A múlt hétig abban a biztos tudatban éltem, hogy nálunk már lecsengőben van a dackorszak. Merthogy túl vagyunk, illetve voltunk a különféleképpen előadott hisztiken, játszóteres afférokon, öltözéses mizériákon. Még mondogattam is magamnak, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen nem volt semmi földön fekve üvöltős jelenetünk, és hogy ha kicsit türelmesebb lennék, akkor ez a dackorszak tök szuper lenne. Múlt héten aztán olyan pofont kaptam az élettől, hogy a fal adta a másikat.
Az egész úgy kezdődött, hogy egyik éjszaka Máté hajnali fél 3-kor felsírt, de nem olyan kétségbeesett sírással, hanem azzal a tipikus ordítással. Rohantam be, mire közölte, hogy Ő már nem akar aludni. Mondtam neki, hogy még muszáj aludnia, mert éjszaka van, nagyon sötét, mindenki alszik stb. De csak jöttek a megfeszített testhelyzetben előadott "nem"-ek, rúgkapálások, majd közölte az én csodás nagyfiam, hogy menjek ki. Én marha, azt gondoltam, azzal teszek jót, ha most azonnal engedelmeskedem kérésének, úgyhogy szépen elköszöntem, és felálltam, mire jött a következő ordítás, miszerint ne menjek ki. Visszaültem, erre jött a "menn innen". A fenti kis párbeszédet előadtuk még párszor, mire közölte, hogy Ő az ölembe akar ülni. Mondtam, oké, gyere. Ott üldögéltünk kb. 20 percet, mire valahogyan sikerült rávennem, hogy miközben én az ágyban fekszem, Ő dőljön nekem, és így nem is kell aludnia, mert arról hallani sem akart. Újabb 20 perc következett ebben a testhelyzetben, majd szép lassan elkezdett lefelé csúszni, míg végül vízszintesbe került, és elaludt. Csak egy óra kellett hozzá, jeeee!
Aztán tegnapelőtt ismét jött az ordítás, a "nem aludok" szünet nélküli ismételgetése, a megfeszített kezekről-lábakról nem is beszélek. Nehezítette a helyzetet, hogy ki kellett szívni Máté orrát, amiről persze hallani sem akart, én meg arról nem akartam hallani, hogy ne szívjuk ki, így hát kiszívtuk, és a konyhában meg is nyugodott. Nagy nehezen becsaltam az ágyba, és örömmel jelentem, hogy sikerült egyből vízszintesbe helyeznie magát, és viszonylag hamar el is nyomta az álom. Később arra keltem, hogy ráz a hideg, a lábam zsibbad, mint a fene, kikecmeregtem hát a kiságyából, be a miénkbe. A szobák közötti 10 lépés alatt sikerült felfedeznem, hogy nem pizsamában, hanem köntösben vagyok, amit nem is értettem, és nem is volt erőm gondolkodni ezen. Félrelöktem a párnámról a pizsit, nyakamig húztam a paplant, és elaludtam. Sikerült 30(!) egész percet aludnom, amikor is Kicsifiam jelezte, hogy Ő mindjárt éhenhal. Nem volt erőm ülve szoptatni, áthoztam mellénk, szopi, alvás. Ekkor már volt annyi lelki erőm, hogy átöltözzek. Apát kérdeztem reggel, hogyhogy köntösben feküdtem le, mire elmesélte, hogy Ő bizony bejött értem, én a saját lábamon ki is jöttem a Kölköktől, befeküdtem az ágyba, és még arra is volt erőm, hogy közöljem vele, magasról tojok arra, hogy nem pizsiben vagyok, hanem köntösben.
Nevetséges, de az van, hogy én szentül hittem abban, hogy a fenti esetek köztünk maradtak, és sikeresen elkerültük a rettegett nyilvánosságot. Ismét tévedtem. Az mennyire jelent rosszat, ha a földszinten lakó néni egy fél tepsi almás pitét hoz Máténak, hogy szegény akkor hátha nem fog annyit sírni?! De ennyivel sem úsztam meg a dolgot. Pár nappal ezelőtt túlestünk "A" hisztin.
Úgy volt, hogy "kakajósciga" beszerző körútra indultunk a pékségbe. Máté motoron, Zsombor babakocsiban, anya vidáman és büszkén. Máté rohant be a pékségbe, nem bírt magával, ami teljesen érthető. Csakhogy előttünk álltak kb. öten, várni kellett, szépen szóltam neki, hogy ne kiabáljon, kicsit várni kell, mire jött a frappáns replika, egy ütés. Mondtam, hogy ha még egyszer megüt, nem kap csigát. Nem hitt nekem a Lelkem, amit pár perccel később nyilván nagyon bánt már. Mert én, a következetesség mintapéldánya fogtam a babakocsit, az üvöltő Mátét és a kismotort, és a combomra mért csapást követően kimentem a pékség ajtaján. Elindultunk. Aztán megálltunk. Közben üvöltés. Haladtunk újabb egy métert, majd megálltunk, közben üvöltés. Így mentünk hazáig. Szerintem legalább egy óráig tartott a hazaút. Közben összeakadtunk emberkékkel, akiket viselkedésük alapján két csoportra tudnék osztani. Voltak a mosolygós nénik, anyukák, pasik, akik szerintem saját szemeik előtt láttak egy hasonló szituációt, amibe Ők is kerülhettek pár vagy jópár évvel ezelőtt, és örömmel konstatálták, hogy Ők ezen már túlvannak. Egy anyuka még meg is jegyezte, hogy mintha magát látná 4 évvel ezelőtt, és egy kitartást is odakiáltott mosolya közepette. Aztán utolért minket egy néni, akit én a másik csoportba sorolnék. Ő megállt mellettem, és a síró gyereket nézve megjegyezte, hogy szerinte melege van a Fiamnak. Mondtam, hogy lehet, hiszen ordít saccperkábé 20 perce, abba ki lehet ám pirulni rendesen. Szépen, finoman mondtam mindezt. De nem volt elég neki, tovább érdeklődött, hogy vajon feltétlenül szükséges-e a sapka a gyerek fejére. Még mindig illedelmesen mondtam, hogy igen, mivelhogy motorozik, és a szél is fúj, és nem akarom, hogy fájjon a füle, mert az eléggé kellemetlen dolog. A néni nem adta fel, de immáron nem szólt semmit, csak lesújtóan nézett hol rám, hol az üvöltő Mátéra, akit ez persze csak még jobban ingerelt. Én nem tágítottam, a néni egyszer csak feladta, és elment. Haladtunk 2 métert, és megtörtént az újabb baj. Máté átment egy emelkedőn, de kiderült, hogy valójában Ő nem is akart rajta átmenni. És ezt közölte velem. És akkor úgy éreztem, hogy innen nincs lejjebb. Elszámoltam tízig, majd azt mondtam: "Máté drágám, már átjöttünk az emelkedőn, sajnos nem tudjuk visszacsinálni. De ha szeretnéd, akkor menj vissza, és úgy gyere ide, hogy kikerülöd a buckát." És ekkor mit mondott?! "De átmedek rajta!" Így újra átélve és leírva a történteket, jót mosolygok, és belátom, Ő maga sem tudja, mit szeretne, ne akarjak nagyon semmit. De ott állva ez nagyon frusztráló. És akkor ott termett a semmiből egy - szintén a kettes számú csoportba tartozó - néni, aki csak nézte a síró gyereket, látszott rajta, mennyire sajnálja, és azt gondolja, miért nem teszem meg, amit kér. Én mindeközben kézzel-lábbal mutogattam Máténak, hogy tudna visszamenni a bukkanó mögé, hol lehetne kikerülni, de semmi. A néni meg méregetett tovább, nekem meg elszállt az agyam, de türtőztettem magam, és nyugodtan csak annyit mondtam: "Máté, most már menjünk, vagy elkezdek pénzt szedni." A néni vette a lapot, és elment. Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra, azt sem, hogy ez volt a legbölcsebb dolog, amit tehettem, de 30 perc után ennyi ki kellett, hogy jöjjön belőlem. Nagy nehezen hazaértünk, Apa már otthon várt minket, a hiszti folytatódott, majd varázsütésre valahogyan elmúlt.
Fenti eset óta a következők miatt volt hasonló rapliban részünk. Egyszer a kádban lezuhanyoztattam a lábáról a szöszöket, sőt, egy alkalommal ugyanígy jártam el a pelenkázás során a talpára került kakival is. Az első esetben azt kiabálta, hogy "kélem a szöszöt vissza!", a másikban pedig azt, hogy "kélem a kakit a lábamra!" De volt már olyan, hogy nem töröltem meg rendesen a kezemet, és úgy fogtam meg a táskáját, ami így vizes lett, és az is előfordult, hogy bár Ő maga mondta azt, hogy nem néz mesét, hanem zuhanyozik inkább, mégis eszébe jutott a zuhany alatt, hogy mesét szeretne nézni.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereknek ezek baromi fontos dolgok, az Ő kis világa sérül, ha valami nem úgy történik, ahogyan Ő azt a kis fejecskéjében vagy az eddigi tapasztalatok alapján elképzelte, gondolta. Csak ott vagyunk a másik oldalon mi, szülők, akik sokszor nem akarnak rosszat, sőt, és mégis belegázolunk ebbe az elképzelésbe, és akkor jön az érthető reakció. A baj az, hogy ez a reakció egyre gyakoribb, sokszor a legváratlanabb helyzetben üti fel a fejét, az én türelmem meg véges, és ott van Zsombi is, aki csak pislog, amikor Mátéval mi játszmázunk.
Biztosan sokan gondolják úgy, hogy vagy nem a kakaós csiga megvonást kellett volna kilátásba helyeznem a csapkodás miatt, vagy a "fenyegetés" ellenére maradnunk kellett volna. Talán igazuk van, talán lehettem volna okosabb, rafináltabb, ügyesebb elterelő hadműveletet kieszelő anyuka. Mindemellett azt gondolom, hogy ha egyszer beígérek valamit, legyen az akár pozitív, akár negatív Mátéra nézve, akkor azt be kell tartanom, még ha az is az ára, hogy sokan rosszallóan néznek ránk az utcán, a boltban, a játszótéren.
Aztán tegnapelőtt ismét jött az ordítás, a "nem aludok" szünet nélküli ismételgetése, a megfeszített kezekről-lábakról nem is beszélek. Nehezítette a helyzetet, hogy ki kellett szívni Máté orrát, amiről persze hallani sem akart, én meg arról nem akartam hallani, hogy ne szívjuk ki, így hát kiszívtuk, és a konyhában meg is nyugodott. Nagy nehezen becsaltam az ágyba, és örömmel jelentem, hogy sikerült egyből vízszintesbe helyeznie magát, és viszonylag hamar el is nyomta az álom. Később arra keltem, hogy ráz a hideg, a lábam zsibbad, mint a fene, kikecmeregtem hát a kiságyából, be a miénkbe. A szobák közötti 10 lépés alatt sikerült felfedeznem, hogy nem pizsamában, hanem köntösben vagyok, amit nem is értettem, és nem is volt erőm gondolkodni ezen. Félrelöktem a párnámról a pizsit, nyakamig húztam a paplant, és elaludtam. Sikerült 30(!) egész percet aludnom, amikor is Kicsifiam jelezte, hogy Ő mindjárt éhenhal. Nem volt erőm ülve szoptatni, áthoztam mellénk, szopi, alvás. Ekkor már volt annyi lelki erőm, hogy átöltözzek. Apát kérdeztem reggel, hogyhogy köntösben feküdtem le, mire elmesélte, hogy Ő bizony bejött értem, én a saját lábamon ki is jöttem a Kölköktől, befeküdtem az ágyba, és még arra is volt erőm, hogy közöljem vele, magasról tojok arra, hogy nem pizsiben vagyok, hanem köntösben.
Nevetséges, de az van, hogy én szentül hittem abban, hogy a fenti esetek köztünk maradtak, és sikeresen elkerültük a rettegett nyilvánosságot. Ismét tévedtem. Az mennyire jelent rosszat, ha a földszinten lakó néni egy fél tepsi almás pitét hoz Máténak, hogy szegény akkor hátha nem fog annyit sírni?! De ennyivel sem úsztam meg a dolgot. Pár nappal ezelőtt túlestünk "A" hisztin.
Úgy volt, hogy "kakajósciga" beszerző körútra indultunk a pékségbe. Máté motoron, Zsombor babakocsiban, anya vidáman és büszkén. Máté rohant be a pékségbe, nem bírt magával, ami teljesen érthető. Csakhogy előttünk álltak kb. öten, várni kellett, szépen szóltam neki, hogy ne kiabáljon, kicsit várni kell, mire jött a frappáns replika, egy ütés. Mondtam, hogy ha még egyszer megüt, nem kap csigát. Nem hitt nekem a Lelkem, amit pár perccel később nyilván nagyon bánt már. Mert én, a következetesség mintapéldánya fogtam a babakocsit, az üvöltő Mátét és a kismotort, és a combomra mért csapást követően kimentem a pékség ajtaján. Elindultunk. Aztán megálltunk. Közben üvöltés. Haladtunk újabb egy métert, majd megálltunk, közben üvöltés. Így mentünk hazáig. Szerintem legalább egy óráig tartott a hazaút. Közben összeakadtunk emberkékkel, akiket viselkedésük alapján két csoportra tudnék osztani. Voltak a mosolygós nénik, anyukák, pasik, akik szerintem saját szemeik előtt láttak egy hasonló szituációt, amibe Ők is kerülhettek pár vagy jópár évvel ezelőtt, és örömmel konstatálták, hogy Ők ezen már túlvannak. Egy anyuka még meg is jegyezte, hogy mintha magát látná 4 évvel ezelőtt, és egy kitartást is odakiáltott mosolya közepette. Aztán utolért minket egy néni, akit én a másik csoportba sorolnék. Ő megállt mellettem, és a síró gyereket nézve megjegyezte, hogy szerinte melege van a Fiamnak. Mondtam, hogy lehet, hiszen ordít saccperkábé 20 perce, abba ki lehet ám pirulni rendesen. Szépen, finoman mondtam mindezt. De nem volt elég neki, tovább érdeklődött, hogy vajon feltétlenül szükséges-e a sapka a gyerek fejére. Még mindig illedelmesen mondtam, hogy igen, mivelhogy motorozik, és a szél is fúj, és nem akarom, hogy fájjon a füle, mert az eléggé kellemetlen dolog. A néni nem adta fel, de immáron nem szólt semmit, csak lesújtóan nézett hol rám, hol az üvöltő Mátéra, akit ez persze csak még jobban ingerelt. Én nem tágítottam, a néni egyszer csak feladta, és elment. Haladtunk 2 métert, és megtörtént az újabb baj. Máté átment egy emelkedőn, de kiderült, hogy valójában Ő nem is akart rajta átmenni. És ezt közölte velem. És akkor úgy éreztem, hogy innen nincs lejjebb. Elszámoltam tízig, majd azt mondtam: "Máté drágám, már átjöttünk az emelkedőn, sajnos nem tudjuk visszacsinálni. De ha szeretnéd, akkor menj vissza, és úgy gyere ide, hogy kikerülöd a buckát." És ekkor mit mondott?! "De átmedek rajta!" Így újra átélve és leírva a történteket, jót mosolygok, és belátom, Ő maga sem tudja, mit szeretne, ne akarjak nagyon semmit. De ott állva ez nagyon frusztráló. És akkor ott termett a semmiből egy - szintén a kettes számú csoportba tartozó - néni, aki csak nézte a síró gyereket, látszott rajta, mennyire sajnálja, és azt gondolja, miért nem teszem meg, amit kér. Én mindeközben kézzel-lábbal mutogattam Máténak, hogy tudna visszamenni a bukkanó mögé, hol lehetne kikerülni, de semmi. A néni meg méregetett tovább, nekem meg elszállt az agyam, de türtőztettem magam, és nyugodtan csak annyit mondtam: "Máté, most már menjünk, vagy elkezdek pénzt szedni." A néni vette a lapot, és elment. Nem mondom, hogy büszke vagyok magamra, azt sem, hogy ez volt a legbölcsebb dolog, amit tehettem, de 30 perc után ennyi ki kellett, hogy jöjjön belőlem. Nagy nehezen hazaértünk, Apa már otthon várt minket, a hiszti folytatódott, majd varázsütésre valahogyan elmúlt.
Fenti eset óta a következők miatt volt hasonló rapliban részünk. Egyszer a kádban lezuhanyoztattam a lábáról a szöszöket, sőt, egy alkalommal ugyanígy jártam el a pelenkázás során a talpára került kakival is. Az első esetben azt kiabálta, hogy "kélem a szöszöt vissza!", a másikban pedig azt, hogy "kélem a kakit a lábamra!" De volt már olyan, hogy nem töröltem meg rendesen a kezemet, és úgy fogtam meg a táskáját, ami így vizes lett, és az is előfordult, hogy bár Ő maga mondta azt, hogy nem néz mesét, hanem zuhanyozik inkább, mégis eszébe jutott a zuhany alatt, hogy mesét szeretne nézni.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereknek ezek baromi fontos dolgok, az Ő kis világa sérül, ha valami nem úgy történik, ahogyan Ő azt a kis fejecskéjében vagy az eddigi tapasztalatok alapján elképzelte, gondolta. Csak ott vagyunk a másik oldalon mi, szülők, akik sokszor nem akarnak rosszat, sőt, és mégis belegázolunk ebbe az elképzelésbe, és akkor jön az érthető reakció. A baj az, hogy ez a reakció egyre gyakoribb, sokszor a legváratlanabb helyzetben üti fel a fejét, az én türelmem meg véges, és ott van Zsombi is, aki csak pislog, amikor Mátéval mi játszmázunk.
Biztosan sokan gondolják úgy, hogy vagy nem a kakaós csiga megvonást kellett volna kilátásba helyeznem a csapkodás miatt, vagy a "fenyegetés" ellenére maradnunk kellett volna. Talán igazuk van, talán lehettem volna okosabb, rafináltabb, ügyesebb elterelő hadműveletet kieszelő anyuka. Mindemellett azt gondolom, hogy ha egyszer beígérek valamit, legyen az akár pozitív, akár negatív Mátéra nézve, akkor azt be kell tartanom, még ha az is az ára, hogy sokan rosszallóan néznek ránk az utcán, a boltban, a játszótéren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése