akkor sem akartam, féltem tőle, mert oké, hogy meg lehet úgy kötni, hogy tartson, de ki mondja meg nekem, hogy biztosan jól csináltam mindent? Nem voltam 100%-ig meggyőzve arról, hogy a kendő biztosan nem árt a gyerek hátának, lábának, meg úgy mindenének. A Férjem meg aztán főleg nem volt meggyőzve. Vártunk Máté 3 hónapos koráig, elővettük az SSC-t, de a gyerek össze-vissza mocorgott benne, majd keserves sírásba kezdett, ahányszor csak magamra vettem. És akkor elkezdtem gyártani az indokokat, hogy miért is nem hordozom. Mindenkinek azt mondtam, hogy Máté nem bírja, mert tök mozgékony baba, meg amúgy is szereti a babakocsit, ami részben volt igaz, mert a mózest kifejezetten utálta, de a hordozós és a sport résszel semmi baja nem volt, hiszen ez utóbbiakból kilátott rendesen. Így Őt nem hordoztam. Aztán terhes lettem Zsomborral, és a hordozás réme megint ott lebegett a fejem felett. Egyrészről tudom, hogy hordozni nagyon jó dolog, mert a baba a közelünkben van, erősítjük ezzel a kötődést, másrészt meg jócskán leegyszerűsíti a közlekedést és úgy a mindennapokat két gyerekkel. Azért használtam mégis a „rém” szót, mert kikészültem abban a pár napban, míg a hordozásról olvastam. Kezdjük ott, hogy egy csomó dologban nem is értenek egyet a hozzáértők. Vannak, akik azt mondják, hogy a baba hátán nem szabad keresztezni a kendőt, mások szerint ennek nincs jelentősége. Aztán ott van a kendő anyagának kérdése. És milyen legyen? Keresztsávolyos? Gyémántsávolyos? Tényleg gáz, ha mintás? Újat vegyünk, vagy használtat, amit már betörtek? Mondják azt is, hogy a rugalmas kendő rossz, mert nem tart. A mei tai-t egyesek szerint csak idősebb babáknál lehet használni, de ők is hozzáteszik, hogy már vannak terpeszszűkítők, amelyek erre a problémára is megoldást nyújtanak. Egyesek esküsznek a kendőre, mások hallani sem akarnak a mei tai-on vagy a csatoson kívül semmi másról. És akkor még nem is említettem a százezerféle márkát. Egyre jobban összezavarodtam, kezdett beszippantani a hordozókendők világa, de aztán feladtam. Már nem voltam hajlandó több oldalt, véleményt elolvasni. Nem érdekelt, hogy mennyire kényelmes nekem a hordozóeszköz, hiszen nem egy cipőről van szó, amit egész nap akarok hordani. Megfogalmaztam magamnak, hogy én igazából nem azt akarom, hogy a gyerekem egész nap rajtam legyen, csak egyszer-kétszer szeretném használni egy héten 1-1 órára, amikor épp mennünk kell valahová metróval. Kellett hát egy, és meg is vettem; egy csodaszép karikás kendő boldog tulajdonosa vagyok. Zsombor is szereti, én is szeretem, bevált nekünk. Tényleg ritkán használom, de akkor nagyon jó szolgálatot tesz nekünk. Szóval igen, hordozni jó, de nálam ez megmarad egy bizonyos határon belül.

Mindig mindenben a középút a helyes út, legalábbis szerintem. Főleg ebben a mai világban, ahol minden tárgynak, eszmének divattá, mániává kell válnia, mert bizonyos emberek, cégek ezekből szeretnének meggazdagodni, lehetőleg minél hamarabb. Felkapnak valamit, aztán tömik vele az agyunkat. „Csak akkor vagy jó anya, ha beoltatod!”, „Ti se kaptatok oltást, mégis felnőttetek!”, „Miért baj, ha sokat nézi a Minimaxot?”, „Nem engeded, hogy nézze a tévét? Akkor kiközösítik majd az oviban!”, „Nem hordozol? Hogyhogy?”, „Ha ilyen hordozót használsz, tönkreteszed a gyerekedet egy életre!”. Borzasztóak ezek a mondatok, de igyekszem mindig higgadtan reagálni. Sokszor nem sikerül… ez van. Néha hiányzik egy egyszerűbb, információszegényebb világ, mert úgy érzem, hogy ez a mai elnyomja azt a belső hangot, ami vezet(ne) engem a gyermeknevelésben.