Ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik nap a bölcsiben, és egy kis ráadás

Az ötödik nap, azaz a múlt hét péntek úgy alakult, hogy csak 10-re kellett mennünk, és délig maradt, szóval ott is ebédelt a bölcsiben. Kíváncsi voltam, hogyan fogadja a kaját, titkon bíztam benne, hogy ott is olyan jóevő lesz, mint itthon, és igen, így is volt. Mariann azt mondta, hogy nagyon sokat evett, még a levest is megette, pedig azt nem igazán szokták szeretni a gyerekek. Most is sírt, mikor otthagytam, de hamar megnyugodott, és megint nagyon örült, hogy mentem. Na, de itthon az alvással nem ment minden simán. Volt hiszti rendesen, de végül elaludt. Közben meg Apa épp Ausztriába tartott System of a Down koncertre. A piszkosssssa, engem nem vitt. :) :) :) Az esti alvással minden oké volt, be kellett feküdnöm az Ő ágyába, majd mellém bújt, és úgy aludtunk el.

A hatodik naptól, vagyis az e heti kezdéstől több okból tartottam. Egyrészt ugye kimaradt 4 nap, ami neki elég sok, meg tudtam, hogy akkor fog először találkozni Gyöngyössel. Fél 10-re mentünk, már sírdogált itthon is, mikor mondtam, hová megyünk, de aztán megnyugodott. Mikor beértünk a csoportba, és meglátta Mariann mellett Gyöngyöst is, borzasztóan elkezdett sírni. Szerintem megijedt, és annyira könyörgően nézett rám, hogy magam sem tudom, hogyan bírtam ki sírás nélkül. Akkor. Mert amikor kimentem az ajtón, kitört belőlem minden. Szó szerint zokogtam. Sose felejtem el azt az arckifejezést, ahogyan mondja, hogy "Aja, nem jó". Borzasztóan fájt. Mentem érte félve, nem is, rettegve, erre Ő az asztalnál ült szakálkában, jóízűen evett, és mikor meglátott, széles vigyorral integetett, és sziázott. Azt hittem, megzabálom. Aztán rohant oda, nagyon édes volt. Megint megevett mindent, és kiderült, most sem sírt sokáig, nagyon hamar megnyugodott.

A hetedik és a nyolcadik nap is hasonlóan telt, kis sírás érkezéskor, ami hamar elmúlt. Evett rendesen, Mariann még meg is jegyezte, hogy senki sem ette meg a rakott karfiolt, csak Ő. Na igen, a fiam abból bármekkora mennyiséget képes befalni. :) Az alvásokkal itthon minden oké volt, délben is, este is. Sőt, volt három éjszakánk, amit végig is aludt. Juhéééé! :) JA, és ugye ma volt a nyolcadik nap, és végre tiszta kosz volt a ruhája. Nekem ez azt jelezte, hogy végre felszabadultan játszott, ami engem boldogsággal töltött el.

Hétfőn már megpróbálják elaltatni... Kíváncsi leszek... A cucut már nem kéri, néha kellünk neki elalváshoz, néha nem. Szóval az alvás még itthon is lutri. Majd meglátjuk, mi lesz. Beszámolok arról is.

Ráadásként pedig jöjjön két délelőtti eszmecsere, amiben kénytelen voltam részt venni.

Az egyik a Hádában a pénztárnál zajlott, valahogyan így:

Hölgy: Mennyi van még hátra?

Én: Kb. 1 hónap.

H: 1 hónap????

Én: Igen.

H: Ahhoz képest jó nagy pocakod van, biztosan nagy baba lesz.

Én: Igen, nagy a pocakom, de azért a ruha miatt is tűnik nagynak.

H: És ugye egy baba?

É: Igen! 

Ezt az "Igen"-t már úgy mondtam, hogy érezze, rossz úton jár. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni? Szerinte nem mondtam volna a "Nagy pocakod van" megjegyzésére, hogy "de két baba van", ha nem így lenne????

A másik a zöldségesnél, és így:

Nénike: Jaj, de aranyos!! Kisfiú vagy kislány?

Én: Kisfiú.

Nénike: Akkor APUKA biztosan nagyon örül!

Én (elszakadt az a bizonyos cérna): Hát, tulajdonképpen Apuka jobban örült volna lánynak, mivel már van egy kisfiúnk. De ÉN, AZ ANYUKÁJA nagyon örülök.

Oké, lehet túlzás volt a részemről ez a kifakadás, de elegem van abból, hogy az emberek nem tudnak értelmesen érdeklődni egy kismama állapota felől. Miért nem lehet kitartást kívánni ebben a melegben a hátralévő egy hónaphoz? Miért kell jósolgatni, hogy nagy baba lesz? Lehet, hogy az lesz, ez tény, de 4 barátnőm is szült mostanában, akiknek nagyon nagy pocakjuk volt, és az egyiknek 3000 gramm, a másiknak 3300, a harmadiknak 3900, a negyediknek 4200 gramm lett a babája. És tényleg mindegyikőjüknek nagy volt a pocakja.

Az meg, hogy örülünk-e a kisfiúnak, - a korábbi bejegyzésben írtak alapján még mindig - azért akaszt ki, mert egyszerűen mindenkinek, na jó, nem mindenkinek, de sok VADIDEGEN embernek teljesen evidensnek tűnt, hogy ha már van egy fiam, akkor csak lányom lehet, és ugye még volt olyan is, aki csodálkozott, hogy örülünk, hogy a második is fiú. A hülye kérdésről, miszerint "és tényleg nem bánjátok?" már nem is beszélve...